Evangélikus Élet, 2008 (73. évfolyam, 1-52. szám)

2008-11-09 / 45. szám

‘Evangélikus ÉletS EVANGÉLIKUS ÉLET 2008. november 9. 3 Ünnepi istentisztelet a fasori Reformációi emlékparkban Folytatás az 1. oldalról Elsőként Gáncs Péter evangélikus püspök hirdette Isten igéjét iKor 3,11 alapján (fel­vételünk az 1. oldalon). Rámutatott, hogy olyan időket élünk, amikor a legbizto­sabbnak hitt alapok is repedeznek, s a társadalmi és gazdasági élet kikezdhetet- lennek gondolt fundamentumai váratla­nul recsegni-ropogni kezdenek. És bár megnyugtató a gondolat, hogy az egy­ház megingathatatlan krisztusi alapo­kon nyugszik, de fel kell tennünk ma­gunknak a kérdést: bizonyosak lehetünk abban, hogy erre az alapra építünk? Va­jon nem olyanok vagyunk-e, mint az a tragikomikus építő, aki miután megve­tette a biztos alapot, egy rozoga felvonu­lási épületet tákolt össze rajta, amelyet az első vihar elsodorhat - mégis abban tölti idejét? Hogy egyházaink valóban Krisztus szerinti egyházak-e, annak megállapítá­sához alapvetően szükséges, hogy idő­ről időre megvizsgáljuk, vajon mennyire nyugszik azokon a „földrengésbiztos” alapokon az egyház, amelyekhez a re­formátorok jutottak el hit- és egyházújí­tó küzdelmeik során. Ezeket az alap­igazságokat szimbolizálják azok az osz­lopok - mutatott a püspök a mögötte ál­ló emlékműre -, amelyek 2008 pün­kösdje óta hirdetik ezen a helyen a refor­máció négy alapüzenetét. Ezek olyan tá­jékozódási pontok, amelyeknek az út­mutatásában megbízhatunk, és amelye­ket követve bátran elindulhatunk Krisz­tus nyomában, aki boldog életre hív bennünket. Bogárdi Szabó István református püs­pök 2Kor 12,9 alapján mondott prédiká­ciójában kijelentette: a reformációra emlékezünk, és Isten kegyelmét ünne­peljük. Ma, amikor a keresztény tradíci­ót, értékrendet és erkölcsi életrendet megpróbálják megkérdőjelezni és ne­vetségessé tenni, Krisztus biztatására kell figyelnünk. O megnyugtat bennün­ket: „Ne aggódjatok!” Az ő halálában és feltámadásában megpecsételtetett az a kegyelem, amely Luthert is eljuttatta a reformáció egyik központi felismerésé­hez; ő nyugtalanságában addig kérde­zett, amíg meg nem hallotta: „Elég né­ked az én kegyelmem.” Mi magunktól nem találunk utat Istenhez, ő mégis megmutatja magát nekünk, és feloldoz életünk minden bűne és kudarca alól azáltal, hogy örök érvényű szabadítást szerzett Krisztusban. Zsid 10,32-39-et választotta prédiká­ciója alapigéjéül Mészáros Kálmán bap­tista egyházelnök. A hitnek azokra a hőseire emlékezett, akik életüket adták az evangéliumért. Köztük vannak azok is, akik a reformációért kerültek nehéz helyzetbe, vállalták a szenvedést, sok esetben a halált is. Az ő sorsuk azonban nemcsak múltba tekintést kíván tő­lünk, hanem azt, hogy példájukból erőt merítve merjük megújítani jelenünket és felépíteni a jövőnket. Ennek egyetlen záloga, hogy minden téren Krisztushoz váljunk hasonlóvá, és mindenben őt kövessük. „Az Istenben való élet nem állapot, hanem út, folyamat” - mondta Csernák István metodista szuperintendens Zsid 12,14 alapján tartott igehirdetésében. Kitért arra, hogy a reformáció felekeze- teiben mindig működtek olyan moz­galmak, amelyek komolyan vették a jé- zusi hívást: megbízatásunk, küldeté­sünk, szolgálatunk van a társadalom­ban. Ez a hívás ma is érvényes: az evan­gélium szabadító hatalmát kell hirdet­nünk, és meg kell tudnunk mutatni az embereknek az evangélium közössége­ket építő, összetartó erejét, valamint az ebből fakadó természetes örömöt is: az Istennel való lelki közösség csodájának az örömét. A Reformációi emlékparkban tartott ünnepi istentisztelet az áldást követően virágcsokrok elhelyezésével ért véget, amelyeket az időközben már kivilágított emlékmű tövébe raktak le az egyházve­zetők. A megemlékezés reformációi egyház­zenei áhítattal folytatódott a fasori evan­gélikus templomban a Budapest-Fasori Evangélikus Egyházközség kórusa (Fa­jok), Gálos Miklós orgonista és Kónya István lantművész részvételével. A