Evangélikus Élet, 2008 (73. évfolyam, 1-52. szám)
2008-11-09 / 45. szám
2 41 2008. november g. FORRÁS ‘Evangélikus ÉletS A BIBLIA ÉVE SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN UTOLSÓ ELŐTTIT MEGELŐZŐ (ÍTÉLET) VASÁRNAP - Jób 14,1-6 A Zsidókhoz írt levél - tanúskodás Megtévesztő a levél címe, hiszen nem is annyira levélről van szó, mint inkább tanító szándékú értekezésről, amelyet az egyébként ismeretlen szerző „intő szónak” nevez. Az olvasók előtt egy olyan gyülekezet képe rajzolódik ki, amelynek tagjaira a hitbeli erőtlenség és elbizonytalanodás jellemző. Talán Krisztus visszajövetelének „késése”, talán külső körülmények tették, de a szerző szerint szükség volt arra, hogy a levél olvasói ismét felfedezzék, kicsoda is Krisztus, és mit tett értük. A Zsidókhoz írt levél szerzője alapvetően két dolgot tanít Krisztusról. Először is azt, hogy ő volt az, aki a kereszten egyszeri és tökéletes (kiegészítésre, megismétlésre nem szoruló) áldozatával megszabadította az embereket bűneiktől és azok szükségszerű következményétől, a halálos büntetéstől. Másodszor azt, hogy Krisztus egyfajta főpapként most is ott van az Isten jobbján, és könyörög az emberekért; ő egyszerre és egy személyben az áldozat és az áldozatot bemutató pap. A levél írója nagyon szigorúan fogalmaz azokkal a keresztényekkel szemben, akik egyszer már megtértek, hitvallást tettek, és megkeresztelkedtek, letették bűneiket Krisztus lába elé, és a Szentlélekkel betöltekezve elindultak az új élet útján, azután pedig valamiért hirtelen megtorpantak, visszariadtak, majd visszatértek korábbi bűnös életükhöz. A Zsidókhoz írt levél szerzője szerint nincs második megtérés, nincs második esély. Ezt a kemény beszédet, amely figyelmeztet arra, hogy az „ingyen kegyelem” nem egyenlő az „olcsó kegyelemmel”, komolyan is kell venni, bár mindazokkal a kiegyensúlyozottabb tanításokkal együtt, amelyeket a Szentírás egyéb részein olvashatunk a bűneibe folyamatosan visszaeső népnek újra és újra megbocsátó Istenről. Úgy is mondhatnánk, hogy Isten irgalmas - de nem azokkal, akik visszaélnek irgalmasságával. A bizonyságtevők fellege A Zsidókhoz írt levélnek talán az a legismertebb része, amely a hit definíciójáról és a hit hőseiről szól. A hit példaképei bukkannak fel itt az őstörténet szereplőitől kezdve a harcos bírákon át egészen a hitvalló prófétákig, „akikre nem volt méltó a világ”. Ilyen elődök, ennyi mindvégig hűségesen kitartó, a reménytelen nehézségekben is sziklaszilárd hittel élő példakép mellett lehetetlen, hogy a címzettek ne ismerjék fel azt a perspektívát, amely erőt adhat, hogy megerősítsék „a lankadt kezeket és a megroskadt térdeket". A levél egyik fontos mondanivalója, hogy a keresztény élet nem magányos küzdelem, még ha oly sokszor annak látszik is. Minden egyes erőtlen, elelbukó keresztény embert a láthatatlan és a látható egyház hitvallástevőinek hatalmas fellege veszi körül, erőt, bátorítást, vezetést, értelmet adva az „úton” járáshoz. „Én itt lakom lenn, Pest talpa alatt, / és Angyalföld keményen összeszorított / öklében, és a Dob utcai ágyak / lepedőjén alszom, ha felkelnek belőle / a bérlőtársak rongyolt mosolyokkal, / és Lágymányos pohárnyi tiszta otthonaiban / iszom a csend édes" lélegzetét. / Csak itt, ezeken a makacsul kitérő / utcákon indulok el engedelmes útjaimra. / Itt kell a napok hordalékából / kimosni életem maroknyi aranyát; / itt kell szeretnem, ha van kit szeressek, / itt kell vacognom húszfokos magányom, / itt kell megáll- nom, / mint a pompeji őrnek, / amíg elönt a város lávafénye. (...) Utat, irányt, célt itt mutassatok! / Aki előttem akar járni, / itt járjon az! - És itt vezessen, / aki azt akarja, "hogy kövessem!" (Váci Mihály: Ezt! Itt! Most!) N Magyar Bibliatársulat „Taníts úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk!” Jób gondolatai közel állnak a jól ismert 90. zsoltár szavaihoz: „Életünk ideje hetven esztendő, vagy ha több, nyolcvan esztendő, és nagyobb részük hiábavaló fáradság... ” (Zsolt 90,10) Életünk ideje Isten kezében van. Szeretnénk, ha ez az idő minél hosszabb, illetve ha életünk minél egészségesebb és nyugalmasabb lenne. Ehhez kérjük Isten segítségét, gyógyító erejét akkor is, amikor minden rendben van, de akkor még inkább, amikor bajban vagyunk. Ismerjük Jób történetét. Isten megpróbálta őt mindenféle bajjal, betegséggel, nyomorúsággal, ami csak embert érhet itt a földön. Ok nélkül! Jób történetében alapjaiban rendült meg a bölcsesség teológiája, írja Jób könyvének kommentárjában Muntag Andor, egykori kedves professzorom. „Van olyan, hogy valaki kegyes, istenfélő, és mégis szenved, anélkül, hogy a legkisebb hibát is lehetne találni a kegyességében.” (28. o.) Számtalan embernél felmerül a gyötrő kérdés betegsége idején: „Mivel érdemeltem ki, hogy ezzel sújt engem az Isten? Pedig nem csináltam semmi rosz- szat...” - és így tovább. A szenvedő emberben ott sorakoznak a magát vagy Istent vádló kérdések. Hamar eljut aztán az utolsó stádiumig, sokat gondol az élet múlandóságára, a halálra is. Az is lehet, hogy semmi baja, mégis ezek a kérdések gyötrik. Gondoljunk például Petőfi Sándorra, aki házassága elején már arra gondolt, mi lesz, ha ő meghal: „Elhull a virág, eliramlik az élet...” Ezek a természeti képek jelentkeznek Jób könyvében is, mutatva, hogy a keleti ember ezzel szemlélteti a gyors elmúlást. Érdekes, hogy az ember nem mer felhőtlenül boldog lenni, mert hamarosan arra gondol: mi lesz, ha vége szakad ennek a boldogságnak? A textusban használt másik hasonlat az árnyék, amely szintén nagyon hamar tovasuhan. Akárhogy is nézzük: rövid az élet. Ezt a rövid életet kell úgy elfogadnunk Isten kezéből, hogy értelmes és szép legyen. Különösen akkor tűnik rövidnek az élet, ha valamely konkrét betegség, halálos kór tudatában él az ember, és vagy tudja, vagy csak sejti, hogy hónapjai, esetleg csak hetei, napjai vannak hátra. Ilyenkor kell aztán jól gazdálkodni az idővel! El kell búcsúznia szeretteitől, el kell rendeznie a még rendezetlen ügyeket, bocsánatot kell kérnie, meg kell bocsátania, el kell mondania még minden fontos mondatot, és a végén még Istennel is meg kell békülnie. Mindez szépen hangzik, de a gyakorlatban mi valósul meg belőle? A kulcsszó: a szeretet. Senki és semmi „nem választhat el minket az Isten szeretetétől, amely megjelent nekünk Krisztus Jézusban, a mi Urunkban" - írja Pál apostol (Róm A VASÁRNAP IGÉJE 8,38-39). Ebben a szeretetben élve sokkal könnyebb elviselni minden szenvedést. Persze, hogy az ember mégis lázad ellene. Jób is lázadt. Nehéz volt elviselnie, hogy Isten ítéletre hívta őt. Nem az utolsó ítéletre, hanem betegségre és szenvedésre. „Azt bünteti, kit szeret” - énekeljük egyik szép énekünkben, vigasztalást keresve nyomorult helyzetünkben. Kihez fordulhatnánk, ha nem őhozzá? Jób úgy gondolja, hogy a mindenkiben meglévő tisztátalanságért elég ítélet az élet múlandósága; miért kell még más ítélet is? Ezért kéri Istent: legyen elnéző, hagyja őt békén, és adja meg neki azt az örömöt, amely egy napszámosnak is megadatik. Az egyházi év vége felé közeledve gondolunk arra, hogy egyszer személy szerint minket is megérint az élet rövidségének szele. Készen kell állnunk a számadásra. A zsoltárossal együtt szívből kérhetjük: Isten Szentlelke tanítson minket úgy élni az életünket, úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk! Vagyis istenfélelemben éljünk, mint Jób is tette. Mi azonban már sokkal tovább láthatunk, mint Jób. Mi hiszünk a feltámadásban és az örök életben. Hiszünk abban, hogy Urunk, Jézus Krisztus levette rólunk bűneink terhét, és nem a saját kegyességünk által vagyunk tiszták és feddhetetlenek. Ugyanakkor a zsoltáríróval együtt valljuk: „Ha a bűnöket számon tartod, Uram, Uram, ki marad meg akkor? De nálad van a bocsánat, ezért félnek téged." (Zsolt 130,3-4) Jób úgy érezte: Isten ítélete túlságosan is erősen próbára tette őt. Szeretne nyugtot lelni, szeretne elbújni Isten haragja elől. A közeledő véget, a halált még szeretné elkerülni. Milyen jó, hogy mi már hallhatjuk Jézus hívó szavát! „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek Vegyétek magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok és alázatos szívű, és megnyugvást találtok lelketeknek” (Mt 11,28-29) ■ Kos kai Erzsébet Imádkozzunk Wilhelm Löhe szavaival! „Maradj velünk, Urunk, mert esteledik, és a nap aláhanyatlott. Maradj velünk az elet alkonyán, a világ alkonyán. Maradj velünk, ha ránk borul a szenvedés és a nyomorúság éjszakája, a kételkedés és a kísértés éjszakája, a kínos halál éjszakája. Maradj velünk kegyelmeddel és jóságoddal most és mindörökké." Ámen. Oratio oecumenica [Lelkész:] Irgalmas Istenünk! Nincs ember, aki tisztáta- lanság nélkül állhatna meg előtted. Kérünk téged, kegyelmezz nekünk, és éreztesd velünk jóindulatodat, amikor könyörgéseinkkel hozzád fordulunk! [Lektor:] Irgalmazz a benned hívőknek! Add, hogy életünket, melynek te szabsz határt, a tőled kapott bölcsességgel, szolgáló szeretettel élhessük. Ismered gyengeségeinket: vezess bennünket a te utadon, hogy megérkezhessünk hozzád, s Fiadért részesülhessünk országod örömében! Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Irgalmazz egyházadnak! Add, hogy az utolsó időkig hűséggel őrizze igéd rábízott drága kincsét, és világossággá lehessen a téged keresők számára! Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Irgalmazz a világ és népünk vezetőinek! Ne engedd, hogy a telhetetlenség és a hatalomvágy mindent tönkretegyen. Te adj tisztánlátást számukra, és mutass kiutat jelenlegi nehéz helyzetünkből! A bizalmatlanságot hadd váltsa fel újra a bizalom! Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Irgalmazz családjainknak! Gondviselő szereteted őrködjék a házastársak felett, hogy a másikban és a másik által megtalálhassák az igazi boldogságot! Te oltalmazd gyermekeinket minden bajtól és veszedelemtől. hogy felnőve megtalálhassák helyüket a világban! Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Irgalmazz a szenvedőknek és a betegeknek! Éreztesd jóságos atyai szeretetedet a haldoklókkal és a gyászolókkal. Végtelen hatalmad diadalmaskodjék minden betegség és gyengeség fölött! Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lelkész:] Irgalmas Istenünk! Fiad szolgálata által megmutattad, mennyire szeretsz bennünket. Az ő érdemében bízva tekintünk előre az utolsó időkre is. Kérünk, őrizz meg minket irgalmasan! [Gyülekezet:] Amen. Ama nap, a harag napja ► Félelmetes képet fest elénk ez a középkori szekvencia. Ha megszólal az ősi ének - akár halotti énekként, akár az egész gyászmise, a „rekviem” részeként „Dies irae, dies illa”, az ember szent borzongással telik el. Akár Mozart, akár Verdi Rekviemje csendül fel, a félelmetes tételnél kirajzolódnak előttünk az utolsó ítélet borzalmai, a harag napjának félelmetes volta. A feltételezett szerző, Celanói Tamás a 12-13. század fordulóján Jóéi próféta könyvére alapozta énekét. Ama nap, a harag napja (EÉ 495): énekeskönyvünk nem az ősi gregorián dallamot hozza, hanem egyik reggeli énekünk (O, felséges Atya Isten, EÉ 91) dallamára szabja az egyházi esztendő végére illő éneket. Halál, elmúlás, utolsó ítélet, pokol és örök élet: a liturgikus év utolsó időszakának témái. Az új Liturgikus könyv - belekapcsolódva az európai evangélikus tradícióba - az utolsó három vasárnapot így temati- zálja: ítélet vasárnapja, reménység vasárnapja, örök élet vasárnapja. E sorozat első tagjához, ítélet vasárnapjához került az új rendben ez az ének. A vasárnap evangéliuma (Mt 24,15-28) a nagy megpróbáltatásokról és az Emberfia eljöveteléről szól. Az epistola (iThessz 4,13-18) Krisztus eljövetelével kapcsolatban a feltámadás rendjéről beszél. A magyar perikóparend szerint azonban nem kerül elő az az ószövetségi igeszakasz, amelynek alapján Celanói költői fantáziája elindult, magyarázta, érzékeltette, felerősítette az utolsó ítélet képét, eseményeit, félelmetes voltát: „Reszket előtte a föld, megrendül az ég. A nap és a hold elsötétül, a csillagok elvesztik fényüket. Az Úr mennydörög serege előtt. Roppant nagy a tábora, hatalmas parancsának a végrehajtója. Nagy és igen félelmetes az Úrnak a napja. Ki bírja ki azt!?” (Jóéi 2,10-11) Az eredeti tizenkilenc versből csupán kilenc maradt. Kihagyott fontos részeket, de megpróbálta összefogni a keresztény középkor énekének mély mondanivalóját. Lehet, hogy evangélikus fülünk elszokott az ilyen hangoktól, lutheránusnak vélt gondolkodásunk idegenkedik az ilyen kemény, az ítélő Istenről szóló szavaktól. Pedig szükségünk van rá. Az olcsó kegyelem (Bonhoeffer kifejezése) veszélye ránk különösen is leselkedik. Isten szeretetének jó híre nem törli el a végső számadás tényének fenyegető voltát. Mindenkinek meg kell jelennie Isten ítélőszéke előtt. Az, hogy Jézus biztatására Istent mennyei Atyának nevezzük, még nem jelenti azt, hogy ő ne lenne igaz bíró, ítélő Úr. Az, hogy Isten egyértelművé tette emberszeretetét, még nem azt jelenti, hogy elviseli vagy eltűri a bűnt. Mindenkinek számot kell adnia arról, hogyan gazdálkodott (sáfárkodott) a rábízott kinccsel. Eljön a pillanat, amikor végigpereg életünk minden pillanata, s elkezdődik a végső elszámolás. A Szentírás még arról is beszél, hogy ezen a nagy tárgyaláson a vádló is ott áll, a gonosz, aki - ha csak a puszta tényeket tekinti - terhelő, halálos ítéletre alapot adó vádakat fog felsorolni. A mi egyedüli reményünk Jézus, aki a végelszámolást már akkor „intézte”, amikor kimondta az utolsó szót: „Elvégeztetett." Pál apostol azzal biztat, hogy nekünk Krisztus, az értünk és helyettünk meghalt Krisztus ítélőszéke előtt kell megállnunk. Hitünk a kereszten megmutatkozott kegyelemre bízza magát. Egyedül Krisztus keresztjében reménykedhetünk. Négyszázkilencvenötödik énekünk józanul, reálisan figyelmeztet a várható, ÉNEKKINCSTÁ R el nem kerülhető ítéletre. Számoljunk azzal, hogy a bűnre a harag napja jön, a számonkérés félelmetes, hiszen nincs mentségünk, s a mérlegen könnyűnek találtatunk. Életünk nyitott könyve nem szépítve mesél, hanem a tényeket mutatja be. Minden rejtett bűn is nyilvánvalóvá válik. Leplezetlenül kell odaállnunk, Isten irgalma mégis reménysugarat ad. Ezért az emberré lett Isten-szeretethez, Jézushoz fordul a gyülekezet: „Édes Jézus, szánj meg engem, / Aki jöttél énérettem, / Tartsd meg ama napon lelkem!” Az ének utolsó három verse ezért az irgalomért könyörög. A bűnbánat, a félelem útján indulhat el mély alázattal a hívő ember, hogy a hit bizodalmával és kitartásával tudjon Isten irgalmáért imádkozni. A következő ének (EÉ 496) a régi szekvencia kegyelemért könyörgő részeit bontja ki; érdemes továbbolvasni, továbbénekelni a következő oldalon. Ennek utolsó verse vigasztaljon minket a félelmetes napra gondolva: „Magam kezedbe ajánlom, / Hozzád vezessen halálom! / Irgalmad örökké áldom!” ■ Hafenscher Károly LAPUNK A VILÁGHÁLÓN A WWW.EVELET.HU CÍMEN OLVASHATÓ.
