Evangélikus Élet, 2008 (73. évfolyam, 1-52. szám)

2008-11-02 / 44. szám

ÉLŐ VÍZ 2008. november 2. 11 ‘Evangélikus ÉletS Krisztus egyházának egysége - mai ökumenikus feladataink ■ D. dr. Nagy Gyula A reformáció ünnepi hónapjában újra és újra megkíséreljük összefoglalni, mi a lu­theri reformáció legfontosabb üzenete ma a Krisztus nevét viselő keresztyének- keresztények számára. Három ilyen leg­fontosabb föladatról az elmúlt esztendő­ben magam is írtam lapunk hasábjain. A reformáció legfőbb üzenete: a Szentírás teljes igéje az egyedüli irány­adó hitünk és életünk kérdéseiben - egyedül a Krisztus Urunk engesztelő ke­resztfaáldozatába és bűnbocsánatába fogódzó hit az életadó, életújító hit, megigazulásunk alapja a végső ítélet­ben. Ebből a Krisztus-hitből pedig a szüntelenül tevékeny, segítő szeretet kö­vetkezik minden embertársunk iránt, minden emberi közösségben! Indokolt, hogy mindezt kiegészítsük a reformáció negyedik, el nem hagyható, fontos üzenetével. Ez pedig legjobban Krisztus Urunknak a kereszthalála előtt mondott főpapi imádságából olvasható ki. Jézus azért imádkozott, hogy az övéi a hitben „mindnyájan egyek legyenek (...), ahogy mi egyek vagyunk én őbennük és te énbennem, hogy tökéletesen eggyé legyenek hogy felismerje a világ, hogy te küldtél el engem, és úgy szeretted őket, ahogyan engem szerettél” (Jn 17,21-23). Lássuk először is, mit mond maga a reformátor erről a csodálatos egységről, majd pedig azt, hogy mi következik eb­ből az egységből a Krisztus nevét viselő keresztyének-keresztények (latin egyhá­zi nyelven Christiani) számára a második keresztény évezred kezdetén! Reformátorunk a Krisztusban hívők egységéről „Az egyházat születése óta Krisztus tes­tének nevezték. Ez a test élő egészet al­kot, amelynek Krisztus a feje, és amely­nek tagjaivá a keresztség által válha­tunk. Bár különbözőek vagyunk, közös a hitünk, amely minket egymáshoz és Krisztushoz köt. Az egyház megjelenít­hető az édesanya képével is, aki hordoz bennünket, és gondunkat viseli.” (Lu­ther: Kis káté, 1529) „Ha valaki Indiából, Arábiából vagy bárhonnan jönne is, és ezt mondaná: »Én Krisztusban hiszek!« - azt felelném neki: én is így hiszek, és így jutok üd­vösségre! Mert az egyház neve nem ró­mai, de nem is nürnbergi vagy witten­bergi egyház, hanem keresztény-ke­resztyén, latin egyházi nyelven Christia­nus, tehát »krisztusi« egyház: mert az egyházhoz tartoznak mindazok, akik Krisztusban hisznek.” (Luther igehirdeté­seiből, 1540) A reformáció mai ökumenikus üzenete A keleti, Konstantinápoly-Bizánc köz­pontú ortodox egyház különválása (1054) után a reformációt már Luther fel­lépése kezdetén megvádolták azzal, hogy a keleti egyházszakadás után a nyugati kereszténység egységét is meg­bontotta. Ez a lutheri reformáció elleni súlyos vád a legélesebb módon a triden­ti zsinaton (1545-1563) jutott kifejezésre, ahol a reformáció követőit kizárták a nyugati egyházközösségből. Az ezt követő két évszázad során - elsősorban az ateista francia forradal­mat követően (1789 után) - azonban egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a re­formáció által hirdetett visszatérés a Szentírás teljes igei alapjához és a Krisztus Urunk golgotái keresztfaáldo­zatában adott teljes bűnbocsánat hité­hez nem az anyaszentegyház további szétszakadását és megoszlását jelenti, hanem ennek éppen az ellenkezőjét. Éppenséggel az egymáshoz közeledés lehetőségét hozta magával, Krisztus Urunk főpapi imádságának könyörgé­se szerint: „...hogy mindnyájan egyek le­gyenek..." Krisztus követői egyre inkább felis­merték, hogy a Krisztus-hívők nem egymás ellen harcolva, hanem közös hitükben összefogva és a cselekvő, se­gítő krisztusi szeretetben csak együtt vehetik föl a küzdelmet az újkori sze- kularizmus, az ateizmus és materializ­mus világméretű térhódítása ellen. Mert mi más adhatott volna jobb ala­pot és nagyobb segítséget a világegy­háznak az újkorban, mint a Szentírás közös igei alapja és forrása, közös Krisztus-hitünknek és az abból fakadó cselekvő, sokoldalú krisztusi szeretet­nek a reformációban történt felismeré­se és közös elfogadása? Ez a felismerés vezetett el a 20. század kezdetén odáig, hogy az addig egymás­sal szemben álló nyugati és keleti (orto­dox) egyházak legelőször a külmissziói munkában (Edinburgh, 1910), majd az első és a második világháború vérfürdői és az egyházüldöző hitleri fasizmus és sztálini kommunizmus szenvedései kö­zött felismerték: félretéve minden ellen­tétüket, a Krisztusban való egység útját kell megtalálniuk. Így jött létre már a múlt évszázad első felében három különböző ágból - a Missziói Világtanács; a Hit és Egyház- szervezet és a Gyakorlati Kereszténység egyesüléséből - az Egyházak Világtaná­csa (Amszterdam, 1948), hol lazább, hol szorosabb kapcsolatban a már előzőleg megalakult, illetőleg alakuló külön egy­házi világszervezetekkel. Egyszóval a vi­lágméretű, egyre aktívabb ökumenikus világmozgalom. Imádkozásban és szolgálatban Aki járt már a genfi Ökumenikus Köz­pont grandiózus épületében, az jól isme­ri a hatalmas előcsarnok hátterében álló bronzszobrot, Nathan Söderblom svéd evangélikus érsek mellszobrát, ezzel a la­tin fölirattal: „Communio in orando et serviendo oecumenica” („Közösség az imádkozásban és a szolgálatban”). Ma már odáig jutottunk Krisztusban való egységünk ökumenikus, közös ke­resésében, hogy a Vatikán, illetőleg a pá­pák is aktívan részt vesznek ebben az ökumenikus együtt munkálkodásban - együtt az Egyházak Világtanácsával, az egyházi világszervezetekkel és a keleti ortodox patriarchátusokkal. Ez az ökumenikus egymásra találás nyilvánvalóan nem lesz könnyű és gyors folyamat. Csak egyben reménykedhe­tünk: abban, hogy láthatatlan, igazi irá­nyítója nem más, mint maga a Szentlé­lek Isten (Jn 14,26). Krisztus Urunk ígéretében és Szent­lelke újjáteremtő erejében bízva járjuk ezért bátran az ökumenizmus, az egy­ség és a felebaráti szeretet útját, hálás szívvel megőrizve ebben is a reformáció örökségét. Erős vár a mi Istenünk ► Október 31., a reformáció ünnepe egyrészt hálaadás a lutheri reformá­cióban Isten kegyelméből újra nap­világra került, ősi, tiszta, apostoli evangéliumért, másrészt pedig bűn- bánatra és a magunk, egyházi éle­tünk revíziójára sürgető felelősség­re vonás. Luther Márton így jelöli meg a keresztény prédikáció felada­tát: „Jaj nekem, ha nem az evangéli­umot, Krisztust prédikálom!” Mi más is lehetne az ünnep graduáléne- ke, mint Luther zsoltárparaffázisa, az Erős vár a mi Istenünk (EÉ 254)? Luther ezt az éneket a 46. zsoltár parafrá­zisának tekintette, de nem hagyomá­nyos értelemben vett zsoltárfeldolgo­zásról van szó. Luther többi zsoltáralapú énekében (EÉ 402, 257) nyomon követhető az adott zsoltár gondolatmenete. Az Ein feste Burg ist unser Gott több ennél: más bibliai textusok tartalma, olykor szó- használata is megjelenik az énekben. Ezek közül legfontosabb a Jelenések köny­vének a 12. fejezete, mely az Isten király­sága és a gonosz hatalma között zajló kozmikus háborúról tudósít, s amely­ben Krisztus a győztes. Ezenkívül fontos az összefüggés az Efezusi levél 6. fejezeté­vel - „Éppen ezért vegyétek fel az Isten fegyver­zetét, hogy ellenállhassatok a gonosz napon, és mindent leküzdve megállhassatok” -, vala­mint János evangéliumának 14. fejezetével, amely Krisztus mindenek felett való ha­talmáról, de a világ fejedelmének eljöve­teléről is beszél. Zsolt 18,3 gondolata is beleszövődik a korái szövegébe: „Az Úr az én kőszálam, váram és megmentőm, Iste­nem, kősziklám...” Luther tehát a zsoltár apropóján gazdag, biblikus, tanító és vi­gasztaló szöveget ír igazi evangéliumi szellemben, a reformáció alapállásának megfelelően Krisztus-központúan. Az ének az elkallódott Klug-énekes- könyvben jelent meg először, 1529-ben. Nem kétséges, hogy Luther a dallam szer­zője is. Az eredeti dallamvariáns - né­hány hangfokbeli különbségen túl - vál­tozatosabb, élettelibb ritmusában tér el az általunk ismert, kiegyenlített ritmusú ko­ráitól (a német énekeskönyv - EG 362 - mindkét változatot közli). Luther éneke Bar-formájú, kilencsoros, jón/dúr dallam, hangterjedelme egy oktáv. A Stollen és az Abgesang zárásának azonossága alakítja ki és erősíti meg a strófa egységét. Az éneknek a 16. századi magyar éne­keskönyvekben megjelent, fordítása ki- sebb-nagyobb változtatásokkal egészen a 19. századig használatban volt. Az 1911- es Dunántúli énekeskönyv új verssel jelent­kezik, melynek fordítóját nem tünteti fel az énekeskönyv. Mivel a művet pályá­zatra, név nélkül küldték be, a fordító személye tulajdonképpen ismeretlen, egyházi körökben azonban általános vé­lemény, hogy Payr Sándor volt a szerző. Mai énekeskönyvünk a hagyományos fordítás mellett József Attila zsoltárparaf­rázisát is közli (EÉ 256), mely szintén pá­lyázatra készült. Luther erőt sugárzó, himnusszerű dallamára számos műzenei feldolgozás készült. Lássunk először néhány orgo­ÉNEKKINCSTÁR naművet! Johann Pachelbel (1653-1706) rö- videbb (fughetta) és hosszabb (cantus firmus a pedálban) változatban is elké­szítette művét. Johann Sebastian Bach (1685-1750) orgonakoráljának (BWV 720) érdekessége, hogy a dallam sorai hol a manuálban, hol a pedálban jelen­nek meg. Max Reger (1873-1916) a kor íz­lésének megfelelően nagyszabású korál- fantáziát komponált. J. S. Bach kantátában (BWV 80) is fel­dolgozza az ének négy versszakát. Felix Mendelssohn Bartholdy (1809-1847) pedig Reformáció szimfóniája nagyszabású utolsó tételének alapjává teszi a Luther-korált. Végül ismerkedjünk meg az ének 16. századi fordításának egyik későbbi vál­tozatával. „Erős várunk nékünk az Isten, / és fegyverünk ellenség ellen, / megsza­badít veszedelemtől, / kik reánk jőnek most minden felől, / az mi régi ellensé­günk / háborgat minket / erővel, fegy­verrel / és csalárdsággal, / és minden nagy hatalmassággal. // Nincsen nékünk semmi hatalmunk, / kivel néki ellene áll­junk, / viaskodik az Úr érettünk, / kit az Isten bocsátott nékünk, / ha kérded, hogy ki légyen az, / Jézus Krisztus az, / Seregeknek Ura, / kinél nincs több Isten, / annál vagyon az győzedelem.” (Énekes­könyv, Lőcse, 1629, XLVI, 1-2. versszak) Hl Ecsedi Zsuzsa HETI ÚTRAVALÓ Adjatok hálát az Atyának, aki alkalmassá tett titeket arra, hogy a szentek örökségében, a vilá­gosságban részesüljetek. (Kol 1,12) Szentháromság ünnepe után a 24. héten az Útmutató heti és reggeli igéinek kulcs­szava a halál, amely a bűn zsoldja. De mi halálunkban is az élő Krisztushoz tartozunk! Vallom: „Az én testem a feltámadás re­ménységében nyugoszik!” (GyLK 677) „A boldog feltámadás reménye alatt!” - ezt hir­deti halottak napján a temetői fejfákon lévő öt betű: ABFRA. Luther szerint „a halál nem más, mint tiszta kegyelem; sőt az élet kezdete. Nem tesz egyebet, mint elpor- lasztja, ami Adámtól született, hogy Krisztus éljen bennünk egyedül.” O, Uram! „Meg­ismerteted velem az élet ösvényét, teljes öröm van tenálad." (Zsolt 16,11; LK) „Halál, hol a te dia­dalod? (...) De hála az Istennek, aki a diadalt adja nekünk a mi Urunk Jézus Krisztus általi” (iKor 15.553.57) „O a láthatatlan Isten képe (...), őa kezdet, az elsőszülött a halottak közül.. .”E Krisz­tus-himnuszban hétszer olvasható a minden kifejezés. O Isten, s „békességet szerzett a ke­resztfán kiontott vére által" (Kol 1,15.18.20)! Vezérigénkben az Isten világossága szentsé­get, igazságot, szeretetet, dicsőséget és életet jelképez (lásd Magyarázatos Károli-Biblia, 1709. o.). A vérfolyásos asszony meggyógyítása és Jairus „alvó” leányának feltámasz­tása egyaránt a hit győzelmét és életre megtartó erejét hirdeti a halál felett: „Bízzál, le­ányom, hited megtartott téged."- „A leányom most halt meg, de jöjj, tedd rá a kezed, és élni fog." (Mt 9,22.18) Urunk élő igéjével és isteni teljhatalmával feltámasztotta a naini ifjút is, megszánva síró, özvegy édesanyját: „Ijjú, neked mondom, kelj fel!” (Lk 7,14) S most „nek­tek, barátaimnak mondom: Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet” (Lk 12,4)! O megszabadít a hamis emberfélelemtől, és igaz istenfélelemre int! A prédikátor szerint „bizony min­den hiábavalóság”, mert az Isten minden teremtményének azonos a földi sorsa: „...mindegyik porból lesz, ésújbólporrá lesz mindegyik...” (Préd 3,19-20) Ám Pál szerint Is­ten diadalmenetben hordozza halandó embergyermekeit, alkalmassá teszi s felhasz­nálja őket evangéliuma hirdetésére: „Mert Krisztus jó illata vagyunk Isten dicsőségére mind az üdvözölök, mind az elkárhozók között: ezeknek a halál illata halálra, azoknak az élet illata élet­re." (2Kor 2,15-16) Urunk élő igéje bizony szétválasztja az embereket; akik őt elutasít­ják, azok saját maguk választják az örök halált! A főpapok és a farizeusok még a ha­lott Jézus e korábbi kijelentésétől is féltek: „Három nap múlva feltámadok!” (Mt 27,63) Ám e két „csalás” - Jézus a Messiás, és feltámadt mint Isten Fia - ma is csak hitetés sokak számára... De meglátja őt minden szem, és János már láthatta az élő Krisztus megje­lenését: „Ruhájára és derekára az a név van írva: Királyoknak Királya és uraknak Ura.” (Jel 19,16) Az ő szent neve még: Hű és Igaz s az Isten Igéje. - Könyörögjünk: „O, maradj velünk, Krisztusunk (...),/ Szent igéd tiszta fényt hintsen (...) Mi igédben élünk-halunk, / Míg hozzád mennybejuthatunk...” (EÉ 259,1.6) ■ Garai András „A lapon maradtam”, avagy pillanatképek a tordasi családi és ifjúsági napról SZÓSZÓRÓ Ifjúságirovat-gazda: Balog Eszter mégis túléli a kábítószer túladagolását - vagyis megússza a halált. Azaz ha valaki az élők sorában marad, és a neve még az élők listáján szerepel a névsorban. A kirajzolódott sorsok megérintet­ték mindannyiunk szívét. Bár mindhá­rom történet másként kezdődött - jó fejnek tűnni vágyás, magányérzet, el- hagyatottság, gátlásosság volt a drog­hoz nyúlás oka -, mégis ugyanúgy vég­ződtek: a fiatalok ráálltak egy szerre. És aztán már nem volt megállás számuk­ra a lejtőn. Egy ponton mégis rádöb­bentek, hogy segítség nélkül nem tud­nak leszokni. így jutottak el Rácke- resztúrra, ahol lelkészi segítséggel, a közösség erejével és hasonló sorstár­sakkal együtt küzdenek, hogy jobb életútra térjenek. Mindhárman azt üzenték: ha problé­ma van az életedben, ne nyeld le, hanem fogalmazd meg magadnak, majd kérj se­gítséget! A legjobb, ha a szüléidhez, a nagyszüleidhez vagy őszinte, és hozzá­juk fordulsz. Ők biztosan segítenek. Ami a legfontosabb: ne a drogokhoz nyúlj elkeseredésedben! Süller Zsolt lelkész áhítata Józs 24,15-re épült: .....én és az én házam népe az Urat sz olgáljuk!" Vajon a te életed kit szolgál? Kinek és minek a hívó szavára, milyen hívásnak engedelmeskedsz? Érdemes el­gondolkodni mindezen. A szeretetvendégségen kötetlenül be­szélgethettünk egymással, a három fiú­val is. Én azt kívántam nekik, hogy le­gyenek a példaképei azoknak, akik még függők. Hadd lássák mások is az ő éle­tükre tekintve, hogy az Úristen meghall­gatja a hozzá fordulók könyörgését, és megsegíti az őt kérőket! Hirdessék éle­tükkel: ahol megnövekszik a bűn, ott megnövekszik a kegyelem is. ■ Balog Eszter Babakocsival baktatok október 25-én, egy ködös, őszi szombat délutánon a tordasi evangélikus templom felé. A Márkusáé Varga Judit felügyelő által szer­vezett családi napra a gyülekezet min­den tagja hivatalos. A templomhoz érkezve aszfaltrajzo­kat látok a földön: lovacska, anya gyer­mekével, pálcikafigurás család. Szemem rájuk tapad, mert vidámság és szeretet tükröződik bennük. A gyermekeknek ügyességi játékokat is szerveztek, na­gyon élvezték, nem kevésbé a sétakocsi­kázást... A lovas kocsira még néhány nagymama is felfért. Ahogy nézem a rajzokat, férjem elém sietve kiszól a templomból: „Gyere, kez­dődik! Siess!” Az előadáson három, drogfüggőség miatt kezelt fiatal vall az életéről. Részle­tesen elmondják, hogyan kerültek a drog közelébe, és hogy miként váltak e szenvedély rabjává. Arról mesélnek, mi­lyen kínok közt szenvedtek, milyen fizi­kai gyötrelmeket kellett megélniük, és hogy mennyire megbánták a drogozást. Egyiküktől hallottam ezt a kifejezést: „A lapon maradtam.” Arra szokták monda­ni, hogy a lapon maradt, aki valahogy

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents