Evangélikus Élet, 2009. január-június (74. évfolyam, 1-26. szám)
2009-03-01 / 9. szám
8 4t 2009. március 1. PANORÁMA Evangélikus Élet Nem, nem és nem! - válaszoltam határozottan minden azt firtató kérdésre, hogy na és fogok-e cikket, netalántán könyvet írni az utamról. Nem, mert... mert úgy éreztem, annyian megtették már előttem, illetve rajtam kívül a Szent Jakab-zarándokutat, hogy semmi rendkívüli és különleges nincs abban, hogy én is végigjártam. (A saját életemben természetesen rendkívüli és különleges volt!) Ami az írást illeti, fogalmazhatnék úgy is: nem akartam én is beállni a sorba... Hogy akkor most mégis miért ragadtam billentyűzetet? Könnyű lenne azzal védekeznem, hogy mert megkértek rá. Ezért is persze, de sokkal inkább azért, mert egyre jobban tudatosul bennem, hogy az élményeim, emlékeim, tapasztalataim - ha nem is kivétel nélkül, de - nem csak az enyéim. Az utazásom lényegét viszont - még ha valójában lehetetlen is szavakba önteni, és amelyről különös módon a hozzám legközelebb állóknak vagyok a legképtelenebb szóban-élőben mesélni - írásban tudom a legpontosabban, legösszeszedettebben megfogalmazni. A „szokásos” kérdés: miért? Azt mondják, az Út - hív. És ha hív, akkor menni kell. Engem is hívott, és mivel megadatott a lehetőség, hogy ne csak halljam a hívást, de engedelmeskedjek is neki, mentem. Hogy miért hívott? Akkor, abban a pillanatban nem tudtam, de nem is gondolkodtam el ezen. 2007 „téli szünetében” csak azt éreztem, mennem kell. (Erre szokták azt mondani - és ezt szokták kitérő válasznak nevezni -, hogy belső, személyes indíttatás?) Később persze megpróbáltam megfejteni az okát. Volt „tippem” az út során is eszembe jutott néhány lehetséges válasz, és utólag okoskodva is találtam még egy-két indokotmagyarázatot. Tudat alatt akár már a döntés meghozatalakor is mindegyik közrejátsz(hat)ott. Tekinthetem a saját magamnak adott huszonötödik születésnapi ajándéknak. Hívhatom kalandvágy inspirálta lelki, szellemi, fizikai erőpróbának (mihez kezdek egyedülönállóan a nagyvilágban, mennyire találom fel magam, hogyan boldogulok, bírom-e, és így tovább). Vagy idézhetem a dalszöveget: „Kell egy kis áramszünet időnként mindenkinek...” Indulásra várva Miután kiderült, van realitása az utazásnak, várakozással-tervezgetéssel teli hónapok következtek, gondosan ügyelve arra, hogy azért igyekezzek ne „túlszervezni” és előzetesen ne elképzelni, milyen is lesz, milyennek is kellene lennie. Megfogadtam: nem olvasok útikönyveket, nem nézek dokumentumfilmeket az útról, és az internet böngészésekor is csak a hasznos információk felkutatására szorítkozom. Nem szerettem volna kitenni magam annak, hogy ismerős legyen egy-egy táj- vagy városkép, vagy hogy egy adott helyen, helyzetben olyan összehasonlításokat tegyek, hogy valaki más ugyanitt, ugyanebben az esetben - esetleg velem ellentétben - ezt vagy azt érezte. Időnként lelkiismeret-furdalással küzdöttem: szabad-e annyira önzőnek lennem, hogy negyven napig csak magamra koncentrálok, és egy csomó pénzt csak magamra költők? Az indulást megelőző hetekben nagyon feszült voltam, sokat és szinte folyamatosan idegeskedtem, vajon sikerül-e minden folyó ügyet elintéznem. Az is aggasztott, hogy nem volt időm - persze részben lustaságból - felkészülni fizikailag az útra. A mehetnékem is alábbhagyott kissé. Már nem tűnt olyan jó ötletnek, és míg kora tavasszal kristálytisztán azt éreztem, hogy igen, erre van szükségem (és de jó is lenne most rögtön menni), már egyáltalán nem voltam biztos ebben. Aztán egyik napról a másikra, július 24-re virradóra teljesen megnyugodtam, és az a bizonyosság kerített a hatalmába, hogy minden - úgy, ahogy történni fog - rendben lesz, és odafentről vigyázzák majd a lépteimet. Ezzel az érzéssel felvértezve indultam el. A „séta” „Sétálj sokat...” - írta búcsúzóul egyik kedves ismerősöm. Pontosan erre készültem. Egy hosszú, hétszáznyolcvan kilométeres sétára. (Illetve eredetileg igazából kilencszáz kilométeresre, de erről majd később.) „Mindiga sárga úton..!’ Sétára a nemes egyszerűséggel El Caminóként (jelentése: „az Út”) ismert, Santiago de Compostelába tartó Szent Jakab-zarándokúton, annak is a Camino Francesnek (azaz a francia útnak) nevezett útvonalán, a spanyol határtól néhány kilométerre fekvő francia kisvárosból, St. Jean Pied de Portból indulva. Santiago de Compostela Jeruzsálem és Róma mellett a keresztény zarándoklatok egyik legfontosabb cél-Vitális jßuen Camino! pontja. A hagyomány szerűit itt, a nevét viselő katedrálisban van „idősebb” Szent Jakab apostol sírja. Ide fut be a féltucatnyi útvonal, és itt fejezik be vándorlásukat a világ minden tájáról érkező - elsősorban, de nem kizárólag - katolikus zarándokok. Itt jegyzem meg: nem tudom megválaszolni, milyen evangélikusként végigmenni az úton. Mert nem tudom, milyen katolikusként. Ahogyan azt sem, milyen másodmagammal vagy csoportosan, férjet-feleséget és/vagy gyerek(ek)et otthon hagyva vagy éppen velük együtt vándorolva. Milyen harmincasként, középkorúként vagy nyugdíjasként. Milyen tavasszal az illatos virágmezőkön, az őszi lombhullás idején vagy a téli didergésben. Milyen egy másik útvonalon járva. Milyen biciklivel vagy lóháton. Milyen másodszorra, harmadszorra, sokadszorra... De visszatérve az én „sétámhoz”: július 29-én, kedden reggel léptem rá a zarándokúira a már említett határvároskában, és az elkövetkező egy hónapban a sárga nyilakat és a fésűs kagyló jelképét követve átkeltem a páfrányos-sziklás-juhosvadlovas Pireneusokon, a Mezeta „délibábos-napszúrásos”, sokszor végeláthatatlannak tűnő fennsíkján és a dimbes-dombos, augusztusban is tavaszi üdeséget-frissességet idézően zöldellő Galícián. Érintettem - hogy csak a nagyobb városokat említsem - Pamplonát (a bikafuttatásról lemaradtam), Logronót (egy pici tartomány impulzívlüktető fővárosa), Burgost (a katedrális, jelentem, méltó a hírnevéhez), Leont (a székesegyház üvegablakai leírhatatlanul szépek), Astorgát (ó, az a Gaudi-palota...!) és Ponferradát (a szívem szakadt meg, hogy az út éppen elkerüli a tőle nem messze lévő, a világörökség részét képező Las Medulast). És megannyi pici települést, falvat, tanyát, ahol a madár se jár, és amelyekbe a helyieken kívül tényleg csak a zarándokok „tévednek be”... Közben sokféle zarándok-szálláshelyen megfordultam. Aludtam sportcsarnokban, templomban, ma már nem működő, félig romos monostorban. Előfordult, hogy alig páran laktunk be egy aprócska házat, de olyan is volt, hogy százhúszan szuszogtunk egy légtérben. Egyedül, mégis közösségben A várakozás hónapjaiban mindössze fél óra erejéig bizonytalanodtam el, egyébként végig kitartottam az eredeti elképzelésem mellett: egyedül - értsd: itthonról „vitt” rokon, barát, ismerős nélkül - megyek. „Gyalogidőben” az út során is a legszívesebben magányosan róttam a kilométereket. Előfordult persze, hogy valakivel egy darabig együtt lépdeltem, de nem ez volt a jellemző. Ennek ellenére igazán elhagyatottnak csak nagyon ritkán éreztem magam. „Jól vagy? Minden rendben? Segíthetek valamiben?” - az első napokban nem tudtam mire vélni ezeket a kérdéseket. „Hiszen én csak azért ültem le, hogy pihenjek kicsit, uzsonnázzak, és a tájban gyönyörködjek!” — gondoltam. Aztán én is felvettem a szokást. Mert mi van, ha a másik tényleg bajban van... Mint egy családban: figyelnek rád. (Apró közbevetés: nem csak a zarándoktársak. Egy példa: az utcán, az ablak alatti alacsony kempingasztalon alma, körte, keksz. A tálca melletti cetlin a felirat szabad „fordításban”: „Vegyél belőle bátran!”) Számon tartanak, hiányolnak. Ha azt látják este a szálláshelyen, hogy nem tudod, kit is szólíts meg, ismeretlenül is azt mondják: „Gyere, ülj ide hozzánk!” Sok-sok útitárs képe villan fel előttem. Colette és Silvana, a két francia hölgy, akik az első napokban anyám helyett anyáim voltak. A spanyol ikrek, Marta és Isa, és barátnőjük, Beatriz, akikkel a nyelvi nehézségek ellenére - vagy épp azok miatt? - oly sokat nevettünk. Fernando, a portugál újságíró kolléga, aki húsznapnyi „távoliét” után bukkant fel újra, de akkor annyira megörült nekem, hogy odarohant hozzám, megölelt, felkapott és megpörgetett. David, a holland fiatalember, akivel szinte kétnaponta menetrend szerint „egymásba botlottunk” és akit Santiago előtt negyven (!) kilométerrel akkor láttam utoljára, amikor épp egy kórház felé bicegett. A spanyol Jesus, aki az utolsó caminós estéjén maga köré gyűjtött bennünket, megtörte és körbeadta a kenyeret, bort töltött a poharainkba, így vacsoráztatott meg minket. Annika, Aase, Eftimios, Emily, Sophie, Steven- sorolhatnám a közös emlékeket. És rajtuk kívül még sokan mások, akiknek talán nem emlékszem a nevére- esetleg azért, mert nem is mutatkoztunk be egymásnak? -, de egy-egy mosolyuk, integetésük, biccentésük még most is előttem van. (Természetesen nem feledem a magyarokat sem, de róluk lesz még szó a későbbiekben.) Lent és fent „Mi a csodát keresek itt?!” - írtam elcsigázottan-kétségbeesetten a naplómba. Augusztus 10-e, vasárnap délelőtt volt. Alig néhány kilométerrel hagytam magam mögött Burgost. Csak vánszorogtam a tűző napsütésben. Egy vasúti átjárónál lerogytam a padra, és csak ültem ott egymagámban. Csak amikor Fernando elment Közös vacsorafőzés a San Anton-í monostorromban Még egy domb, és kezdődik a Mezeta fennsíkja - Castojeriz után néhány kilométerrel
