Evangélikus Élet, 2008 (73. évfolyam, 1-52. szám)

2008-10-26 / 43. szám

‘Evangélikus ÉletéB> KULTÚRKÖRÖK 2008. október 26. 5 Gyászóda az 1956-os forradalomról Beszélgetés Szokolay Sándor Kossuth-díjas zeneszerzővel-1956 életem döntő élménye - kezdi emlékezését a zeneszerző. - Ma is ez ha­tározza meg gondolkodásomat. 1956- ban huszonöt éves voltam. A rádióban dolgoztam mint zenei szerkesztő, ott ért a forradalom kitörése és a tüntetés. Kimentem, és pillanatok alatt váratlan dolgok értek. Ahogy később senki se érezte, hogy a Ceausescu-rendszernek vége lesz, senki se hitte, hogy az inter­venció öröknek tűnő hatalma szét­esik... Ugyanilyen volt 1956, csak egy keményebb szorításból akart a nemzet megszabadulni. Vége lett hirtelen a rab­ságnak, az ötvenes évek nem szűnő zsarnokságának - ha rövid időre is. De nem volt hiába!...- Erre az időre esnek békéstar- hosi zenelíceumos évei.- Békéstarhoson 1946-tól ’50-ig jártam a zeneiskolába, vagy inkább úgy mondanám, az „élményiskolába”. Gyerek­korom tündérkertjébe. Ott is­mertem meg Kodály Zoltánt, Bárdos Lajost, Weöres Sándort, Török Erzsit, Németh Lászlót. Ezek az emberek barátok let­tek, példaképeimnek tekintet­tem őket. Kodály tanár úr mondta, hogy lehet valakinek kicsi, közepes vagy nagy te­hetsége, amit az ég ad, de ha nincs tartása, semmire se megy. Ennek köszönhetem, hogy a zenei és irodalmi élet bűvöletében élhettem, és ezek az emberek hozzásegítettek ahhoz, hogy amit ők meg­szenvedtek, attól mi mente­süljünk... mert az egyházzenészeket gyorsan kipenderítették a Zeneakadémi­áról... 1953 évadzáró ünnepségén már érett valami, lehetett érezni, hogy a pa­lackból ki akar tömi a szabadságvágy. Kodály Ki a jó zenész? című előadása az évzáró nagy eseménye volt. A kérdésre a válasza: az, akinek kiművelt füle van, szelleme, műveltsége, ízlése és kiművelt keze. Tehát a matériát az utolsó helyre tette. A kiművelt szív és agy mellé a lélek került. Azokban az években az országot ateista világnézetű emberek irányítot­ták, megfeledkezve a lélekről. Kodály az elnyomásra így válaszolt: műveljük ma­gunkat a legeslegmagasabb fokig! Felejt­hetetlen volt!- A forradalom alatt nem került veszélybe?- Az első halottat a Múzeum-kertben láttam. Egy diáklányt találtak el; fantasz­tikus álmodozó arca volt. Tudtam, hogy tüntetés lesz a Műegyetemnél, de nem tudtam fölfogni. Egy pillanat alatt fel- bolydult a város, felborítottak villamo­sokat, ezrek és ezrek jöttek ki az utcákra. Egy rádiós vezető kérdezte tőlem, miért mondom, hogy forradalom van. Miért nem mondom ellenforradalomnak? Kértem, jöjjön ki a Kálvin térre. Az Üllői út és a Baross utca sarkán volt egy óra- és ékszerbolt, be volt lőve a kirakata. És semmi nem tűnt el belőle, minden a he­lyén maradt!... És akkor elmondhatat­lan volt a boldogság. 1956-ban hirtelen kiszabadultunk a rettenetes elnyomás­ból, az egész ország pillanatok alatt talp­ra állt, ment összekarolva és Himnuszt énekelve. Azóta se láttam Magyarorszá­gon ilyen összetartást!- Az októberi forradalom áldozatainak több művel is emléket állított. A Tűz márciusa, Siratóének, Magyar zsoltár, Az ’56-os évre...- A Tűz márciusa oratóriumot 1956 és ’59 között komponáltam. A Tanácsköz­társaság évfordulójára kértek tőlem egy művet, és én említettem, hogy kizárólag klasszikus költőkben gondolkodom, nem alkalmi versfaragókban. így esett a választás Ady Endrére. Mikor már tanul­ták a darab első felét, a sárospataki vár­ban, ahol az alkotóházban dolgoztam, megjelent két jól öltözött férfi, és mond­ta, hogy népellenes művet írtam. Följe­lentettek, sőt a rádió elnöke is hívatott. Előtte elmentem Kodály tanár úrhoz ta­nácsot kérni. Nagyon szigorú ember volt, megszidott: miért veszélyeztetem magam?! Kérdezte, mi volt a kifogás. Nagyon sokszor van benne - mond­tam -, hogy „magyar”. Azt tanácsolta, mint egy ügyvéd, hogy ne tagadjak le Semmit, mondjak egy nagy számot. Dél­után bementem, fogadtak, és védelmére keltem az Ady-verseknek. Mikor a „ma­gyar” szó gyakoriságát firtatták, kijelen­tettem, legalább négyszázszor fordul elő a darabomban, hisz az imitáció a kórus­szólamokban gyakran ismétlésekkel jár... Kérésükre beiktattam narrátort, ám még keményebb szöveget. Kicsit megenyhültek a végén, mikor megtalál­tam a megfelelő hangot, a hivatkozást, hogy 1848 márciusa is ott zeng.- Új műve miért nem készült el az évfor­dulóra?- Rossz előérzetem volt. Még az ötve­nedik évforduló előkészületei sem voltak igazán őszinték. Nem szerethettem ok­tóber 23-án a lovas rendőröket, elvonják az emberek figyelmét az ünnep áhítatá­ról elég szégyenletes módon. Művem megírására Kocsis Zoltán kért föl, hozzáté­ve, hogy nem baj, ha nem az évfordulóra készítem el, hanem inkább úgy, hogy ez legyen az életem fő műve! Akkor fejez­zem be, mikor „maga a mű” mondja azt, hogy „kész”! Én ebben szót fogadtam, mert Kocsis Zoltán zseniális férfi. Kevés olyan ember van a szakmánkban, aki ar­ra a szellemi maximumra képes, amire ő, és ne feledjük, zongoraművészként is a legnagyobbakhoz tartozik, sőt hangsze­relései is igen jelentősek! Ez lett az első munkám, amit nem­csak fejben, de szívben és lélekben is „ki- hordtam”, és alaposan meggondol­tam... Föl kellett erősíteni azokat az ér­zelmeket, mert a zene nem vitatkozik, hanem ha tud: elmélyít! Október 23-a, ahogy a költő írta, az a „szent-évszámú Kedd” megváltoztatta a világot körülöt­tünk. A meteorológiáját, felejthetetlen ősz eleji hőmérsékletét kell a zenének visszaadni, visszaidézni, újraélve azokat a napokat... Évekig hordoztam, s ké­szültem erre. Közben időszerűbbé is tet­ték napjaink.- Másodszor nyúlt Nagy Gáspár fájó-szép verséhez. Hogyan született a közös emlékezés?- Nekem életem legnagyobb élménye 1956! Petőfit és Aranyt szerettem volna öt­vözni. A drámai pillanatokat poétikus emlékezésbe oltva... Adyt már „kiírtam" magamból, hat-hét oratorikus mű ké­szült a verseiből. Az a legfontosabb, hogy ne tagadjuk le és ne írjuk át a törté­nelmünket. Ne deformáljuk az embere­ket, ne igazítsuk a pillanatnyi politiká­hoz. Nem azt kell elmondani, ami bor­zalmasnak tűnt ’56-ban, nem is azt, ami csak csodálatos volt, hanem fölidézni azt: mi kellett ahhoz, hogy a csoda meg­történjen. Nagy Gáspár írja: aki harcolt, az „félni sem mert”. Ha elmegyek a Corvin közbe, és látom a pesti srác szobrát fegyverrel a kezében, abban benne van az egész ok­tóber végi hangulati Nem az, hogy fejjel lefelé, összedrótoz­va fekszenek a kivégzettek, ki- hantolják és újratemetik őket. A mi történelmünk a világ leggaládabb dolgait őrzi; ami a 301-es parcellában történt, arra alig találni szavakat. A gyilkosok nem tudják meg­váltani a világot, eltűnnek a semmiben. Egy régi szerzetes­től hallottam a rádióban, hogy amelyik nemzetnek hal- g ványul a múltja, annak halvá­nyul a jövője is. A szeretet el­múlt a földön. És ez egyre job­ban a szakadék felé viszi a vi­lágot. Persze emlékezni kelle­ne arra is, hogy a régi „di­csőbb hadvezérek” a legyőzött ellenfe­let képesek voltak díszpompával meg­tisztelni... Ma is ott él a Bibliában az in­telem: ha szeretet nincs bennünk, sem­mik vagyunk! S az is, hogy „minden sza­bad, de nem minden használ"!- Nagy Gáspár korai halála miatt még drá­maibb lett a műve...- A költőt megkértem, írja meg a ver­set. Első mondatom az volt, hogy ne csak 1956 legyen benne. A két forrada­lom: 1956 és 1948! Mivel ezek ikertestvé­rek. Petőfi szelleme legyen benne, a már­ciusi ifjak. Már az indító sor a Nemzeti dal - és az Egy gondolat bánt engemet... - köl­tőjét idézi: „A lángok lobbanó szívéhez értem, / mikor a nagyszerű halált meg­idéztem, / mikor a könnyek az Égből es­tek, / mikor legjobbjaink értünk elestek. 1/ Helyettem, helyetted is / itt, Budapes­ten, / fiatal vérük folyt már az első esten, / egy örökre szent-évszámú Kedden, / aztán sokáig...!” De ez a sokáig csak tizenvalahány napig tartott, november 4-én az ágyúk és tankok morajára ébredt a város. „Sortüzek gyalázta Magyarország!” Nem magyarázza, folytatja tovább: „»Szent suhancok« bátor / tettei sokkol­ták a Világot! / Ámultak közel és tá­vol... II Mert elszoktak már / az ilyen csodáktól: / hogy Dávid ismét / legyőzi Góliátot!” Ezzel én annyit kértem tőle, hogy ne az ármádia hatalmát hangsú­lyozza, inkább bibliai példát vegyen. A latin és magyar nyelv összeszövése azért is van, mert Nagy Gáspárért is szól, aki már odaát él... és október vér­tanúiért is. „Október-vég... és nem akárhol! / Most is március idusa lángolt / egy letiport nemzet szívében...” Mind a kettő benne van. Hiszen tiltva volt március 15-e, le volt tompítva, összeke­verve, hogy ne legyen egyikről se szó. Minden nemzet büszkélkedett velünk Európában, csak mi éltünk bűntudat­ban. Ez megtévesztés volt, mert nincs semmi okunk szégyenre. Trianont, ahogy Magyarország átélte, nem sok ország élte volna túl. Már nem lenne. De mi megmaradtunk, mert van a küzdéshez erőnk. A magyarság tehetsé­gében és szolgálatában szeretne jobbat továbbadni, mint amit kapott. Erről kezd a világ leszokni... Attól függetlenül, hogy hány áldozata volt, 1956 a teremtett világnak egy csodá­ja. 1956-ról és 1848-ról úgy akartam szól­ni, ahogy Nagy Gáspár mondja a végén: „...megérti áldozatukat a nemzet...” ■ Fenyvesi Félix Lajos Október végi tiszta lángok Oratorikus emlékezés 1956 vértanú hőseire 1. (REKVIEM) A lángok lobbanó szívéhez értem, mikor a nagyszerű halált megidéztem, mikor a könnyek az Égből estek, mikor legjobbjaink értünk elestek. Helyettem, helyetted is itt, Budapesten, fiatal vérük folyt már az első esten, egy örökre szent-évszámú Kedden, aztán sokáig...! Sortüzek gyalázta Magyarország! Csak halott hőseid szemében villant a szabadság! Október-vég... és nem akárhol! Most is március idusa lángolt egy letiport nemzet szívében... De nem tilthatták a lángot! Egyetlen költőnk volt: Petőfi Sándor! „Szent suhancok" bátor tettei sokkolták a Világot! Ámultak közel és távol... Mert elszoktak már az ilyen csodáktól: hogy Dávid ismét legyőzi Góliátot! 2. (KYRIE) Láttad aztán: mennyi kereszt állt itt! Valaki mindig egy újabb nevet ráírt... s alattuk hány győztes, vértanú-Dávid... kérdezte: talán egy Angyal járt itt? Mert a gyalázott, szétlőtt tereken szent halottaink - mint oltárköveken - a megtöretett test és a kiomló vér misztériumát másolták le hányszor... Akár a pap úifelmutatáskor! Ezért a tiltott börtön-parcella, temetőárok csöndjében is ők tanúskodtak a szabadságról! Nem a halálról: mert a gyertya értük lángolt. És a kereszt hirdette: valóban győztek, hiszen emlékük maradt a legerősebb! Romolhatatlan arcuk, mint a márvány, Isten elé tett memorandum: fényes kiáltvány! 3. (DIES IRAE) Az ország lett néma és halott... Talán halottabb is mint nem egy ifiú holt... Ezért a lelkűk dacos és tiszta volt, akár a novemberi fehér krizantémok. Mésszel leöntött testüket refiektorozta már a Hold, vallatta brutális csönd, majd a végső borzalom tüstént munkába állt... s szorgos hóhér-idő jött! Ez volt akkor (azóta, most) a te édes hazád, és ez a vérrel dúsan öntözött drága mostohád...! Ez a minden árva rög fölött őrködő maradék hited: egyetlen anyaföld! Éltüket menteni elhagyták akkor annyian...! Nem segített itt semmi már, de befogadta őket legalább az addig szájaló Nyugat! 4. (LIBERA ME) A gyertya lángja, korma s a hirtelen szabadság fehér áldozati füstje, akár a holdfény színezüstje a kivágott zászló-lyuk helyén sietve, gyűlölt címerét s csillagát feledve szállt föl az égi csillagokba! S az idő titokzatos méhéből egyszer csak kirobbant a gyermek... az a nem várt, aki majd mindent halálpontosan lát: őlett az első forradalmár! És mámorosán skandált, utcákon, tereken át szavalta a verset... Keze még nem érintett fegyvert, de már félni sem mert, hősként tette a dolgát: vele üzent a szabadság! Hogy véréből született ő, aztán hirtelen felnőtt, mint az a szép őszi álom, mielőtt kilobbant annyi fiatal élet álma ottan... Testükön nem „fújó paripák" vágtatták át... Tankok gyalázták őket holtan! 5. (SANCTUS) Mert ezerszer is október-november... ritka ősz: csak erre gondol az ember, mert ezerszer is szent hősökért kiált, kikért eljött még a láng! S forró szívükben a világ fölemelhette mégegyszer lehajtott fejét, míg reszketve arra várt: hátha megválthatja bűnös önmagát! Gyújtott hát sebesen örökmécset... A halál bizony több lett mint az élet! S ezerszer szentebb a gyávaságnál! Fényeskedjetek a gyertyalángnál! 6. (AGNUS DEI) Minden a vérükből termett, és a vérük áramával mozdult, ha volt még börtönajtó... megcsikordult. A gyökér, ha lent szunnyadt a mélyben, fényre fordult. Nem volt hiábavaló az sem, ami elmúlt: feledésre ítélt legutolsó szavuk, életük, álmuk, hősi áldozatuk. Temetetlen, megtört testük fölött a jövő lélekharangja kondult. 7. (LUX AETERNA) A lángok forró szívéhez értem, nincs, nem is lehet már több ellobbanó pillanata ennek az útnak. Élők: mutassátok föl a világnak s a hunyorgó égi csillagoknak a mi hőseinket, szent halottainkat, akik most már jobban ragyognak, és fényük egyre fényesebb lesz, ahogy megérti áldozatukat a nemzet, ha századonként legalább egyszer fölkel és nem riaszthatja semmi fegyver... Ekkor nagy lesz és hatalmas, tántoríthatatlanul forradalmas, bukásaiban is büszke, méltóságos... Azt súgja: csak a holtak igazára hallgass, mert az október végi tiszta lángok szívébe égették a szabadságot! (2004-2005) Nagy Gáspár

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents