Evangélikus Élet, 2008 (73. évfolyam, 1-52. szám)

2008-12-07 / 49. szám

2 • 2oo8. december 7ÚT/TfíRS X i

ÉRDEKESSÉGEK A NAGYVILÁGBÓL

Amikor a karácsonyt betiltották

„No persze, az ateisták!” - gondoljuk rögtön. Pedig tévedünk: az ateistáknak (akár Keleten, akár Nyugaton) semmi problémát nem okozott karácsony megünneplése, sőt: nagy erőbedobással és leleményességgel láttak hozzá. Hiszen nem kellett mást tenniük, mint előhalászni a régi szokások kellékesládájából Keleten a Télapót, Nyugaton Karácsonyapót, aki prémes bundában, rénszarvasok által húzott szánkón vagy helikopteren megérkezve buzdítja mind a szocialista, mind a konzumtár- sadalom tagjait az ajándékozásra, a víg ünneplésre. Hol itt a probléma? A zsibongó csillogásban, „a család ünnepén” ki gondol még a világ Megváltójának eljövetelére?

De ha nem az ateisták, akkor kik tilthatták meg karácsony ünneplését? Az előzőeket figyelembe véve logikus a következtetés: a puritánok, mégpedig Angliában, Oliver Cromwell kormányzása alatt. 1642 és 1652 között számos rendeletet adtak ki, amellyel betiltották úgy a karácsonyi istentiszteleteket, mint az ünneplést. Cromwell törvényhozó puritánjai szemében karácsony hivatalosan a legnagyobb istente- lenségnek számított: szerintük az ünnep emberi találmány, amely régi pogány szokásokon és hiedelmeken alapul a Biblia helyett, és pazarlásban, eszem-iszomban, hazárdjátékokban és koldulásban csúcsosodik ki. Emellett szigorú protestánsokként az ünneplést - amelyben szerintük túl nagy szerep jut Máriának - mint pápista szokást is elítélték.

Amint Angliában a protektorátus után újra király került a trónra, rögtön visszaállították karácsony ünnepnapját. A szigorú protestáns Skóciában ez körülményesebb volt.

Bár a skót reformátor, John Knox már a 16. században eltörölte karácsonyt mint pápista ünnepet, döntése sok helyütt ellenkezést váltott ki, és nem egy lelkész tartott karácsonyi istentiszteletet; közülük sokakat elbocsátottak, bebörtönöztek vagy száműztek. Vagy kétszáz éven át nem volt hivatalos ünnep Skóciában a karácsony, és csak a 19. század közepén békült ki a skót egyház a népi tradícióval, jóllehet az ünnep megtartása még 1953-ban is vita tárgya volt.

Amerikába a kivándorló puritánok („pilgrim fathers”) vitték át a ka- rácsonyellenességet. 1659-ben Connecticut és Massachusetts államban - Cromwellék mintájára - betiltották az ünnepet, sőt még a tradicionális ételeket is. Bár öt évvel később megszüntették a tilalmat, 1681-ben egy kormányzó csak katonai kísérettel mert elmenni a karácsonyi isten- tiszteletre, 1706-ban Bostonban pedig beverték egy anglikán templom ablakait a karácsonyi istentisztelet alatt. Ezen a helyzeten csak a 19. századi német és ír nagy bevándorlóhullám változtatott, amely végleg meghonosította karácsony megünneplését.

Vajon mi mit ünnepiünk karácsonykor?

R. K.

KÖZÉP-EURÓPAI ÉLETUTAK 3.

Békéscsabától Londonig

Folytatás az 1. oldalról

Meg sem kezdett orvosi karrieremnek az vetett véget, hogy hitoktatóm (korábbi cserkészparancsnokom) egy evangélizációs alkalomra hívott azzal, hogy jöjjek felügyelni kamaszkorú fiúkra. Vállaltam, nem is sejtve, hogy ez a hét életem irányváltoztatásának ideje is lesz. Hazatérve, katolikus anyám egyetértésével és támogatásával, jelentkeztem a soproni evangélikus teológiai fakultásra. Máig is vallom, hogy a megtérés, vagyis az, hogy valakinek a szívében Jézus megszületik, úgy történik, mint Urunk inkarnációja. Emberen keresztül, Szentlélek által.

Az ötéves tanulmányi idő alatt megéltük, hogy a fakultás a határsávból Pestre költözött, valamint hogy az egyház és a teológia vezetésében is erős politikai balratoló- dás ment végbe. Néhány hónappal a teológiára kerülésem után meghalt édesanyám; hárman, testvérek elvesztettük a legdrágábbat, egyedüli támaszunkat. Tanulmányaim folytatásához Kemény Lajos püspökhelyettestől és Karner Károly dékántól segélyt kaptam, és a békéscsabai gyülekezet öt éven át havi száz forint támogatásban részesített.

1954 júniusában Dezséry László püspök avatott lelkésszé, és a Pest megyei Irsára nevezett ki esperes- ségi segédlelkésznek Válint János esperes mellé. Itt ért 1956-ban a magyar forradalom és szabadság- harc, melynek személyesen engem érintő vonatkozása az lett, hogy megválasztottak az albert- irsai forradalmi tanács, majd később Cegléden a járási forradalmi bizottság elnökévé. E két „hivatal” eredményezte végül azt is, hogy elhagytam Magyarországot. November elején Bécsen keresztül Angliába kerültem az Irsán megismert Válint Zsókával; Londonban 1957 januárjában házasságot kötöttünk.

1957 elejétől hét éven keresztül csak magyarul szolgáltam. Ez az időszak a menekülttáborok látogatásának, az Angliai Magyar Evangélikus Egyház megszervezésének és az angol nyelv tanulásának időszaka volt. 1964 márciusában azután megválasztottak London egyetlen (!) angol nyelvű evangélikus gyülekezetébe lelkésznek. A magyar nyelvű gyülekezet pásztorolását majd negyven éven keresztül „szabad” időmben, térítés nélkül végeztem. Emellett közel két évtizeden át heti rendszerességgel szerkesztettem & Lutheran Hour amerikai evangélikus rádiómisszió adásait.

Hálás vagyok Urunknak, hogy adott erőt a tevékenységhez, melyhez mindkét gyülekezetben nagyszerű segítőket is kaptam. E vonatkozásban hálával és szívesen említem meg feleségemet, Zsókát, aki lemondott gyógyszerészi állásáról, hogy gyermekeinknek mindig segítségükre legyen, és engem a gyülekezetek szolgálatában támogasson.

Ez idő alatt az Anglikán Egyházzal - korábban aligha tapasztalt - komoly kapcsolat alakult ki. Meghívásomra először látogatta meg az evangélikusokat a canter- buryi érsek Robert Runde személyében. Ez Luther születésének ötszázadik évfordulója alkalmából történt, 1983 novemberében. A Runcie-t követő érsek, George Carey 1998-ban Szent Ágoston- kereszttel tüntetett ki - mint nem anglikánt elsőként -, jóllehet azért, mert az anglikán és a lutheránus egyházak közötti jó viszony kialakításában szerepet vállaltam.

A Külföldön Elő Magyar Evangélikus Lelkigondozók Munkaközössége (KÉMELM) 1957-5 8-ban formálta és töltötte meg tartalommal a szervezet kontúrjait. A munkaközösségnek alapító tagja, az első három évtizedben titkára, ügyvezető elnöke, majd elnöke lettem. Szolgálatunkat mindig a hazai egyház iránti szeretet motiválta, még akkor is - sőt talán éppen akkor leginkább -, amikor esetenként kritikát fogalmaztunk meg.

Alighanem mindannyian tudnánk példákat felhozni arra, hogy egészen máshol kötöttünk ki, mint ahova készültünk. Viszont ilyenkor is a Krisztus-követés következményével kell számolni, azaz vállalni az adott helyzetet. Valahogy úgy, ahogyan a próféták tanácsolták sorstársaiknak a babiloni fogság idején: építsetek házat, rendezkedjetek be, éljétek hiteteket, tartsátok meg szokásaitokat! Ez a gondolkodás határozta meg mind a korábban külföldre kerültek, mind pedig a velem együtt Nyugatra jöttek életét.

Meghatározta, de úgy, hogy mi sem szűntünk meg „Jeruzsálem” felé tekinteni, azaz hazánkat és egyházunkat nem felejtettük el. A távolság és a határok ellenére is mindig részei maradtunk. Érzésben, tudatban, teológiai gondolkodásban.

Pátkai Róbert

ÚTITÁRSUNK, A BIBLIA

A leghűségesebb pásztor ígérete

Zakariás próféta könyve

A próféta neve azt jelenti: „akiről az Úr megemlékezett”. Mégis tanácstalanok lennénk, ha a személyét csak a neve alapján szeretnénk azonosítani. Csak az Ótestámentum legalább harminc Zakariás nevű emberről tudósít, a legkülönbözőbb élethelyzetekben. Sőt a Zakariásokból még az Újtestámentumnak is jutott: Keresztelő János édesapját is így hívták (Lk 1,15).

Szerencsénkre a mi Zakariásunk még az apja, Berekjá és nagyapja, Iddó nevét is közli. Igaz, hogy Ezsdrás 5,1 őt nem Berekjá, hanem Iddó fiának nevezi, de ennél sokkal fontosabb az, hogy a Babilonba deportáltak hazatérése utáni időben említi őt, mint aki Haggeus prófétával együtt az Isten házának újjáépítése idején „prófétáit a Júdában és Jeruzsálemben levő zsidóknak”. Maga a próféta is segítségünkre siet, hogy a történelemben el tudjuk helyezni őt. Könyvét ugyanis így kezdi: „Dári- us uralkodásának második esztendejében, a nyolcadik hónapban” lépett fel. Ez a perzsa király Kr. e. 521-486 között uralkodott, második éve tehát Kr. e. 520 volt. Sőt

7,1-ben Zakariás még pontosabb időadatot közöl: „Dárius király uralkodásának negyedik évében, a kilencedik hónapnak, a Kiszlév hónapnak negyedik napján” (tehát Kr. e. 517 novemberében) hallotta meg az Úr hirdetendő szavát. Ezt pedig még egy történelmi eseménnyel is összekapcsolja: akkor jött egy küldöttség Bételből, hogy Jeruzsálemben kérdezzék meg az Urat (7,1-3).

Volt egy egyházatya, aki Zakariás könyvét „a tizenkét kispró- féta leghosszabbjának és legho- mályosabbjának” nevezte (Jeromosj. Pedig könyvét egyértelműen két nagyobb részre lehet felosztani. Az első nyolc fejezet igen eleven hangú, s érezteti, hogy a próféta a látomásait milyen hevességgel élte át. Szavain áttűz Istennek az Izraelt megtartó hűségébe és a róla való gondoskodásába vetett hite. Jeruzsálemet félti, és mindenekelőtt a templom építésének ügyét viseli a szívén. Hogy azonban helyreálljon Isten és a népe közötti jó viszony és egyezség - s ezt nem hallgatja el! -, a népnek meg kell térnie veszedelembe vezető útjáról. Isten mindent megtesz, hogy választottja, Jeruzsálem vigasztalásban részesüljön.

Kutatók már régen megfigyelték, hogy ezek a gondolatok töb- bé-kevésbé hiányoznak a könyv második részéből. A 8-14. fejezetek nemcsak hogy nem tartalmaznak többé időben elhelyezhető eseményeket vagy időpontokat, hanem még népekre is utalnak, amelyek jóval Zakariás után léptek a történelem színpadára. Ugyancsak érdekes, hogy ebben a második részben milyen nagy szerepet kap a Messiás eljövetele, aki - szemben a földiekkel! - a leghűségesebb Pásztor. Sőt vele kapcsolatban kerül elő - ami az első részből teljességgel hiányzott - Istennek a népet tisztító munkája, no és ezzel kapcsolatban az utolsó ítélet fenyegető képe is. Eltűnik a színről Zerubbá- bel alakja, aki pedig a 4. fejezet nagy víziójában olyan fontos szerepet játszott, és csaknem messiási jelleget viselt.

A két nagy rész egymáshoz való viszonyának a vizsgálatánál azonban sokkal fontosabb, hogy - egy utalástól eltekintve, amelyben Júdás levelének 6. verse nem egészen érthetően idézi Zak 3,2-t - csak a könyv második nagy részéből találunk utalásokat vagy idézeteket az Újtestámentumban. Mégpedig igen fontos összefüggésben, főleg ami Jézus életét és működését illeti.

Amikor Jeruzsálembe vonul be virágvasárnap, Zakariást idézik az evangélisták: „ Örvendj nagyon, Sión leánya, ujjongj, Jeruzsálem leánya! Királyod érkezik hozzád, aki igaz és diadalmas, alázatos, és szamáron ül, szamárcsikó hátán. ” (Zak 9,9; Mt 21,5; Jn 12,15) Júdás ezüstjét is Zakariás említi, amelyet bérként kapott „a legeltetésért”, de amit ő csalódottan az Úr házának kincsei közé dobott (Zak 11,7-13). Amikor pedig Máté evangélista elmondja az Urát eláruló Júdás keserves végét, akkor úgy tudósít, hogy ő is megbánta a tettét, s odadobta a harminc ezüstöt az őt felbujtó főpapok és vének lába elé. Ok azonban - mivel Júdás közben önkezével vetett véget életének - vérdíjat látnak a pénzben, amelyet semmiképpen nem szabad az Úr háza kincsei közé tenni. Megveszik hát rajta „a Fazekasmezőt az idegenek számára temetőnek” (Mt 27,3-10). Ezt az esetet még Péter is megemlíti a Mátyás apostollá választása előtt elmondott prédikációjában (ApCsel 1,16-19).

Az utolsó vacsora után Jézus a tanítványaival zsoltárokat énekelve az Olajfák hegyére vonult, és ott közölte velük szomorúan:

„Mindnyájan megbotránkoztok bennem, mert meg van írva: Megverem a pásztort, és elszélednek a juhok.” (Mk 14,26-27; Mt 26,31) Ez az idézet pedig Zak 13,7-ből való.

S amikor már holtan függött a kereszten, és János evangélista leírja, hogy lábszárcsontjai eltérésére már nem volt szükség, mert egy katona lándzsát döfött az oldalába, hogy meggyőződjék a halál beálltáról, akkor az evangélista rögtön megjegyzi, hogy ezzel is az írás teljesedett bé. A csonttörésre a páska törvényéből idéz (2MÓZ 12,46), de a lándzsadöfés Zak 12,10-re emlékezteti: „Rátekintenek arra, akit át döf- tek...” Igen fontos ehhez megjegyezni, hogy a próféta ezt azzal kapcsolatban mondja, amikor „Dávid házára és Jeruzsálem lakóira” Isten kiárasztja „a könyörület és a könyörgés Lelkét”. Ezzel János is egyet tud érteni, hiszen ő a szenvedő, mégis győztes Messiást hirdeti, aki a halálával mindent elvégzett - éppen a reménytelenek és vigasztalásra szorulók javára!

Zakariás könyve azért érték számunkra, mert ezt az egyetemes Urat és Királyt hirdeti, aki igaz és győztes, ugyanakkor maga szegény és szamárcsikón lovagló. Mégis az egész világ Ura és Megváltója. S mi ebben az általa előre körvonalazott Messiás-képben a názáreti Jézust, a mi Megváltónkat ismerjük fel hálásan.

Gémes István