Evangélikus Élet, 2008 (73. évfolyam, 1-52. szám)
2008-11-23 / 47. szám
‘Evangélikus ÉletS PANORÁMA 2008. november 23. !► 7 GAT Összeállította: ZÁSZKALICZKY Zsuzsanna 1 I Nagyapám és Kosztolányi Szeretem a verseket. Tanítványaimnak mindig magyar költők istenes verseit olvasom az első óra elején. Sok tanár tanított versekre, legjobban mégis gépészmérnök nagyapám szavalatára emlékszem. Nagyapám áldozatos családfő volt. Nagyanyámmal együtt segítették, etették, kísérgették, ápolták, látogatták, látták vendégül a család gyerekeit és időseit, kinek mire volt szüksége. Gyerekkoromban sokat barangoltunk együtt nagyapával. Míg szüleim kisöcsé- immel bajlódtak otthon, mi bejártuk a várost. Vitt múzeumokba - főleg az érdeklődésének megfelelőkbe, természet- tudománnyal foglalkozókba, közlekedésibe, orvostörténetibe, mezőgazdaságiba. Megtanított úszni és korcsolyázni. Végigfürödtük Budapest összes fürdőit, kipróbáltuk a libegőt, a fogaskerekűt, az új metrót „végállomástól végállomásig”. Kirándulásaink közben rengeteget mesélt. Történelemről, híres felfedezésekről, léghajókról, az óceán átrepülésé- ről, járványokról és a század elejéről, amikor ő volt gyerek. A csatangolások- ból nagyanyámhoz tértünk haza, aki finom ebéddel várt minket. Délután órák hosszat kártyáztunk. ‘ Csak az zavart kicsit, hogy nagyapa mindig nagyon szkeptikusan beszélt a kereszténységről. Nem járt templomba, és szüleim rémületére néha ki is fejtette nekünk, hogy nem látja a világban Isten keze nyomát, jobb lenne, ha mi sem töltenénk túl sok időt az egyházban. Legjobb esetben kerülte e témát - gondolom, édesapám kérésére. Már biológia szakos egyetemista voltam, nagyapa pedig szikár, ráncos, csüggedt öregember, amikor egy családi ebéden szólásra emelkedett. De ezúttal nem sziporkázó, fanyar humorú pohárköszöntőinek egyikébe fogott bele, hanem azt mondta, szavalni szeretne. Meglepett minket, mert bár túl volt a nyolcvanon, addig verseket nemigen hallottunk tőle. És ott, a család körében, kéretlenül és váratlanul Kosztolányi Hajnali részegségének a végét mondta el. Senki sem tudta a családból, hogy ismeri a verset. Mikor tanulta? Biztosan nem az iskolában, hiszen harmincéves volt 1933-ban, a költemény születésekor. Vagy akkor, öregen? Lehet még nyolcvanévesen verset tanulni? így „tett bizonyságot” az én vén nagyapám a hozzá hasonlóan játékos, pesszimista és hitetlen költő versével: .....mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak vendége voltam." Azóta olvasok verseket. Ötven, jaj, ötven éve - szívem visszadöbben - halottjaim is itt-ott, egyre többen - már ötven éve tündököl fölöttem ez a sok élő, fényes égi szomszéd, ki látja, hogy könnyem mint morzsolom szét. Szóval bevallom néked, megtörötten földig hajoltam, s mindezt megköszöntem. Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem, s azt is tudom, hogy el kell mennem innen, de pattanó szívem feszítve húrnak dalolni kezdtem ekkor az azúrnak, annak, kiről nem tudja senki, hol van, annak, kit nem lelek se most, se holtan. Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak, úgy érzem én, barátom, hogy a porban, hol lelkek és göröngyök közt botoltam, mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak vendége voltam. ■ Kézdy Edit tanár, a Deák Téri Evangélikus Gimnázium igazgatója Ottlik Géza: Próza „Sok minden félbeszakad, elakad, abbamarad. Felhagytam végül az újságírással is, miután még egy nagy reggeli lapnál megpróbálkoztam. Úgy látszik, a világ ilyen szakadásos. Ezeket a szakadásokat a lelkünk nem veszi szívesen, nem is mindig tudja követni, elfogadni, magáévá tenni: folytonosságot kíván. A folytonosság azonban előfeltételezi a végtelen fogalmát, tényleges létezését - hogy például a párhuzamos egyenesek ott találkozhassanak, vagy hogy egy görbének két, egymáshoz bármilyen közelfekvő pontja között mindig legyen még sok másik pontja is. A természet világában, úgy látszik, nincsen folytonosság és végtelen. Emlékszem, a szó szoros értelmében fájdalmasan érintett Planck hatáskvantum-elmélete. De sok nagy matematikus sem szerette, ha csúfot űztek a folytonosságból. »Borzalommal és iszonyodva fordulok el ezektől a függvényektől, amelyeknek nincsen deriváltjuk«, írta az egyik." Ottlik Gézával a nyolcvanas évek első felében a Magyar Néphadsereg egyetemi előfelvéte- lis katonájaként ismerkedtem meg, magyar-könyvtár szakos nővérem jóvoltából. Persze nem személyesen, csak az Iskola a határon révén. Nem hiszem, hogy ez a könyv akkor már tananyag lett volna, és biztosan tudom, hogy senkiben fel sem merülhetett a gondolat, hogy Szélrózsa találkozót szervezzen az „iskola” épületében. Bár sorkatonaként számos részlet nyilván élesebben került elém akkor, mint ma, de azt hiszem, ettől függetlenül is felfogtam valamit abból, hogy egy szokásos jó regénynél többről van itt szó. Aztán matematikus szakra járó egyetemistaként sokszor valamiféle titkos jóérzéssel gondoltam arra, hogy az Ottlik-szövegekben vannak olyan szálak, amelyek nekem többet jelentenek, mint az irodalomra egyébként nálam fogékonyabbaknak. Emlékezetes számomra A Valencia-rejtély egy hosszabb részletének megjelenése ’86- ban, az első Újhold-Évkönyvben. Így kezdődött: „Mi van itt rejtély? Nagy kú vesszős egyenlő divergencia pé, dé tau. Mi ez a zene?” Kicsit misztikus hírként hallottuk azt is, hogy egy másik matematikus-író, Esterházy Péter - tisztelete jeléül - kézzel leírta „az Iskolát” egy lapra, az első szótól az utolsóig. Mivel ebben az összeállításban nemcsak regényt, de novellát is nehéz lenne leközölni, egy rövid részletet választottam Ottlik Prózájából. Az utolsó mondatok lehet, hogy csak nekem fontosak, de a lényegi kérdés remélhetőleg mindenkinek érthető: folytonosság vagy szakadás? Miért fontos számomra az idézett néhány sor? Mert azt tapasztalom, gyakran elénk kerül ez a kérdés. Mindennapi ügyeink szintjén, életünk nagy kérdéseiben, a történelemben, „a természet világában” és az élet végső kérdései kapcsán is. Tudatos törekvésem, hogy önmagában se a folytonosság, se a szakadás ne ijesszen meg. Újra és újra megerősödik bennem, hogy nem szabad fölöslegesen rövidre zárni a gondolatmeneteket. ■ Ittzés András matematikus, a kelenföldi gyülekezet felügyelője Tóth Árpád: Lélektől lélekig Állok az ablak mellett éjszaka, S a mérhetetlen messzeségen át Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd Távol csillag remegő sugarát. Billió mérföldekről jött efény, Jött a jeges, fekete és kopár Terek sötétjén lankadatlanul, S ki tudja, mennyi ezredéve már. Egy égi üzenet, mely végre most Hozzám talált, s szememben célhoz ért, S boldogan hal meg, amíg rácsukom Fáradt pillám koporsófödelét. Tanultam én, hogy általszűrve a Tudósokfinom kristályműszerén, Bús földünkkel s bús testemmel rokon Elemekről ád hírt az égi fény. Magamba zárom, véremmé iszom, És csöndben és tűnődve figyelem, Mily ős bút zokog a vérnek a fény, Földnek az ég, elemnek az elem? Tán fáj a csillagoknak a magány, A térbe szétszórt milljom árvaság? S hogy össze nem találunk már soha A jégen, éjen s messziségen át? Ó; csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy, Mint egymástól itt a földi szivek! A Sziriusz van tőlem távolabb Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg? O, jaj, barátság, és jaj, szerelem! Ó, jaj, az út lélektől lélekig! Küldözzük a szem csüggedt sugarát, S köztünk a roppant, jeges űr lakik! Tóth Árpád Lélektől lélekig című versével gimnazistaként találkoztam először. Az ifjúi nagy lelkesedések és tettvágyak kamaszos idején bizony különösnek, távolinak, túlzottan is világfájdalmasnak találtam. Nem tudtam mit kezdeni vele. Az újratalálkozás egyetemi éveimhez kötődik. Magyar szakon tanulva fedeztem föl a finom érzékenységgel megáldott, az emberi élet titkos rezdüléseit megfogalmazni képes költőt és említett versét, amely akkor már a megvilágosodás erejével hatott rám, s kérdések sorát indította el bennem. Különösen az utolsó versszak: „O, jaj, barátság, és jaj, szerelem! / Ó, jaj, az út lélektől lélekig! / Küldözzük a szem csüggedt sugarát, / S köztünk a roppant, jeges űr lakik!” Igaz lehet, hogy köztünk is a roppant, jeges űr lakik? Ha így van, miért? A korszellem miatt? A ránk tenyerelő politika miatt? Magunk miatt? De vajon nem a szeretet meghidegülése az egyik, ha nem a fő ok? S ha igen, miért hidegül meg sokakban a szeretet? Miért? Ma már sok tapasztalat birtokában többet tudok az életről. S tudom, hogy bizony jókor és jó irányba ösztökélték gondolataimat Tóth Árpád emlékezetes sorai is. ■ Kiss Jenő nyelvész, akadémikus Ady Endre: Az Isten-kereső lárma Neved sem értem, Istenem, de van két árva, nagy szemem S annyi bolondot látok, Hogy e sok bolondságból Nagy ijedelmemben, Uram, hozzád kiáltok. Próbáltam sokféle mesét, De, hajh, egyik se volt elég: Szívemben, idegeimben Kiabáló, nagy lárma Téged keres, Fölség, Isten, a tied minden. Nem szép vers. De igaz. Nem andalító. De valós helyzetet summáz. Szeretem, ha valaki tömören fogalmaz, és érzi a lényeget. Ady ebben nagy mester. Kevés maibb szó van a lármánál. Fizikai, szellemi, lelki lárma. Ebben élünk. Ebben keresünk valami mást. „...annyi bolondot látok...” - nem kell magyarázni. Lassan már csak a „sok bolondság” vesz körül. Személyes életünkben, egyházainkban, a társadalomban. De lehet lármázni. Lehet kiáltani. Istent keresve. A zsoltárossal - a mélységből. A költővel - a nagy ijedelemben. S így a lárma pozitív töltésű szó lesz. Jó, ha tudunk még lármázni. Lázadva, kérdésekkel telin, eget ostromlón. A felséges Istent szólítjuk, mert rájövünk - sokféle mese után -, hogy „nincs hova lennem. Bárhova futnék, te utolérsz engem.” Nincs más megoldás. A tékozló fiú tudta. Jó, hogy van kit fellármáznunk. S jó, hogy Isten hall minket. Ha lármás körülményeink között lármás szívünk hajlandó a válaszra is odafigyelni, a csendben válaszol. Kivételes pillanatok ezek. Köszönöm, Uram, hogy te a lármás világba jöttél. Köszönöm, hogy nemcsak mi keresünk - te is keresel minket. Tied minden. Én is. ■ Gáncsné Hafenscher Márta tanár Csáth Géza: A kis Emma „(...) A kis Emma a legszebb volt az összes lányok között, akik húgommal, Irmával barátkoztak. Szőke haját, szürke szemeit és finom arcocskáját már első látásra édesnek találtam. Én a második elemibe jártam, ő Irmával együtt az elsőbe. A többi fiúknak is tetszett, de nem beszéltek róla. Szégyellték volna elárulni, hogy törődnek egy lánnyal, hozzá aki még csak elsőbejár. Én azonban rögtön tisztában voltam vele, hogy szeretem, és bár szintén szégyelltem a dolgot, elhatároztam, hogy mindig szeretni fogom, és feleségül is veszem. (...) Az új tanító nem szeretett olvastatni vagy szépírást íratni, mint a volt kedves és jó elsőosztályos tanítónk, hanem magyarázott, és feleltetett. Ha valaki beszélgetett, vagy játszott, csak egyszer figyelmeztette. Másodszorra már kihívta, és csendesen ezt mondta neki:- Feküdj le, fiam! Azután az osztályhozfordult:- Hármat fog kapni, ki akarja kiadni neki? Ilyenkor nagy izgalom támadt. Rendesen tízen-tizenöten álltak föl. A tanító szemlét tartott a kéredzkedőkfölött, végre kiszólított egyet, és kezébe adta a nádpálcát.- Ha nem ütöd teljes erővel - mondotta -, akkor te kapsz! Azután halálos csendben leste az osztály az ütéseket és az ordítást. Azokat a fiúkat, akik meg se nyikkantak és nem is sírtak, mindenki bámulta, de úgy vettem észre, hogy mindenki gyűlölte is egy kicsit. Miért, ezen sokat gondolkodtam, de nem tudtam megmagyarázni. En magam nem féltem a büntetéstől. Tisztában voltam vele, hogy a tanító tekintetbe veszi, hogy az apám őrnagy, és hogy éles kardja van, tehát nem fog merni megvágatni. (...) Másnap délután, amikor [Emma] átjött hozzánk, titokban megkért, hogy ne szóljak senkinek arról, hogy az ajtó elé állították. Nem is szóltam. Irmától azonban megkérdeztem este, hogy miért kapott büntetést az Emma?- Semmi közöd hozzá - ez volt a válasz. Irma gyűlöletes volt. Szerettem volna e pillanatban összevissza verni és rugdosni. Határozottan féltette tőlem Emmát. Nem akarta, hogy szeressem, és hogy ő szeressen engem. Nem engedte velem hunyni. Állandóan mellette maradt, becézte, ölelte és csókolta. Még azt is megakadályozta, hogy sokat beszéljek Emmával. Elhívta, karon fogta, és az udvar túlsó végében sétáltak együtt. Sokszor nagyon keserű volt a szívem emiatt. (...)” Búcsúnovella Egyre nagyobb a csönd a tanteremben. Ezt nemigen tapasztalni mostanában. Június közepe van, az utolsó tanítási hét, nagyon meleg, mi pedig nyolcadikosok, tizennégy-tizenöt évesek vagyunk. Már csak ezt a két-három napot kell kibírni, hét végén ballagás, és befejeztük az általános iskolát. Mindannyian tudjuk már, hová járunk szeptembertől. Nem számít, milyen lesz az év végi bizonyítvány, csak meglegyen, ezeken a jegyeken nem múlik semmi. Valójában már nem tartozunk ide, hetek óta csak ímmel-ámmal tanulnak még az eminensek is. Nehezen lehet kordában tartani bennünket az órákon. A csendesebbje olvas a pad alatt, amőbázik a padtársával, vagy csak bámul kifelé az ablakon, ám a nagy- szájúak elemükben vannak, humorosnak szánt megjegyzések röpködnek. A régi vágású tanárok, akik még az ántivi- lágban kezdték a pályájukat, szabályos tanórákat igyekeznek tartani az utolsó percig, de nemigen sikerül. Most irodalomóra van, talán az utolsó. A fiatal tanárnő - ez az első tanéve, lelkes, vidám, remek a humora, és nagyon jól tanít, igaz, keményen számon is kéri az anyagot - nem mondta óra elején, hogy nyissuk ki a tankönyvet és a füzetet, nem állította be az írásvetítőt. Nem mondott semmit, csak felült a tanári asztalra, fellapozott egy bekötött könyvet, és elkezdett belőle felolvasni valamit. Nem túl hangosan és nem túl halkan, nem törődve azzal, ki figyel rá, és ki nem. Én figyelek, hallgatom: nem esik nehezemre, érdekel, mi fog ebből kisülni. Ahogy telnek a percek, úgy csendesedik a zsivaj, és fordul egyre több fej a tanári asztal felé. Egy idő múlva csak a tanárnő hangja hallatszik; nagyobb a csönd, mint év közben a legszigorúbb tanárok óráin. „Ezt a novellát Csáth Géza írta. A kis Emma a címe” - mondja a tanárnő, miután a végére ért. Még hosszú percekig nem szólal meg senki; aztán egy-két gyerek kérdezni kezd... A tanárnőtől megtudjuk, hogy Csáth az egyik kedvenc szerzője, beszél a többiekről, a Nyugatról, a kávéházakról, novellákról és versekről, arról, mit olvas még szívesen. Furcsa - nem tapasztaltunk még ilyet -, hogy most nem tanárként, hanem emberként áll előttünk, nem a tananyagot közvetíti, hanem egy számára fontos dologról beszél, személyesen, mintha egy titkát árulná el nekünk... Volt főiskolai oktatói talán megrótták volna őt ezért a rendhagyó óráért - mondván, Csáth nem tizennégy éveseknek való -, szerintem azonban nem lett volna igazuk. Nem akármilyen búcsúajándékot kaptunk. Nem tudom, a hajdani osztályból hányán emlékeznek erre az epizódra; számomra egy életre emlékezetes, nem sok hasonlóan elementáris erejű, megrázó irodalmi élményem van. S csak sajnálhatom, hogy több mint tíz évvel később végzős magyar szakos tanárjelöltként nem tudtam-mertem hasonló ajándékot átnyújtani a gyakorló- gimnázium másodikosainak... ■ Dobsonyi Sándor olvasószerkesztő
