Evangélikus Élet, 2008 (73. évfolyam, 1-52. szám)
2008-10-05 / 40. szám
2 4M 20o8. október 5. FORRÁS ‘Evangélikus Élet®? A BIBLIA ÉVE SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 20. VASÁRNAP - Ef5,15-21 A Második thesszalonikai levél - a rend A második levél ugyanahhoz a közösséghez szól, amelyet az elsőben megismerhettünk. Pál korábbi levele nem járt teljes sikerrel: a feltámadás kérdése szemmel láthatóan továbbra is élénken foglalkoztatta a thesszalonikai híveket, olyannyira, hogy ehhez kapcsolódóan újabb félreértések is szárnyra kaptak. Egyesek úgy gondolták, hogy ha Krisztus ilyen hamar, talán napokon, heteken vagy hónapokon belül visszajön ítélni élőket és holtakat, akkor semmi szükség a mindennapi fáradságos munkavégzésre. Elvégre azt a rövid időt, amely még hátravan, miért kellene „elrontani” a munkával? Pál elfogadhatatlannak tartotta ezt a cinikus hozzáállást, és kemény szavakkal igyekezett rendet tartani a thesszalonikai gyülekezetben: „Mert akkor is, amikor nálatok voltunk azt parancsoltuk nektek: ha valaki nem akar dolgozni, ne is egyék Mert halljuk hogy némelyek tétlenül élnek közöttetek nem dolgoznak hanem haszontalan dolgokat művelnek” (10-11. vers) Mindenek ékesen és jó rendben... Az első keresztények nem csupán a tanbeli fegyelemre ügyeltek, de az erkölcsi feddhetetlenségre, a gyülekezet jó rendjére is. Aki nem tartotta magát a szent írásoknak és az apostoli tanításnak megfelelő életvitelhez, azt nagyon hamar kivethette magából a közösség. „Ha pedig valaki nem engedelmeskedik a mi levélbem intésünknek (...): ne tartsatok vele kapcsolatot, hogy megszégyenüljön. De ne tekintsétek ellenségnek hanem intsétek mint testvéreteket.” (14-15. vers) Pál leveleiben is számos példát találunk arra, hogy az apostolnak intenie kellett az adott gyülekezetei, hogy gyakoroljon „egyházfegyelmet”. Szerinte a külső rend hiánya mindig belső rendetlenséget takart. A belső hármóniát tükröző külső rendre a hitbeli szempontok mellett a kívülállók véleménye miatt is szükség volt. Az első keresztények viselkedése alapján ugyanis a külvilág a Krisztus-hit értékességéről vagy értéktelenségéről is ítélkezett. .....csak az autonóm személyiségek ké pesek a jó rendre. A rendetlenség az, ha lényegi és formai rendetlenség van. A diktatúrákban is (...) mereven akartak valamit megtartani, amiből már épp a lényeg tűnt el. A jó rendetlenség pedig az, ha lényegi rend van, a tárgyak jól szolgálják a célt, de nincs merevség." (Polcz Alaine) „Én a rendben nem tudok eligazodni. Nem találok meg semmit. Valahogy idegen tőlem, hogy ez itt áll, az ott áll. Nekem úgy jó, ha minden egy csomóban van. Akkor a csomót előhúzom, kotorászok benne, megtalálom, amit keresek, és lököm vissza a helyére. Hát nem racionálisabb és gyorsabb, mint mindent folyton a helyére rakosgatni?” (Egy raktárosnő) N Magyar Bibliatársulat * myLuther - www.myluther.hu A hit közös, a többi ráadás... Rendet - de miből? Ezen a vasárnapon ismét az Efezusi levélből szólít meg bennünket az apostoli szóban Isten igéje. Ez az igeszakasz is a keresztények új életének a rendjéről szól. Rendről, de nem rendszabályokról. Rendről, amelyet nem mi termeltünk ki a magunk szája íze szerint, de nem is úgy erőszakoltak ránk. Különös viszonyban vagyunk a renddel. Panaszkodunk, hogy a túlszabályozással tönkretesszük az életet - különösen akkor, amikor a mellékest agyonre- gulázzuk -, az élet lényeges kérdéseiben pedig könnyelműen a lovak közé dobjuk a gyeplőt. Siralmasan nevetséges, amikor például az uborka hosszát és görbeségének még elfogadható mértékét is szabályokban akarják rögzíteni, de emberi, személyes és közösségi életünk rendjét tulajdonképpen az „ahogy tetszik” szabadosságának engedik át. Az egyikből talán csak kabarétréfa születik, a másik azonban már életünket veszélyeztetheti. A „maga módján vallásos” ember ideálja mellé odalép a „maga módján" tönkretett életek hétköznapi nyomorúsága. A keresztény élet jó rendje nem a két szélsőség közötti harmadikként születik meg. Isten nem bízta ránk, hogy mi magunk állítsuk össze életünk reguláját. Sokkal fontosabbak vagyunk a szemében, mintsem hogy ezt a tetszésünkre bízná. Az értünk hozott áldozat példátlan nagysága kimozdíthat abból a hamis, önpusztító „igényességből”, hogy a „magunk módján” higgyünk, és a „magunk módján” éljünk. Az apostol, mielőtt Isten nekünk szánt rendjéről szólna, meghajtja térdét, azaz imádkozik, hogy Isten a Krisztushitben ajándékozza meg népét ezzel a renddel. A „Jól vigyázzatok...!” figyelmeztetés mögött nem iskolamesteri pedantériával összeállított szabálygyűjtemény, még csak nem is a Tízparancsolat, hanem Jézus Krisztus Istene és Atyja áll (Ef 1,17), aki ajándékkal hív el, és örökséggel vár. Azt akarja, hogy Jézus Krisztus belső, szívbéli ismeretének ajándéka és az üdvösség öröksége határozza meg életünket. Jó emlékeznünk a Tituszhoz írt levélre (2,11), amelyben szintén azt olvassuk, hogy Isten Krisztusban megjelent kegyelme nevel a jól vigyázott életre. A parancsolatok jó rendje leleplezi és megítéli rendetlenségünket, bűneinket, de csak a kegyelem igéje teremti meg az élet üdvösséges rendjét. (Érdemes újra meg újra végigmeditálni 286. énekünket!) A kegyelem igéje azonos Isten testté lett Igéjével, Jézus Krisztussal. Hiába nézünk összevont szemöldökkel az életnek és a magunk életének a rendetlenségeire, magyarán a bűneinkre, ha nem nyílik meg a szemünk hálás csodálkozásra azon, hogy mit tett értünk Jézus Krisztus, és mire vár még bennünket. Nem több szigorúbb és apróléA VASÁRNAP IGÉJE kosabb szabályra, hanem több bizalomra van szükségünk, hogy Krisztus belső, szívbeli ismerete életet formáló, megszentelt magatartássá teljesedjék ki bennünk. A kegyelem által rendezett élet színtere lehet „alkalmas idő” vagy „gonosz idő”. De még az idők gonoszsága sem lehet mentség arra, hogy felhagyjunk az ajándékba kapott új élet új rendjének megtartásával. Isten népe mindig „gonosz időben” élt, de mindig voltak keresztények, akik nem az idők gonoszságán siránkoztak, és a maguk életének szentségtelenségét nem az idők gonoszságával mentegették. Az a hivatásunk, hogy a gonosz időt is a szent életre alkalmas időként éljük meg. Ezt az új rendet nem dacból, nem kelletlen kötelességként, hanem - Ambrosius püspök (Szent Ambrus) egyik himnuszából kölcsönözve a kifejezést - „a Lélek józan mámorával”, azaz a Krisztushoz való tartozás csöndes örömével szeretnénk megélni. Krisztust dicsőítve kiénekeljük magunkból a gonosz idők által felerősített gonosz indulatokat, mielőtt tetté testesülnének. Nincsen más lehetőségünk: vagy a gonosz idők keserűsége nehezül ránk ólomsúllyal, és tesz képtelenné bennünket bármiféle jóra, vagy az értünk hozott áldozat és a ránk váró teljesség jó reménysége mossa ki belőlünk a kétségbeesés, a bosszú és a tehetetlen szegénység ful- lasztó iszapját. A „józan mámor” talán így értelmezhető: józanul számol minden bennünk és köztünk pusztító rosszal, de mégis az ígéretből fakadó jókedvvel várja, „míg Krisztus napja győz az éj felett” (EÉ 454,6). Ezt a józan mámort, a jövőre feszülő reménységet élteti és erősíti Jézus Krisztus Urunk ajándékba kapott és hálaadással fogadott teste és vére. Van orvosságunk a magunk életének rendetlensége és a „gonosz idők” testet-lelket nyomorító ideológiái és szerei okozta bódulat gyógyítására. A Szentlélek „józan mámora” nem lebegtet bennünket az élet nyomorúságai fölött, hanem besorol azoknak a közösségébe és segítésére, akikkel együtt várjuk a napot, amikor Krisztus mindent újjáteremt. ■ Fehér Károly Imádkozzunk1 Istenünk! A magad számára teremtettél és váltottál meg bennünket, hogy sze- retetedbóí meggyógyuljon az életünk, és alázatos szentségben segítségükre lehessünk azoknak akiknek fáj életük rendetlensége. Add Szentlelkedet, hogy ne vesszen kárba rajtunk Megváltónk áldozata. Ámen. Oratio