Evangélikus Élet, 2009. január-június (74. évfolyam, 1-26. szám)
2009-03-01 / 9. szám
io -m 2009. március 1. FÓKUSZ Evangélikus Élet Hol a hited? Aggodalmaim doboza Egyik nap lelkesen léptem oda a számítógépemhez, hogy folytassam korábban félbehagyott munkám. Megdermedtem azonban, mert a képernyőn baljós sorok fogadtak. Többszöri próbálkozásra sem tudtam életet lehelni a masinába, s mivel a kiírt üzenet komoly bajt jelezhetett, kezdtem kétségbeesni. Elsősorban nem azért, mintha nem bírnám már egyáltalán gép nélkül, hanem azért, mert bizonyos dokumentumaimhoz - biztonsági másolat híján - nem tudtam hozzáférni. Nem volt kellemes a gondolat, hogy egyheti munkám elveszhet a technika útvesztőjében, de még ennél is jobban nyomasztott, hogy ha nem tartom a határidőt, akkor azzal másoknak is kellemetlenséget, kárt okozok. Mert ha elölről kell kezdenem a feladatomat, és ezt az amúgy is sűrű hetembe vagyok kénytelen beiktatni, akkor már csak egy csodának lesz köszönhető, ha minden idejében elkészül. Nem tudtam mást tenni, Istenre bíztam ügyemet. Másnap aztán a napi áhítat, amely a lelki vezérfonalként használt könyvecskémben következett, éppen azt hangsúlyozta, hogy fölösleges aggodalmaskodni; még ha lenne is rá okunk, bízzuk csak rá magunkat az Úrra, nála minden jó helyen van. Hálát adtam ezért a bátorításért, majd tétován megkörnyékeztem a számítógépet. Nem nagyon hittem, hogy van értelme próbálkozni, de azért hátha!... Beindult a rendszer! Sürgősen elkezdtem a fontos dokumentumok lementését, s alighogy ezzel végeztem, megjelent az előző napi baljós üzenet. Megkaptam a csodát, amelyre szükségem volt! Ugye, el tudja képzelni a kedves olvasó, milyen nagy öröm és hála töltötte be a szívem? Eszembe jut az a mondat, amelyet az Útmutatóban februári igeként olvashattam. „Hol van a ti hitetek?” - kérdezi jézus a még talán mindig reszkető tanítványaitól egy viharos csoda után. Hitted-e, hogy nálam biztonságban vannak a gondok? - kérdezi tőlem az én Uram a számítógépes kalamajka rendeződése után. Miről is szól az az ige, amelyből a jézusi mondatot idéztem? Arról, hogy a tanítványok csónakja viharba kerül. Hatalmas hullámok csapkodnak körülöttük. Minden okuk megvan a félelemre. De ugyanezt a történetet más szemszögből nézve így is elmondhatnánk: a tanítványokkal az alvó Jézus is ott van a viharba került csónakban. A hullámoknál is hatalmasabb Úr van mellettük. Semmi okuk nincs tehát a félelemre. (Micsoda különbség ez! Nyilván nem csupán nézőpont, hanem hit kérdése az egész...) A tanítványok azonban félnek. Ijedten rázzák fel Jézust, aki azonnal cselekszik, lecsendesíti a vihart, majd nekik szegezi a kérdést: „Hol van a ti hitetek?” Hova lett szívetek bátorsága? Miért rendült meg bennem való bizalmatok? Elég egy „kis” vihar, hogy elfelejtsétek: itt vagyok mellettetek? Hol van a te hited, testvérem? Testi, lelki, érzelmi, hitbeli viharaid, ugye, nem feledtetik, hogy Jézus melletted van? Mert hogy ott van, az egy pillanatig sem lehet kétséges... ■ Hulej Enikő Van egy szív alakú, szalaggal átkötött „aggodalmaskodó” dobozom, melyet az íróasztalom fölötti polcon tartok. Ha megrázom, hallom a benne lévő papírok neszét. Ha gondolataimat az aggodalom tölti be, veszek egy kis darab papírt, és ráírom, hogy mi okozta. Dátumot is írok a papírra, és beleteszem az „aggodalmaskodó” dobozba. Miközben kibontom a szalagot, és felnyitom a dobozt, imádkozom: „Istenem, átadom neked azt a gondomat, ami felőröl. Azzal, hogy a dobozba helyezem, azt mondom neked, hogy a továbbiakban a tied. Neked adom. Te sokkal jobban tudsz bánni vele, mint én.” Becsukom a dobozt, megkötöm a szalagot, és megköszönöm Istennek, hogy most már az övé ez az aggodalom. Minden alkalommal, amikor ránézek erre a dobozra, arra emlékezem, hogy Isten hordozza problémáimat, és nem én. Évente egyszer vagy kétszer kinyitom azért, hogy átolvassam őket. Megköszönöm Istennek azokat, amiket már elrendezett. A többit visszateszem a dobozba, és az ő időzítésére bízom. Judy egy másik fajta dobozt használt ahhoz, hogy tizenéves gyermekét Istenre tudja bízni. Ezt az óriási dobozt gyönyörűen becsomagolta, és átkötötte egy bársonyszalaggal. Lépcsőjük alján állva, kezében a dobozzal így szólt: „Istenem, ez a doboz jelképezi gyermekemet, aki darabokra tépte szívemet. Megpróbáltam átadni őt neked, de újra meg újra visszaveszem. Fölmegyek ezeken a lépcsőkön, és fönt hagyom a dobozt. Gyermekem a tied, egy olyan ajándék, akit születésekor bíztál rám. Most egyszer s mindenkorra visszaadom őt neked. Minden alkalommal, amikor fölmegyek ezeken a lépcsőkön, emlékezni fogok rá, és megköszönöm neked, hogy a gyermekem a te kezedben van.” Lehet, hogy neked nem teszik az ötlet, hogy dobozt cipelj fel a lépcsőn, vagy egy szív alakú dobozba cetliket dobálj. Ennek ellenére biztatlak, hogy tegyél valami látható dolgot, mely arra emlékeztet, hogy Istenben bízz. Az életben problémák és fájdalmak várnak rád. De lehetőségünk van rá, hogy döntsünk. Aggodalmaskodhatunk, vagy bízhatunk abban, aki teljesen megbízható. A kettőt nem lehet egyszerre csinálni. Ha aggódom és nyugtalankodom lányom vagy bármi más miatt, megkérdezem magamtól: „Miért próbálok én irányítani ahelyett, hogy Istenben bíznék?” Tanulhatunk azoknak a tapasztalataiból, akik már megküzdöttek az aggodalommal, és megtanulták azt a csodálatos igazságot, hogy Istenre bízzák a holnapot. Figyeljük meg George MacDonald szavait: „Igaz az a megállapítás, hogy senkit nem borít el egy nap terhe. Amikor a holnap terhe hozzáadódik a mai nap terhéhez, akkor lesz nagyobb súlya, mint amekkorát egy ember el tud hordozni. Soha ne terheljétek meg így magatokat, barátaim! Ha azt tapasztaljátok, hogy ekkora terhet vettetek magatokra, legalább a következő jusson eszetekbe: ezt magadnak köszönheted, nem p^dig Istennek. Ő arra kér, hogy a jelenben élj, a jövőt pedig hagyd rá.” F. B. Meyer világossá tette ezt az igazságot, amikor a következőt mondta: „Az áldott élet jellemzői: nem aggódik, hogy messze, előre lásson, azon sem erőlködik, hogy az utat maga válassza, hanem csendben követi a Pásztort, egyszerre csak egy lépést téve meg. A Pásztor mindig elöl megy, a bárányok utána. Minden ellenük irányuló támadással a Pásztor néz szembe. Ő ismeri a holnapot. A jövő az, mely félelemmel tölti el az embert, pedig Isten már ott van. Életünknek minden holnapja előbb Istennel találkozik, mielőtt megérkezik hozzánk.” Sikerült megérteni, amit Meyer mondott? Isten már ott van a holnapjaimban és a te holnapjaidban is. Ezért bízhatjuk ezeket rá, és adhatjuk át neki mindannak a nehéz terhét, ami esetleg meg fog történni. A terhet az ő erős vállain hagyhatjuk. O sokkal inkább képes hordozni a terheket, mint mi. Ha nem aggodalmaskodunk a holnap felől, akkor ma jobban figyelhetünk, hogy Istenbe vethessük bizalmunkat. A fenti részlet Linda Dillow Akinél a szív lecsendesül című könyvéből való. (Keresztyén Ismeretterjesztő Alapítvány, Budapest, 2.002. Ára 1300 Ft.)-Szorongásaink, avagy a kisködmön tipikus esete Beszélgetés Csáky-Pallavicini Krisztina pszichológussal ► „A jövő miatti aggodalom többek számára szinte kedvenc hobbivá kezd válni” - olvasom az internet keresője által az „aggodalom” keresőszóra kidobott több mint százhuszonnégyezer találat közül az egyikben. Nem hiszem, hogy olvasóink közül akadna akár egy is, aki a jézusi parancs ellenére - hogy tudniillik „semmi felől ne aggódjatok” - ne tudna azonnal felsorolni legalább három dolgot, amely miatt mégsem nyugodt a szíve. Hogy mit mond erről a kérdésről a pszichológia, arról Csáky- Pallavicini Krisztinával, az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet Tündérhegyi Pszichoszomatikus és Pszichoterápiás-Rehabilitációs Osztályának pszichológusával beszélgettem.- A szakirodalomban valójában nincs az aggodalomnak definíciója. Ha mégis meg szeretnénk határozni, akkor azt mondhatjuk, hogy állandó vagy visszatérő erős szorongás. Ám az aggodalom természetes velejárója az életünknek, hiszen mindenkinek vannak olyan élethelyzetei és -szakaszai, amelyekben többet aggódik vagy szorong, mint máskor. Ezt különösen a nagy életszakaszváltásoknál tapasztaljuk, amelyeket a pszichológia normatív kríziseknek nevez - ide tartozik például a házasságkötés, gyerekvállalás vagy épp a munkahelyváltás.- És amikor nem magunkért, hanem egy másik emberért aggódunk?- Egy kapcsolatban ez is teljesen természetes, hiszen azt jelenti, hogy a másik fontos a számomra, rá tudok hangolódni, és hogy „együtt rezgünk”. Azonban arra vigyázni kell, hogy ne jussunk el arra a pontra, amikor ez már túlzottá válik, és már nem a kapcsolatért van, hanem rombolja, mert már nehezen viselhető el a másik számára.- Vannak emberek, akikre ez a tulajdonság jellemzőbb, mint a többségre.- Igen, egyes személyiségeknek ez alapvonásuk, vannak, akik mindig találnak maguknak valami okot az aggódásra. A pszichológia azonban azt mondja, hogy ezek mögött a „felületes” aggodalmak mögött gyakran egy mélyebb, nehezen megragadható, nagy szorongást kiváltó ok áll. Erre talán jó példa az a mese, amikor a legény elmegy leánykérőbe. Leültetik a szülők a vendégeket az asztalhoz, a lányt pedig leküldik a pincébe borért. Ő le is megy, és talál ott egy baltát. A kezébe veszi, nézegeti. Egyszer csak elkezd keseregni magában: „Istenem, ha én férjhez megyek, lesz nekem egy kisfiam. Kelemenkének fogják hívni, és lesz egy kis ködmönkéje. Ha ez a kis Kelemen lejön majd ide a pincébe, megtalálja ezt a baltát, véletlenül megvágja magát, s meghal. Kire marad akkor a kisködmön?” S a ködmön miatt aztán mérhetetlenül elkezd sírni. A fontiek eközben nem győzik őt kivárni, így lemegy utána az apja, hogy megnézze, mi történt. Neki is elmondja, hogy mire gondolt. Később lemegy az anyja is, annak is elsírja a kisködmön fölötti aggodalmát; nem is tudják megvigasztalni a lányt. Gyakori, hogy valami egészen felszínes, szinte oda sem tartozó dolog válik a szorongás okává - mint ahogy a mesében is a férjhezmenetel életfordulója volna a valódi ok a szorongásra, nem a kisködmön sorsa. Mai, hétköznapi példa, amikor az anya otthon aggódik, mert a fia a barátaival elment szórakozni. Szinte rémképeket lát: a fiút elütötte egy autó, leütötték, és sorolhatnánk még a hasonlókat, pedig ezek mindegyike csak nagyon kis valószínűséggel történik meg. Az anya szorongásának a mélyén több minden lehet: „Mi lesz, ha egyedül maradok, mi lesz velem, ha a gyerek kirepül, elveszítem őt?” „Féltve neveltem, most rossz hatások érik, és eltávolodik tőlem.”- Honnan eredhetnek az ilyen túlzott szorongások?- Ez nagyon személyiségfüggő, de a pszichoterápiával foglalkozó szakemberek azt gondolják, hogy nagyon korai megtapasztalásokon alapulnak. Egy lelkileg egészséges ember képes alapvető bizalmat helyezni a világba, saját magába, hívőként az Istenbe, bízik abban, hogy a dolgok nem fognak káoszba fulladni, az életen nem uralkodik el a téboly, hogy alapvetően biztonságban van. Ennek az érzésnek az alapja az egész korai csecsemőkorban alakul ki, amikor a kisbabának a kiszolgáltatottságában az anya adja meg a biztonságot azáltal, hogy törődik vele, nem hagyja egyedül a világban, mindig jelen van, ha a picinek szüksége van rá. Az első fél év tapasztalatai nagyon meghatározóak. Valláspszichológusok ehhez az alapélményhez kötik az Istenbe vetett bizalom kialakulását is.- Ez azt jelenti, hogy azok az emberek, akiknek az édesanyjuk megadta a szükséges biztonságot, kevésbé lesznek aggódó típusúak felnőttkorukban, és fordítva?- Nem ilyen egyszerű a kérdés, hiszen ezenkívül még sok más tényező is szerepet játszik az életben; nagyon sok csalódás, tragédia történhet még, amely ezt a tulajdonságunkat befolyásolhatja. Mint ahogy rengeteg jó dolog is történhet, amelyek gyógyító hatásúak. Ha például az a házastárs, aki esténként a szorongó párját átöleli, és azt mondja neki, hogy „én itt vagyok neked, és nem hagylak el”, tulajdonképpen a korábbi hiányt pótolja. És amikor a hívő ember az Istennel való kapcsolatában keresi ezt a biztonságot, és olvassa a Bibliában az isteni üzenetet, hogy „nem hagylak el” akkor ugyanez a gyógyulás történik.- De arra is számos példát látunk, hogy egy hívőpár egyik tagja semmilyen módon nem tudja megnyugtatni a túlságosan aggodalmaskodó társat...- Ott valószínűleg sokkal erősebb a probléma, és sokkal több időt is vesz igénybe a feldolgozása. Itt rá kell mutatni arra a fontos különbségre, hogy más az Istennel való kapcsolat - hiszen Isten „korlátlan teherbírású” -, és más az emberekkel való kapcsolat, amelyet bizony nagyon megterhelhet egy állandóan szorongó, aggódó fél. Ott eljöhet egy pont, amikor a férj vagy a feleség vagy épp a gyerekek megelégelik, hogy az illetőnek soha nem lehet elég biztonságot adni. Ilyenkor kell szakember segítségét kérni.- Azonban egyházi körökben sokan szégyennek tartják ezt igénybe venni...- Mégis az a tapasztalatunk, hogy ha a szorongás és az aggodalmaskodás olyan méreteket ölt, hogy mármár az embert magát vagy a családját, netán munkahelyi helytállását veszélyezteti, akkor komoly mulasztás lehet nem szakemberhez fordulni. Persze az is nagy segítség, ha az illető maga meg tudja fogalmazni szorongásának az okát, és ha a probléma feldolgozásához olyan közösségtől - akár a családtól, a barátoktól, akár egy gyülekezettől - tud támogatást kapni, akikben megbízik, ahol önbizalma megerősödik. A hívő embernek nagy segítséget adhat az Istenbe vetett bizalom, ennek kiépítése azonban gyakran egy élet feladata. Segíthet annak a tudatnak a kialakításában, hogy nincs egyedül, és van itt valaki rajta kívül, aki vigyáz rá, akire számíthat kétségei, gondjai közepette. ■ Boda Zsuzsa
