Evangélikus Élet, 2009. január-június (74. évfolyam, 1-26. szám)
2009-02-15 / 7. szám
Evangélikus Élet KULTÚRKÖRÖK 2009- február 15. » 5 Száz éve született Weltler Jenő „Én mindhárom fiamat egyházi szolgálatba állítottam” - mondta Weltler nagyanyám jó negyven évvel ezelőtt, mikor bemutattam neki leendő férjemet. A kilencvenéves matróna ebben az egy mondatban összegezte életművét, és e névjegyet nyújtotta át az új családtagnak, de sikerült vele engem, az unokát is töprengésre késztetnie. A három Weltler fiú, az egyházzenész Jenő meg a két lelkész, Rezső és Ödön (az édesapám) nem egyszerűen csak egyházi szolgálatban állt. Természetes életközegük volt az eklézsia. Eszembe sem jutott azt firtatni, hogy mi lehetett a genetikai, lelki és szellemi háttere pályaválasztásuknak. Édesapjuk, nagyapám, Weltler János a felsőlövői tanítóképzőből került Rajkára. A 20. század első felében a rajkai gyülekezet elhivatott, tehetséges lelkészeknek és tanítóknak köszönhetően őszintén és mélyen hívő, Bibliát és vallástant jól ismerő lutheránus német közösség volt. A fiatal kántortanító ebből a közösségből választotta élete párjául Zechmeister Annát. Ez a családi és társadalmi háttér lehetett a döntő motiváció, hogy a három teljesen különböző karakterű és adottságú testvér a maga módján ugyan, de egy Úr szolgájául szegődött. A sokszor emlegetett történet szerint valamikor az első világháború idején a három fiú „temetést játszott”: Jenő énekelt, Rezső prédikált, Ödön vitte a keresztet. Cseppben a tenger... Az elsőszülött Jenő, akinek a századik születésnapját ünnepeljük most, 1909. február 11-én - muzikális talentumokkal gazdagon felszerelve - született Rajkán. Ötévesen zongorázott, hétévesen kezdett orgonáink A tehetséges gyereket gyakran meghívták ünnepségekre, összejövetelekre, vendégségbe. (Két öccse nagyon irigyelte érte.) Elemi iskola Rajkán németül, középiskola Győrben magyarul, majd a Zeneakadémia következett Pesten. Itt valódi anyanyelvét, a zenét tökéletesíthette, annak is számára legfontosabb „nyelvjárását”, a musica sacrát. Tanított a fasori és a Deák téri gimnáziumban, az államosítás után pedig peremkerületi általános iskolákban. Tíz évig volt kántor Kelenföldön, 1942-ben került a Deák térre, negyvenkét évig volt a gyülekezet kántora és a Lutheránia karnagya. Tudatos, sőt öntudatos agglegény volt, ami persze nem azt jelentette, hogy nélkülözte a családot. A három testvér kivételes szeretettel ragaszkodott egymáshoz, életük végéig egy család maradtak, amelynek tagjaiként aztán örömmel integrálták közösségükbe a következő generációt és a beházasodott jövevényeket. És hogy mit jelentett Jenő bácsi egy „következő generációs” rokonnak? Nagyon sokat, természetesen. Ö volt „a pesti rokon”; vidéki, falusi gyerekeknek rangot jelentett effélével rendelkezni. Minden látogatása családi ünnep volt. Sajnos nem jöhetett túl gyakran, mert hétközben tanított, vasárnap szolgált, ha tehette, vadászni ment, arról nem is szólva, hogy hosszú ideig külön beutazási engedély kellett a nyugati határ megközelítéséhez. Nagy esemény, a szó szoros értelmében ajándék volt, ha mi látogathattuk meg őt Én például ezt kaptam ajándékba, mikor konfirmáltam. Nem tudom, hogyan történhetett, de abban az évben - 1960-at írtunk - a Lutheránia április 25-én, hétfőn (?) adta elő a h-moll misét. Előző nap volt a konfirmáció, másnap hajnalban édesapámmal személyvonatra ültünk, és Pestre utaztunk. Ekkor hallottam először a Lutherániát énekelni és Jenő bácsit vezényelni. Sorsdöntő élmény volt. Alig vártam, hogy Pestre kerüljek az egyetemre, és természetesen már az első kedden ott voltam a próbán. Kiosztották a kottát; a következő vasárnapi kórusszámot gyakoroltuk. Jenő bácsi időnként „csak úgy véletlenül” megállt mellettem. A próba után röviden annyit mondott: „Téged felvennének a békába.” Megkönnyebbültem, mikor kiderült, hogy az akkor jó hírű Budapesti Kórusra gondolt, nem holmi kétéltűekre. Talán mondanom sem kell, igazából ezután tudtam meg, ki is az én nagybátyám. Az első meglepetés az volt, hogy karnagyi tevékenységének csak töredékét jelentette a próba és a koncert. A kórustagok, hangszeresek, szólisták szervezése is legalább akkora művészet volt, sőt! Ne feledjük: abban az időben sokan állásukat, egzisztenciájukat kockáztatták az egyházi kórusban való közreműködéssel. Tüneményes személyiségének minden varázsát „bedobta” ha kellett, az ügy érdekében. Bárkit meg tudott győzni arról, hogy nélkülözhetetlen a csapatban, és úgyszólván rajta múlik a produkció sikere. Sikeres produkcióban pedig nem volt hiány, és ha nem is múlt rajtam a siker, megtudtam, mit jelent egy zeneművet belülről megismerni, előadni. Passiók, kantáták, a h-moll mise... Nem tudhatja, aki nem próbálta, ráadásul a remekműveknek nemcsak a zenei, hanem a spirituális üzenetét is átélhettük. Ahogy múltak az évek, egyre inkább kötődtem hozzá. Egészsége, ereje fogytán megható derűvel hagyta, hogy gondoskodjam róla, hálásan elfogadta orvosi segítségemet. Utolsó hónapjait a kistarcsai evangélikus szeretetotthonban töltötte, és még akkor is, ott is ellátta a kántori szolgálatot. 1992-ben, nagycsütörtökön halt meg; hamvai első munkahelyén, a kelenföldi templomban nyugszanak. Zenei hagyatékát az Evangélikus Országos Múzeum őrzi. Egyetlen írását tartottam meg. A tenyérnyi papírdarabot énekeskönyvében találtam, az utolsó áhítat énekszámát írta fel rá magának reszketeg betűkkel. „Én Istenem, én bűnös ember...” (EÉ 423) ■ SZOKOLAYNÉ dr. Weltler Magdolna Az egyházzenéről Bonyhádon Az egyházzene történetéről tartott előadást január 30-án a Bonyhádi Evangélikus Gyűjtemény baráti körének Berkesi Sándor főiskolai docens, a Tiszántúli Református Egyházkerület és a Debreceni Református Kollégium egyházzenei igazgatója. A kollégium kántusának Lisztdíjas karnagya párhuzamot vont a madarak istendicsőítő éneke és a héber kántorénekek között, majd a jelenlévők több felvételt is meghallgathattak a középkori zsoltároktól a 21. századi oratóriumig. Miután Berkesi Sándor megénekeltette a hallgatóságot, a Bonyhádi Petőfi Sándor Evangélikus Gimnázium és Kollégium diákjai és kamarakórusa, illetve a református Gárdonyikvartett fakadtak dalra. Illés Albert jezsuita szerzetes bemutatta és meg is szólaltatta a német nyelvterületről származó asztali hárfát. Az est zárásaként a Cotton Club Singers együttes vezetőjeként ismertté vált László Boldizsár előadóművész kápráztatta el a közönséget tenor hangjával. ■ Máté Réka Berkesi Sándor „Az Úr hangja' Bessenyei Ferenc születésének 90. évfordulójára A közös szülőföld és város, Hódmezővásárhely kötött össze bennünket. Ma is emlékszem az első színházi találkozásra, ahogy fölintegetett hozzám, a kakasülőre. Igaz, később kiderült, egy virágarcú színinövendéknek szólt az égő szárnyú mosoly... Egyszer, nagy jókedvében elsétáltunk a csendes Pál utcába, közel a híres Kincses temetőhöz. „Látod, itt születtem - csapott csontos kezével a vállamra. - Az ott csupa víz volt. Anyám mosóteknőjében vittem lánypajtásomat...” És hangosan nevetett, jobbról fölrebbentek, az ősz-arany lombokból fölszálltak a madarak. Mintha most is hallanám intelmeit, csak nem annyira dörögve. Inkább keserűen. „Ha ma lennék pályakezdő, nem biztos, hogy ebben a szakmában szeretnék elhelyezkedni.” Ezt halála előtt mondta egy újságnak. Otellóként már a hatvanas években is érezte, hogy a nézőtéren csupa Jago ül. Már akkor belévillant a fájó felismerés: szavainak sugárzó melegsége nem tört át a rivaldán. Ó, ha feltámadna, betoppanna 90. születésnapján, akkor lenne csak szomorú! (1919. február 10-én született.) Elnémulna, mint az ikonfestő Rubljov, átélve a nem szűnő emberi szörnyűségeket. Mivé lett az ő szent lobogása? Áldozathozatala? Bessenyei Ferenc színészi nagyságához az is hozzátartozott, hogy nagy embereket játszott el. A magyar történelem tiszta hőseit. Imádott színházához hozzátartoztak a mély érzések, a magasztos erkölcsi eszmények. Nemzetféltés és Isten dicsérete. Úgy tetszik, és ma, 2009-ben még pontosabban látszik, a hetvenes években ez mind elmúlt. A nagyság, az igazi érték kiveszett a világból. És eltűnt a színház templomából is, és a mindig hű nézők leikéből is kikopott. Jóvátehetetlenül és feledésre ítélve. Talán ez dühítette legjobban, talán ebbe halt bele magányában. A folytonos árulásba. Méricskélésekbe. Mert értett hozzá a „vörös” hatalom: halála estéjén (2004. december 27- én) ismét, immár tizedszer, a Dúvad című filmet vetítették, amelyben a szocialista életet végigtomboló, közepes figurát játszik. Nem a szívéig izzó Bánkot és Kossuthot mutatták a képernyők, nem Széchenyit és Görgeit, Ádámot és Hamletet, Otellót és Lear királyt, Galileit és Bolyait... És nem Dózsát, amely alakítása többszörösen is kiemelkedik életművéből. Bessenyei itt pattanásig feszült némasággal, egyetlen és végleges arccá tisztult tekintettel formálta meg a főhőst. Ha megkérdeznénk száz embert a művészetéről, legtöbben a drámai hangot emelnék ki. Pedig óriás színészete tele volt humorral, játékossággal, könnyedséggel. Hat évtizedet is meghaladó színészi működése fényes korszakot jelentett a 20. század második felének színházi életében. Fölfelé suhanó csillagként szelte át a nehéz, zsarnoki időt, s emelkedett a legnagyobbak közé. Szeretett játszani, mindig győzni, hatalmas orgánumával, gyönyörű énekhangjával szerette bezengeni a nézőteret. Alig említjük: Háry János volt Kodály daljátékában, Bagó a János vitézben. S ő volt Higgins professzor Shaw Pygmalionjában és felejthetetlen Tevje a Hegedűs a háztetőn hazai bemutatóján. Robusztus alakja, eget áthasító hangja jól érvényesült a filmen és a televízióban is. Bessenyei Ferenc mindenre figyelő férfi volt és gyermekien naiv lélek. De színház dolgában erős és kemény; színészi igazának tudatában szívós és kitartó. Utoljára Vásárhelyen találkoztam vele, mikor a város díszpolgárává választotta. Terveztük, hogy folytatjuk a harminc éve megkezdett riportot. De sokat késett. Már a vacsoránál említette: „Sétáltam. Elbúcsúztam végleg... Bementem a kis evangélikus templomba, nyitva volt az ajtaja. Mindent megköszöntem Istennek...” ■ Fenyvesi Félix Lajos „Élete során sokszor megtapasztalta Isten dicsőségét és mindenhatóságát. Nagyságát mégsem csak ebben láttam, hanem a tapintatban, hogy senkinek és semminek az útjába soha nem állt. S ahogy Megváltójától tanulta, önmagát a többi ember közül ki nem emelte, soha senkit meg nem bántott, és senkivel felülről nem beszélt. Ezért a tanítványok odaadó csendességével vettük őt körül, amikor próbáink után így szólt hozzánk: »Hidd el, fiam, nincs nagyobb öröm számomra, mint veletek együtt lenni.«” Kamp Salamon: Személyes vallomás Weltler Jenőről „O hívott elsőnek a Lutherániába. Bach isteni magasságú szakralitását ő tette élő élményemmé. Bach passióinak, kantátáinak, h-moll miséjének, Magnificatjának megrendítő szépségű előadásai a templomi zene szerelmesévé tett életre szólóan. De mindennek a csúcsa az volt, amikor Bach Koráljait vezényelte. Úgy, ahogy senki más! Bach prédikációs ihletésű zenéjének minden tüzével, sírnivaló mélységével, fájdalmas gyönyörűségével. Jenő bácsi varázslatos iskolája nélkül nem jutottam, nem juthattam volna soha addig a törekvésig, hogy az operaházból is templomot kellene csinálni! Hálát adok Istennek az ő szolgáló életéért!” Szokolay Sándor: Zenei főhajtás Weltler Jenő emléke előtt „Kifogyhatatlan energiával és mély meggyőződéssel hirdette zenei eszményképe [Bach] zsenialitását, feltétlen odaadást követelve a vezényletével megvalósult hangversenyek valamennyi közreműködőjétől is. Amikor megismertem, már hatvanas öregúr volt, de fiatalokat túlszárnyaló lendülettel vezette a Lutheránia próbáit [...]. Mindig teljes átéléssel dolgozott, tar koponyáján pár perc múlva megjelentek az első verejtékcseppek, orrára csúszott szemüvege sűrűn bepárásodott a dirigálás roppant intellektuális és fizikai erőbedobást igénylő műveletétől. Valósággal lobogott, csillapíthatatlan belső izzása villamos feszültséggel telítette meg a levegőt, s közvetlen közelében - én legalábbis úgy éreztem - rövid időn belül több fokkal emelkedett a hőmérséklet. Az előadásokon aztán mindez meghatványozódott: a János-passió, a hmoll mise, a Karácsonyi oratórium monumentális kórustablóit mármár az eksztázis határát súroló lelkiállapotban vezényelte Weltler Jenő, nemegyszer olyan teljesítményre sarkallva amatőr énekeseit, amilyenre hivatásosok is csak csillagos órákban képesek. [...] A kórusban szívesen vendégeskedtek hivatásos kollégák a rádióénekkar, az operakórus és az Állami Népi Együttes soraiból, a zenekarba Jenő bácsi egyetlen kérő szavára beült gratis játszani a főváros hangszeres együtteseinek jó néhány szólamvezetője, a vokális szólistacsapatban meg nemzetközi hírű nagyságok mellett szép számban tűntek fel pályakezdő tehetségek.” Kerényi Mária: In memóriám Weltler Jenő A fenti részletek a Lutheránia - A Pesti Evangélikus Egyház százéves énekkarának története 1904-2004 című könyvből valók. Szerkesztette Zászkaliczky Péter. Kiadta a Huszár Gál könyv- és papírkereskedés. Budapest, 2004. Ára 2000 forint.
