Evangélikus Élet, 2009. január-június (74. évfolyam, 1-26. szám)
2009-02-22 / 8. szám
2 • 2009- február 22. ur/mnsm Töprengő A homo sapiens, az értelmes ember a legintelligensebb, legbonyolultabb, alkotásra és újításra képes lény, akit egyáltalán ismerünk. Eddigi tudásunk szerint egyedülálló is az egész univerzumban. Mégis valami érthetetlen ösztönzést érez magában arra, hogy. magát teljesen semminek tartsa. Se állat, se növény nem annyira szabad és rugalmas, mint amennyire az ember. De az agykutatók éppen most állapították meg, hogy tulajdonképpen saját akarattal nem rendelkezik, mert a legegyszerűbb ténykedésesem más, mintamit az agya már régen eldöntött. Ki tud olyan szerelmes verseket írni, operákat komponálni, fájdalmat vagy örömöt olyan meggyőző erővel színre vinni, mint mi? Biológusok (és újságírók) mégis azt állítják, hogy a szeretet csak fantazmagória, fantom. Hogy ketten találkoznak, és összekötik az életüket, azt pedig csak a genetikailag eleve meghatározott szaghatásuknak köszönhetik... Magunkon kívül senkit nem ismerünk, akinek sejtése lenne Istenről, túlvilágról, sőt csoda folytán lehetséges öröklétről. Mégis kitartóan emlegetik, hogy a vallás nem más, mint a fejletlen ősagy primitív konstrukciója. Egykor azt akarták nekünk feemagyarázni, hogy egész életünk csupán a nemiség (szex) körül forog, de amikor ezt lenyeltük, megszámlálhatatlan komplikációt idéztünk elő, gyógyíthatatlan sebeket ütöttünk vele. Majd azzal ámítottak, hogy az egész élet egyetlen biztos alapja a tőke. Ám most, amikor a multicégek ezt a maguk sátáni meztelenségében gyakorolják, egyre mélyebben sóhajtozunk egy olyan világ után, tesszük tönkre a saját egészségünket? Szinte megszállottként futtatnak bennünket a legkülönbözőbb színezetű ideológiák után, hogy aztán háborúkkal, megszállással, gulágokkal, elgázosítással velünk magunkkal fizettessék meg a számlát. Ezek előtt a tettek előtt nem működött az agy, ez az egyeduralkodónak kikiáltott instancia? És amikor már mindent halomba döntöttünk, nem a fantazmagóriaszeretettől indíttatva siettek-e emberek önzetlenül a mélységes lelki-testi sebek gyógyítására? Miért telnek meg zsúfolásig a templomok egy-egy katasztrófa után? Kizárólag a biológiai motorok ösztönzésére? Az egésznek különben is van egy bökkenője: tudtunkkal eddig még egy majom sem „talált ki” Istent. Nincs olyan intelligens delfin, amely a saját agyába tekintene. De olyan nagy testtömegű elefánt sincs, amelyik a szinte mindent látó, nagy szeme fejlődését megmagyarázná. A legszorgalmasabb hangyaállam sem épít katedrálisokat, és nem számítja ki, hogy a súlyemelés milyen szabályai szerint emeljék fel a faforgácsokat. Növények nem találtak ki gyógyászati módszereket társaik megmentésére, miközben az ember szinte csodatevő anyagokat nyer belőlük gyógyszerei elkészítéséhez. Csak az egyedi ember tudása és felismerőképessége (amely őt egyébként emberré teszi), az nem lenne egyetlenegy nagy csoda? A valóságban mindent megteszünk azért, hogy ostobábbnak, olcsóbbnak, jelentéktelenebbnek állítsuk be magunkat, mint ahogy azt gondoljuk és érezzük, és amilyenek vagyunk is. Peamelyben a pénz ugyan fontos - de semmiképpen nem játssza a főszerepet. Vagy itt a már-már vallássá kifejlődött „mindenáron egészségesnek lenni” akarás. Ez a kultusz nem akar fogyatékosságról, betegségről tudni, sőt erőlteti a tudományos kutatást, hogy már eleve csak egészséges emberegyedek lássák meg ezt a világot. De mi van azzal a sok hibával, amellyel mi, „egészségesek” naponként dig éppen a természettudományok, a művészetek és nem utolsósorban a vallás tárják világosan a szemünk elé, hogy felfogóképességünk határain belül nincs nagyobb, mint az önmagát ismerő és az önmaga ismeretlensége előtt fejet hajtó lény, az ember. S hogy fölötte csak egyetlenegy valaki állhat: az Isten. (Németből ÁTDOLGOZTA: G.I.) ÚTITÁRSUNK, A BIBLIA Elhurcoltak elhurcolt prófétája Ezékiel könyve Kettős életű, első pillantásra furcsa ember könyve Ezékiel prófétáé. Neve azt jelenti: „Isten erős”, vagy azt is jelentheti, hogy „Isten vigasztal”. Mindkettőre, erőre, de vigasztalásra is szüksége volt valószínűleg hosszú élete folyamán Ezékielnek. Életének kettőssége már ott kezdődött, hogy papi emberként lett prófétává, ami egyáltalán nem volt magától értetődő (1,3). Ott folytatódott, hogy ő szenvedő népe gyógyulását a hagyományokhoz, a régihez való visszafordulásban látta. Ugyanakkor tanácstalan emberek között dolgozott, akik nehéz kérdéseikre tőle „modern” feleleteket vártak. Ám kettősségének csúcsa mégsem ez volt, hanem számkivetett sorsában rejlett. Kr. e. 597-ben népe elitjével együtt őt is elhurcolták Babilonba. Ott érte öt év múlva Isten elhívása, s ott is élt és dolgozott huszonkét éven át. Ezékiel szíve mégis „otthon” maradt, hogy ott dobogjon, főleg a szeretett fővárosért, Jeruzsálemért. Ha csak könyve fejezeteinek számát vesszük, látjuk, hogy szinte a felükben az elvesztett, elfoglalt, megszentségtelenített, lerombolt és általa mégis felejthetetlenül szeretett Jeruzsálemről van szó. Nem tudja elfeledni, könyörög érte, figyelmezteti, inti és óvná a veszélyektől. Látomásaiban is vissza-visszatér a képe, ha új országról, új templomról és mindenekfelett az új Jeruzsálemről beszél. Még könyve sem fejeződhet be mással, mint ezzel a mondattal: „A város neve pedig ez lesz: Ott van az Úr!” Jeremiáshoz szokták hasonlítani ezt a megosztott szívű, kettős életű Ezékielt, akinek kortársa is volt. De több ponton különböznek egymástól. O egészen más alkat, mint kortársa. Amaz Egyiptomba való elhurcolásáig „odahaza” dolgozott, ott ártotta bele magát napi politikai eseményekbe is, és „csontjaiba rekesztett tűznek” érezte nagy ellenkezéssel elvállalt prófétai feladatát. Ezékielt „idegenbe” deportálták, ahol emigráns társai között először magának kellett megszereznie a szükséges tekintélyt. Azután pedig éppen ezeknek a talajt vesztett embereknek kellett az új körülmények között megfogalmazott, csalódottságból és sértődöttségből fakadó kérdéseire megfelelő választ adnia. Nem túloznak egyes kutatók, amikor azt mondják, hogy Ezékiel nemcsak a szokványos értelemben vett próféta, hanem földönfutóból lett vezető, aki Isten szavának teljesen új értelmezést kell, hogy adjon, anélkül hogy eltérne attól, amit Isten ad a szájára. Hogyan is érthették emberei a hazavesztést, az elhurcolást? S akik már ott születtek, azokat is felelősség terhelte az apák bűne miatt? Igaznak kell lennie a közmondásnak: „Az apák ettek egrest, és a fiák foga vásott el tőle ”? (18,2) Ezékiel sietve akarja mintegy hatályon kívül helyezni ennek a mondásnak az érvényét, és az egyén Isten előtti felelősségét hangsúlyozza. Aki azonban azt hinné, hogy Ezékiel teljesen elmerül a babiloni helyzetben, az téved. Mert szíve folyvást ott dobog Jeruzsálemben, visszaálmodja a hazát, a templomot és talán az Istent is. Érdekli az „otthon” sorsa, elszomorítja a templom lerombolásának keserű híre, fáj neki a hazaiak idegen istenek utáni futkosása. És míg Jeremiás rugódozik és rebelliskedik a prófétai teher ellen, addig Ezékiel láthatóan szereti, sőt talán élvezi is a prófétai szolgálatot. Hiszen még az isteni üzenetet tartalmazó tekercs lenyelése után is úgy érzi, hogy az „olyan édes volt a számban, mint a méz” (3,3). Az elhívását kétszer is elmondja, 3,16-21-ben és 33,1-9-ben. Mindkét esetben hangsúlyos az, hogy az őrálló feladatát kapta. Kürtszóval kell jeleznie az ellenség közeledtét (a héberben safah az őrálló és sáfár a riasztó kürt szava!). Riasztás, figyelmeztetés tehát a dolga. Éberen kell az Úr szavára hallgatnia, hogy időben jelezze a veszélyt. Szolgálatának ezt a vonását Jeremiásnál vagy Hóseás prófétánál is megtaláljuk. Ezékiel megbízatása azonban még tovább megy. Neki kell kürtölnie veszély esetén, s a riasztottak a kürtszó idejében való elhangzása után már saját maguk felelnek az életükért. De jaj az őrállónak, ha nem fújta meg idejében a kürtöt, és bekövetkezett a baj! Akkor viszont rajta kéri számon az Úr minden elesett vérét. Elhívásával kapcsolatban nem lehetnek illúziói. Isten már úgy készíti őt elő, hogy „makacs és konok szívű fiákhoz” küldi (2,4). De biztatja is, hogy csak hirdesse mindig az Úr igéjét, és ne törődjék vele, hallgatnak-e rá, vagy sem. Azt sem hallgatja el előtte, hogy kemény és furcsa helyzettel kell számolnia és megbirkóznia: hallgatói puszta szórakozásnak veszik a „pajzán dalok énekesének” fellépéseit, mintegy népgyűlésen érzik magukat. De távolról sem gondolnak arra, hogy az általa hirdetett igét komolyan vegyék, és aszerint éljenek! (33,30-33) Maga Ezékiel is fenyegetést kapott, és megdermedt a szíve, amikor hírét vette a jeruzsálemi templom megszentségtelenítésének vagy az otthon maradottak idegen istenekkel való kacérkodásának (18. fejezet). Az Úr haragjának poharából mindenkinek kijut, mert nem ismerik el az ő egyedülvalóságát és hatalmát. Pedig ezen múlik minden: az atyák egy igaz Istene hatalmának és senki mással össze nem hasonlíthatóságának elismerésén. Ez Ezékiel talán egyik legfőbb üzenete. Mivel pedig ide jutott az Isten népe, hogy erre kell nagyon radikálisan emlékeztetni, baj lehet a pásztoraival. Isten szemükre veti hanyagságukat, nyájvesztő nemtörődömségüket, a pásztori szolgálatra való alkalmatlanságukat. Számon kéri tőlük a nyáját (34. fejezet). S mivel alkalmatlanok lettek, elcsapja őket. Maga veszi kezébe a nyája őrzését, mint az igazi pásztor: az elveszettet megkeresi, az eltévedtet visszatereli, a gyengét felemeli. Micsoda intés ez minden idők pásztorainak, s micsoda kegyelem jele ez Istentől! Elgondolkodtató az, hogy prófétánk szerint mindig a réginek kell megújulnia, és ahhoz kell visszatérni. Hangsúlyozottan a régi ország, régi nép, régi hit, régi kultusz és a régi templom visszaállítása a cél, s ez csak a régi hazában, sőt a régi templomban valósulhat meg, szeretett Jeruzsálemében. Emigránssorsából ez érthető is: az elhagyott haza „visszaállítása” minden emigráns halálig tartó álma. Erőteljes az elszáradt csontok megelevenítéséről, a Lélek kiöntéséről, egyfajta Messiásról, az új Jeruzsálemről való jövendölése. De valahogy az effajta üzenetre Jézusnak és az őskereszténységnek mégsem volt igazán igénye. Csak így magyarázható, hogy Ezékieltől egyetlenegy sort sem idéznek az újtestámentumi iratok. Talán csak Pál apostol az egyetlen, aki esetleg Ez 37,27-re gondolhat, amikor arról szól, hogy„7»/ az élő Isten temploma vagyunk”. De érdekes módon ehhez a következő megjegyzést fűzi: „...ahogyan az Isten mondta: »Közöttük fogok lakni és járni, Istenük leszek, és ők az én népem lesznek.«” (2Kor 6,16) Ez viszont Ezékielnél nem a köztünk sátorozó (Jn 1,14) Messiásra, hanem inkább csak a Sínaihegyen kötött szövetségre vonatkozó mondat. Érdekes viszont, hogy inkább formális párhuzamokat találhatunk Ezékiel könyve és a Jelenések könyve között. Ezékiel könyve utolsó fejezeteiben látomásokat közöl az új templomról. A templomot lemérő férfi lenzsinórral és mérőnáddal dolgozik, s ez a kép valamiképpen hasonlít a Jelenések könyvének a 11. fejezetében található templommérésre. A Jelenések könyvében is van szó új égről-földről és új Jeruzsálemről (21. fejezet), mint ahogy Ezékiel könyvének utolsó képe is azt írja le. Érdekes azonban, hogy míg a Jelenések könyve új Jeruzsálemének közepéből hiányzik a templpm, mert„ö.s Úr, a mindenható Isten és a Bárány annak a temploma”(21,22), addig Ezékiel visszatér a hagyományos múltbeli képhez, és megelégszik azzal, hogy a tizenkét izraeli törzsnek adjon egyegy kaput az új városban. És így van ez a Messiás ígéretével is. Ezékiel a múltba néz itt is: „ Ott laknak ők, fiaik és unokáik örökre, és szolgám, Dávid lesz a fejedelmük örökre. ” (37,25) Az első kereszténység viszont abban a názáreti Jézusban hitt, és azt hirdette, aki „Dávid magvából”, „Dávid utódaitól” származott, azt, aki „Dávid utóda” Qn 7,42; Róm 1,3; 2Tim 2,8; Jel 5,5), „Dávid gyökere” (Jel 22,16). Vagy ahogy Zakariás pap énekelt róla: „Áldott az Úr (...) Erős üdvözítőt támasztott nekünk szolgájának, Dávidnak házából...” (löki,6^-69) Valószínűleg e különbség miatt nincsenek az Újtestámentumban idézetek Ezékiel könyvéből. Ennek a kettős életű prófétának azonban szívesen idézzük markáns mondatait mindmáig. „Hapedig a bűnös megtér, és nem követi el többé bűnét, hanem törvény és igazság szerint él, akkor megmenti az életét. ”(i8,27)„...»ew kívánom a bűnös ember halálát, hanem azt, hogy a bűnös megtérjen útjáról, és éljen. ” (33,11) „...ti az én juhaim, az én legelőm nyája vagytok. ” (34,31) „Az én telkemet adom belétek...” (36,27) Gémes István Michelangelo: Ezékiel próféta - freskórészlet a Sixtus-kápolnában „ Tudtunkkal eddig még egy majom sem »talált ki« Istent”