különféle protestáns zeneművek között Mezey Ti­bor református lelkipásztor igehirdetése hangzott el. H Petri Gábor Üllői úti emléktábla-avatás november 4-én Halálának ötvenedik évfordulóján em­léktáblát állítottak Maiéter Pál tiszteletére a Magyarországi Evangélikus Egyház Ül­lői úti székházának falán. A november 4-i avatóünnepségen Kákay István orszá­gos irodaigazgató köszöntötte a megje­lenteket, köztük Gyenes Judithot, az 1956- os forradalom és szabadságharc mártír­sorsú honvédelmi miniszterének özve­gyét. Maiéter Pál 1939-ben, orvostanhall­gató korában volt fél évig az Üllői út 24. - az egykori Luther Otthon - lakója. Éle­téről az ünnepségen Profile Gergely orszá­gos felügyelő emlékezett meg. A koszo­rúzást megelőzően Ittzés János elnök­püspök adta áldását a Krasznai János által készített emléktáblára. (Maiéter Pálról az Evangélikus Elet 2007. október 28-ai számá­ban olvashatnak bővebben. - A szerk.) ■ Lukács Gabi felvétele Prohle Gergely országos felügyelő és Ittzés János elnök-püspök leleplezi az emléktáblát, a háttérben Kákay István országos irodaigazgató PÉLDÁS ÖSSZEFOGÁS Guruló könyvesbolt LUTHER KIADÓ Hogyan terjesztheti a Magyarországi Evangélikus Egyház Luther Kiadója saját köteteit hatékonyabban, miként juttat­hat el több könyvet a „belső” piacnak te­kinthető gyülekezetekbe? Bár a fejleszté­si tervek között szerepel a belső, egyházi terjesztés hatékonyságának növelése, s a kiadó vezetőségének több ötlete is van arra, hogy hosszabb távon miként lehet­ne ezt elérni, az utóbbi hetekben egy egé­szen sajátos, a maga nemében egyedülál­ló kezdeményezés is létrejött, amely ugyancsak ezt a célt próbálja szolgálni. a kerületi, egyházmegyei és gyülekezeti alkalmakon - a kiadó egyéb, népszerű könyveit is árulja, méghozzá 15 százalé­kos kedvezménnyel. A püspöki autóban szállított könyvek árusítására eddig mindössze három al­kalmon került sor, de az eredmény min­den várakozást felülmúlt: Kendeh K. Péter igazgató tájékoztatása alapján egy lelké- szi munkaközösségi ülésen, egy pedagó- gus-csendesnapon és egy gyülekezeti hálaadáson közel kétszázezer forint ér­tékben sikerült értékesíteni a Luther Ki­A Déli Egyházkerület által támoga­tott, illetve munkatársai által szerkesz­tett kötetek terjesztése kapcsán merült fel az ötlet Gáncs Péter püspökben, hogy a kerület kössön bizományosi szerződést a Luther Kiadóval abból a célból, hogy a déli vonatkozású kiadványokon kívül ­adó könyveit - jelentős mértékben erő­sítve ezzel a belső iratterjesztési hálózat hatékonyságát. A püspöki autó guruló könyvesboltja tovább járja az egyházkerület alkalma­it... Csak így tovább! a - tri­Csak Isten áldásával boldogulhatunk Gyakran mondott és hallott mondata­ink ki vannak téve annak a veszélynek, hogy megszokottá válnak. Nemcsak a hétköznapi beszédben elmondott - pél­dául a szokásból odavetett, köszönés­nek aligha nevezhető - szavainkkal, de olykor még az istentiszteleteinken el­hangzó, alkalomról alkalomra ismétlő­dő fontos igékkel, imádságokkal is így vagyunk. Vagy még sohasem fordult elő velünk, hogy csak az „Ámen” mon­dásakor ocsúdtunk fel, amikor már vé­get ért a hitvallás vagy a Miatyánk? Velünk, lelkészekkel is megesik - kü­lönösen akkor, ha egy-egy ünnepnapon több istentiszteletet is kell tartanunk -, hogy utólag bizonytalanná válunk: nem felejtettem-e ki valamit az isten- tisztelet rendjéből, nem tévesztettem-e el az imádságot? S bármennyire is kon­centrálunk az elmondandó szavakra, előfordulhat, hogy a legfontosabb igék fénye is csak egy-egy alkalommal válik igazán sugárzóvá. így éltem át a közel­múltban egy ünnepi hálaadó istentisz­teletet lezáró áldás mondása közben ezt a csodát... A gyülekezet zengő hangján felcsen­dült a Himnusz, majd utána elmondtam az ároni áldást: „Isten népe! - Az Úr áld­jon meg és őrizzen meg téged! Az Úr vi­lágosítsa meg az ő arcát terajtad, és kö­nyörüljön rajtad! Az Úr fordítsa az ő ar­cát tefeléd, és adjon neked békességet! Ámen.” És miközben a több évtizedes szolgálatom alatt minden bizonnyal több ezerszer elmondott áldás szavait mondtam, és az ünneplő gyülekezet tagjainak arcán végigjártattam tekinte­temet, különös érzés fogott el. És egé­szen világosan megfogalmazódtak ben­nem azok a gondolatok, amelyeket most kedves olvasóinkkal szeretnék megosztani. Egyértelművé vált számomra, hogy ál­talában, de mai időnkben különöskép­pen is hitvallásként kell az áldást érte­nünk, hiszen benne Istentől kapott ígére­tekre építő reménységünk is megfogal­mazódik. Hisszük és reméljük, hogy Is­ten, aki a történelem viharaiban meg­őrizte nemzetünket, nem hagy el minket, velünk marad. De hitvallásként olvastam abban az értelemben is, hogy meg va­gyok győződve róla, pontosan igaz most is, ránk is, amiről a 127. zsoltár így tanús­kodik: „Ha az Úr nem építi a várost, hiába fá­radoznak az építők. Ha az Úr nem őrzi a várost, hiába vigyáznak rá az őrök." (Zsolt 127,1) Vagyis reménységünk végső alapja nem politikusaink - egyébként fájdal­masan hiányzó - bölcsessége, nem is gazdasági, pénzügyi szakembereink fel- készültsége és ötletessége, nem is nem­EGTAJOLÓ <t zetünk tagjainak közmondásosan híres munkabírása, találékonysága és kitartá­sa. Mert előállhatunk ezernyi ötlettel, új és még újabb tervvel, ha Isten áldása nem kísér, minden hiábavaló. De ki ez az Isten, aki megígéri, hogy velünk van? Az áldás hármas formulájá­ban világosan vall magáról. O az, aki te­remtette és megőrzi az életet. Az embe­riség és hazánk történelmében is mindig akkor történtek a legnagyobb bajok, tra­gédiák, botrányok, amikor felelős dön­téshozók elfeledkeztek arról, hogy ők a maguk posztján, a maguk helyén, a ma­guk szolgálatában az élet Istenének munkatársai. Jaj annak a népnek, jaj annak a közös­ségnek, amelyik elfeledkezik arról, hogy az életet ajándékba kapta, és az élet meg­őrzését feladatként bízta rá az élet Iste­ne! Vigyázzunk tehát magunkra és egy­másra is! Ne higgyük el, hogy az az élet, amit fogyasztunk, és csak az az élet, amit magunkra öltünk! Mert tudjuk, hogy az élet ennél sokkal több, mert az életben, a teremtett, a megőrzött életben jelen van Isten szeretete és hűsége. Ez az Isten irgalmas Isten. (Vö. JerSir 3,22!) Számíthatunk irgalmára, könyö­rülő szeretetére, ahogy az áldás második mondata hirdeti. Nem kellene a tegnapi bűnöket magunkkal cipelnünk, hiszen Isten Jézus Krisztusért megbocsát a megtérő bűnösnek. Bárcsak megérte­nénk ezt végre! A reménység üzenete is megszólal ebben az áldásban. Sokan az elmúlt években úgy gondoltak a Lajtán túli vi­lágra, hogy az lesz az ígéret földje... Ma már tapasztalatból is tudjuk, hogy nem az. Ezért, amikor az illúzióktól megsza­badulva most a jövőbe nézünk - ha még meg merjük ezt tenni -, nem csak a Lajtáig látunk. Nem is csak a Rajnáig. Nem is csak az Atlanti-óceánig. Nem is csak az Atlanti-óceán túlsó partjáig. Messzebb és más irányba tekintünk. Ahogy az áldás szava is felemeli tekin­tetünket a földi élet, a történelmi ese­mények horizontjáról a végső remény­ségre. Mert bár jó lenne zavartalanul itthon lenni ezen a földön, jó lenne, ha kevésbé lenne huzatos ez a sokat pró­bált Kárpát-medence - a mi reménysé­günk messzebbre néz. Jézus Urunk sem úgy tanított ben­nünket imádkozni, hogy~ „jöjjön el az Európai Unió”, vagy „jöjjön el az euró­övezet", hanem: .....jöjjön el a te orszá­go d..." S az ő országa megérkezik, ami­kor Isten megérettnek látja az időt. Ad­dig pedig vándorúton járó nép va­gyunk, egyházaink és nemzetünk kö­zösségében, európai polgártársaink kö­zösségében, az egész emberiség nagy családjában. Csak azt ne higgyük, hogy Isten áldása nélkül boldogulhatunk, cél­ba érhetünk! Ezért könyörgő imádsággá, segélyki­áltássá is formálódik szívünkben az ősi áldás: áldjon és őrizzen meg bennünket a hármas ígéretével mellettünk lévő, a hármas biztonságot nekünk felkínáló mindenható Isten, az Atya és a Fiú és a Szentlélek! Ittzés János püspök Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents