Evangélikus Élet, 2009. január-június (74. évfolyam, 1-26. szám)
2009-02-22 / 8. szám
Evangélikus Élet élő víz 2009. február 22. » 7 Színes körmök HETI ÚTRAVALÓ Kisebb vita alakult ki a szülői értekezleten. A tanárnő ugyanis szelíden és igazán finoman megkérte a szülőket, ne engedjék meg a hat-nyolc (!) éves kislányoknak, hogy kilakkozott körömmel jöjjenek iskolába. A szülők többsége egyetértett a pedagógussal, de volt, aki morgolódott. Személyes szabadságra, személyiségi jogokra hivatkoztak, sőt akadt, aki egyenesen az emberi szabadságjogok említésére ragadtatta magát. Az egyik anyuka pedig képtelen volt megérteni, elfogadni, hogy a lakkozott köröm kommunikációs tartalma túlmutat a mellső végtagok szarusodott végeinek acetonos festékkel történő díszítőfestésén. Hiszen ez is - csakúgy, mint minden más tudatos cselekedetünk - üzenetet hordoz. Színével, formájával, méretével tulajdonosa egyéniségéről hivatott tájékoztatni, de egyediségével egyszersmind meg is különbözteti viselőjét mindenki mástól. Ugyanakkor díszítő funkciója is van, amennyiben kiemeli a gondozott női kéz szépségét, felkelti a figyelmet, és ráirányítja a tekintetet az amúgy is szebbik nemre. Mindez elfogadható nagyobb lányoknál, felnőtteknél, és természetes a párkeresés korában, helyzetében lévő ifjú hölgyeknél. De nem való még az éppen cseperedésnek indult palántáknak. Hiszen ami helyénvaló a párválasztás idején, nem fogadható el, sőt adott esetben kifejezetten káros lehet az ifjabbaknak. Kommunikálniuk még korai lenne vele, feldíszítve iskolába járni pedig szükségtelen. Mert nekik ebben a korban nem a külcsínre kellene összpontosítaniuk, amely a szemnek szól, s a felszínről tanúskodik. Sokkalfontosabb, hogy az írás-olvasás elsajátításának idején megtanulják megkülönböztetni az igazi és a hamis értékeket, felismerni a külső csillogás és a belső értékek közötti, sokszor áthidalhatatlan szakadékot. így hát aligha annak kell a legfontosabbnak lennie, hogy külsejükkel kitűnjenek osztálytársaik közül, versenybe, rivalizálásba is kényszerítve ezzel egymást. Egyszer neked, máskor nekem, vagyis egyszer te, máskor én - aktualizálhatnánk a népi bölcseletet. Hiszen hányszor vagyunk mi is úgy, hogy nem értjük meg világosan valaminek a lényegét, ahogy említett szülőtársunk is járt az értekezleten. Nem akarjuk, esetleg nem tudjuk meglátni, elfogadni az Úr akaratát. Nem nézünk a dolgok mélyére, hanem megelégszünk a felszínnel, a csillogó külsővel. Úgy csinálunk, mintha segítenénk, pedig csak le akarunk tudni valamit; úgy teszünk, mintha jót tennénk, pedig csak szabadulni akarunk a feladattól; elhisszük, elhitetjük, hogy hívők vagyunk, dig csak a vasárnapi keresztények életét éljük. S úgy teszünk, mintha meghallanánk az igazságot, miközben becsap juk magunkat. Pedig nem lehetetlen alapvetően nem csak a külsőségekrefigyelve, tartalmasabban élni. Jó kezdet, ha megértjük, elfogadjuk az állítást: nem az élet hossza, hanem a mélysége, a tartalma a lényeges. A következő lépés pedig az lehet, ha elkezdünk egy kicsit jobban figyelni egymásra, a körülöttünk levőkre. Ha észrevesszük a jót és a rosszat, és merjük szóvá is tenni. S ha rászánjuk magunkat a segítségre akkor is, ha előre látható, hogy nem fog belőle előnyünk származni. A legfontosabb azonban mégiscsak az lenne, hogy ne csak magunk köré, de fölfelé is figyeljünk, keressük, olvassuk, hallgassuk, értsük meg és fogadjuk be Teremtőnk szavát. Nehéz helyzeteken, országunk mostani nehéz időszakán csak úgy lehetünk úrrá, ha szorosabbra zárják soraikat, jobban összetartanak azok, akiket egy időben egy helyre rendelt az Úr. Védjük meg tehát együtt a korszellem diktálta múló divat ártó hatásaitól a ránk bízott csemetéket, és vigyázzunk rájuk, hogy tiszták maradhassanak testi, lelki és szellemi értelemben egyaránt! Közben pedig törekedjünk rá, hogy megértsük, helyesen értsük azt, ami nekünk, rólunk szól. ■ Gyarmati Gábor Jézus így szólt hozzájuk: „Most felmegyünk Jeruzsálembe, és az Emberfián beteljesedik mindaz, amit a próféták megírtak’.’ (Lk 18,31) Ötvened hetében az Útmutató reggeli és heti igéi a kereszt felé induló Jézust állítják elénk, és tanítást adnak a böjt lényegéről, hogy így eljussunk a bűn vakságából Isten műveinek látására. „Áldott legyen az Úr neve örökkön-örökké, mert övé a bölcsesség és az erő!’ (Dán 2,20; LK) Kérjük: „Légy nékem kőszálam, én Istenem!” (GyLK 691) Az Úr Jézus először szólt nyíltan tanítványainak küldetéséről e „négy kell” igében: „...az Emberfiának sokat kell szenvednie, és el kell vettetnie a vénektől, a főpapoktól és az írástudóktól, és meg kell öletnie, de harmadnapon fel kell támadnia’.’ Luther szerint: „Bizony, hatalmas és csodálatos dolog is az, hogy az ember Fia önként, jószántából keresztre megy értünk, betölteni az írásokat. Titok ez, és az is marad.” Jézus az őt hallgató sokaság elé tárta követése előfeltételét: „Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem’.’ (Mk 8,31.34) Miként vagyunk mi erre képesek? Csak ha Isten szeretete él bennünk; és mivel „Isten szeretet” (lásd íjn 4,8 és 4,16), „a szeretet soha el nem múlik”! Minden kegyelmi ajándék el fog töröltetni; a hit látássá lesz; a remény beteljesül, s megmarad a legnagyobb: a szeretet (íKor 13,8.13). „Szeressétek az Urat, ti hívei mind!” Esto mihi - légy nekem „erős kősziklám, erős váram, segíts rajtam, Istenem” (Zsolt 31,24.3)! Jézus üzenete Heródesnek: harmadnap bevégzi küldetését, feltámad, és felmegy a mennybe. És hozzáteszi: „...nem láttok addig engem, míg el nem jön az az idő, amikor ezt mondjátok: Áldott, aki jön az Úr nevében!” (Lk 13,32.35) Húshagyókedden Jézus így tanít a böjtről: „Rávehetnétek-e a násznépet, hogy böjtöljön, amíg velük van a vőlegény? De jönnek majd napok, amikor elvétetik tőlük a vőlegény, akkor azokban a napokban böjtölnifognak’.’(Lk 5,34-35) Hamvazószerdától nagyszombatig tart - a vasárnapok kivételével - a negyvennapos böjti idő. Urunk figyelmeztet: „...böjtölésedet ne az emberek lássák, hanem Atyád, aki (...) megfizet neked!’ Titkos böjtünk nem érdemszerző cselekedet, ám örök kincsünk Isten írott és testté lett Igéje. „Mert ahol a kincsed van, ott lesz a szíved is.” (Mt 6,18.21) Zakariáshoz szólt az Úr igéje: „...az én kedvemért tartottatok-e böjtöt?”„Igazságos ítéletet hozzatok, szeretettel és irgalmasan bánjatok egymással!” (Zak 7,5.9) Jézus egylényegű az Atyával, s önkijelentése is az övé: én vagyok! Ezt átfogó értelemben háromszor mondja ő, aki az Atyától jön, s az Atyához megy, „mert ha nem hiszitek, hogy én vagyok, meghaltok bűneitekben” (Jn 8,24; 8,28; 13,19)! Bélsaccar nem böjtölt, nem hitt a felséges Istenben, sőt fölé helyezte magát: bálvány isteneket imádott. De „számba vette Isten királyságodat”; „megmért téged mérlegen, és könnyűnek talált”; „felosztotta királyságodat” (Dán 5,26-28)! Ó, jaj, „mérlegeden, örök Urunk, / Mind könnyűnek találtatunk. / Igazságod mérlegére / Hulljon Jézus drága vére!” (EÉ 524,2) ■ Garai András ■ Kosztolányi Dezső Gyermekkoromban még angol-búr háborút játszottunk. Az egyik fél volt a „maroknyi szabadságszerető” búr nép, a másik az angol, a „zsarnok” aki lábbal tiporja a hősöket. Egy vasárnap, minekelőtte templomba mentünk volna, az osztályban gyülekeztünk. Akkor is kitört az angol-búr háború. Általán mindenki búr akart lenni. Az erősek, a markosok, az erőszakosak azonnal kinevezték magukat búr fölkelőkké, harcosokat toboroztak zászlójuk alá, s az a néhány fiú, aki tétovázott, elmélázott, a gyönge és csenevész, a természeti kiválasztódás és a többség rémuralma folytán, angol lett. Nekem is többnyire ez a szerep jutott. Ezt annak idején váltig szégyelltem. Nem is mertem bevallani senkinek. Csak most beszélem el, miután időközben sikerült tájékozódnom, hogy nem is olyan roppant szégyen ahhoz a néphez tartozni, mely megteremtette a szabadelvűséget, a világkereskedelmet, és olyan férfiakat ajándékozott a világnak, mint Hume, Newton és Shakespeare. Hogy a búrok mit műveltek azalatt, arról nincs tudomásom. Aztán az iskolai viadalokban a harc eshetősége olyan volt, hogy több hősiség kellett angolnak lenni, mint búrnak. Az arány itt tudniillik teljesen megfordítódott. A „maroknyi .szabadságszerető” nép basáskodott, püfölte-pofozta az angolokat, gyomrozta a zsarnokokat, akik szegények már az első pillanatban a földön hevertek. Én is így feküdtem lenn a tanterem padlóján, fölöttem egy csomó vastag Öreg pap kamasztesttel, mely mozgó, izgatott rétegben helyezkedett fölém. Egyszerre nyüt az ajtó. Latintanárunk nyitott be, az osztályfőnökünk. Papok tanítottak bennünket, derék, tudós papok, akik mind testi, mind lelki jóvoltunkra atyai szeretettel ügyeltek. Latintanárom különösen szigorú volt. Megkövetelte, hogy még álmunkban is elfújjuk a rendhagyó igéket, és jaj volt annak, aki valamit elvétett. Ezt gonosztevőnek nevezte. Nem türelmetlenségből vagy elvakultságból. Belül, a lelke mélyén valóban meg volt győződve, hogy aki nem szereti a latin nyelvet, és nem hordja szívén a rendhagyó igék ügyét, az a társadalom szemete, gonosztevő és hazaáruló. Amikor ő feltűnt az ajtó keretében, az ellenségek, akik az imént még oly ádáz küzdelemben gabalyodtak össze, a megegyezés minden reménye nélkül, hirtelen békét kötöttek. Ki-ki a helyére ugrott. Én tápászkodtam fel utoljára, mert legalul kerültem. Nem szólt semmit. Gúnyosan a fejét csóválta, rosszallóan pillantott utánam, amint hajlongva padomba sompolyogtam. Csak a mise alatt vettem észre, hogy új tavaszi ruhám, melyet ezen a napon vettem föl először, elszakadt. Kabátom alján egy elég nagy hasadás tátongott. Tudtam, hogy mit jelent ez. Apám, ha meglátja otthon, elnadrágol. Egyelőre tenyeremet szorítottam rá, mint valami sebre, hogy gyógyuljon. De mihelyt levettem róla a tenyeremet, a súlyosan sérült beteg kelme lefittyent. A seb gyógyíthatatlannak mutatkozott. Mise után a kápolna alatt ott állt a latintanárom.- Miért sírsz? - kérdezte keményen.- Eltépték — hebegtem, és mutattam.- No lásd - bólintott -, megérdemelted, haszontalan. Nézte a kabátom, valamin tűnődött, így szólt:- Gyere velem. Mentem a hosszú, sötét folyosón utána. A folyosó végén volt a cellája. Kinyitotta az ajtót egy nagy kulccsal. Szűk kis cella volt. A vasrácsos ablakon virágcserepek álltak. Fekete nedvességfoltok ütköztek ki a sárga falon. A falon csak feszület lógott meg egy Szűz Mária-kép.- Vesd le a kabátod - parancsolta. Fogalmam se volt, mi következik ezután. Azt hittem, hogy elkobozza a kabátomat, és mint bűnjelet átadja az igazgatónak, vagy valami borzalmas fegyelmi eljárás következik, beláthatatlan következményekkel. Némán levetettem a kabátom. Ő átvette némán. Az ablak mellé ült. Ott kihúzott egy fiókot, abban hosszan-hosszan keresgélt. Föltette a pápaszemét. Tűt vett elő, cérnát, foldozófát. Nyálazta a cérnát. Bandzsítva trafálgatta vele a tű fokát. Végre befűzött, varrni kezdett. Varrta a kabátom. A magányos férfiak gyakorlottságával varrt, de sokáig tartott, amíg elkészült vele. Közben gondolkozhattam arról, hogy mi történik. Először is megdöbbentem, hogy közösséget vállal egy nebulóval, és cinkostársként leplezi azt, amit büntetnie kellene. Másrészt vasárnap tilos varrni. Ezt a napot pihenéssel, elmélkedéssel, Istennek tetsző cselekedettel kell megszentelni. Aki varr, az bűnt követ el. Azon tépelődtem, vajon nem jut-e bűne miatt a pokolba, az örök kárhozatba. Ma már tudom, hogy nem. Azóta ha szentekről, földi angyalokról hallok, mindig tűvel-cérnával képzelem el őket és foldozófával. (mo)