cecumenica Kegyelmes mennyei Atyánk! A te akaratod szerint az alkalmas időt megragadva szeretnénk hálát adni most mindenért, amit neked köszönhetünk. Áldott légy életünk legnagyobb ajándékáért, Jézus Krisztusért! Köszönjük, hogy őbenne mennyei ünnepre hívtál el minket, s így életünk mindenen keresztül az el nem múló öröm felé tarthat. Urunk, Megváltónk! Ébressz bensőnkben hálát. Te látod, hogy olyan sok minden van körülöttünk, ami el akarja némítani ezt a hangot: aggodalmunk a holnapért, vélt és valós nyomorúságaink, nagyravágyásunk, kísértések, zaklatottságunk, félelmetes hírek vagy épp bosszantó, vérlázító események. Te, aki gyermekek és csecsemők szája által is dicséretet tudsz szerezni, te, aki a követ is kiáltásra tudod bírni: serkentsd szívünkben a dalt, a téged dicsérő hála szép dallamait! Áldott légy, Szentlélek Úristen, a hitért, a reménységért. Ne haragudj, hogy sokszor nem veled vágytunk betölteni hiányainkat. Segíts minket, hogy akaratunkat akaratodhoz hajlítsuk, hogy józanul élhessünk a gonosz időkben is. Segíts, hogy az idő ne csak múljon, de teljék is velünk egyre gyorsabban múló napjainkban. Taníts minket bölcsességre: akaratod értésére és megélésére. Szentháromság egy igaz Isten! Hálát adunk otthonunkért, családunkért, egészségünkért, munkánkért. De köszönjük azt is, hogy a betegekeket is rád bízhatjuk, hogy a munkájukat keresők bízhatnak gondviselésedben, hogy a gyászolók vigaszt találhatnak nálad. Áldott légy azért, hogy a pásztora akarsz lenni népednek nálunk és egész anyaszentegyházadban. Végül szeretnénk megköszönni azt is, ami messze nem tökéletes, ami még nem érte el a célját, amin még javítani kell, de kegyelmedből mégis a miénk lehet még: a gyülekezeti közösséget, lakóhelyünket, egész népünket, országunkat. Fogadd hálaadásunkat az Úr Jézus Krisztus nevében. Ámen. A Sión hegyén, Uram Isten, tied a dicséret! ► A Szentháromság ünnepe utáni huszadik vasárnap a Krisztus megváltó kegyelmében való részesülés örömét, a teremtett és megváltott világ gazdagságát mutatja meg a hívők számára. A vasárnap óegyházi evangéliuma (Mt 22,1-14) a királyi menyegző sokrétűen értelmezhető példázata. Isten országának jelenvalóságára figyelmeztet: Jézus itt van, most hív minket. A Jézussal való közösség öröme mindenki számára lehetőség. Az epistolában (Ef 5,15-21) Pál az Úr akaratának bölcs megértésére, megszen- telődésre és hálaadásra int. Az egyházatyáktól kezdve csaknem valamennyi, énekléssel foglalkozó mű idézi a 19-20. verset: „...mondjatok egymásnak zsoltárokat, dicséreteket és lelki énekeket; énekeljetek és mondjatok dicsérdet szívetekben az Úrnak, és adjatok hálát az Istennek...” A vasárnaphoz kapcsolható 65. zsoltár mintegy folytatja, kiteljesíti, illetve összekapcsolja az evangéliumi és episto- lai igéket: „Téged illet a dicséret, ó, Isten, a Sionon! (...) Hadd teljünk be házad javaival, templomod szentségével!” (Sión Jeruzsálem ENEKKINCSTAR Eged Klen diczertinc. szent hegye, ahol az Úr lakik, a jeruzsá- lemi templom.) A vasárnap graduáléne- ke - A Sión hegyén, Uram Isten, tied a dicséret! (EÉ 488) - ennek a 65. zsoltárnak a verses változata: hálaadás a lelki és testi javakért. Az Úr templomába hívó zsoltár, akárcsak az evangéliumi menyegző példázata, felkínálja a hívőknek Isten mindenható, csodálatos világát. A verses zsoltár szerzője a jól ismert genfi református lelkész, Théodore de Béze (1519-1605). O Clément Marot-val együtt alkotta meg az úgynevezett hugenotta zsoltárkönyvet, amely 1562-ben jelent meg először. Szenczi Molnár Albert (1574-1634) magyarítása főleg a német - Ambrosius Lobwasser-féle - fordítás alapján készült, és először 1607-ben jelent meg Herbomban. (Szenczi Molnár nevének helyes írásmódja szerzőnk és az irodalomtudomány álláspontja szerint Szend; lapunkban az akadémiai helyesírási szabályzatot, illetve szótárat követve írjuk Szenczi alakban. - A szerk.) A református énekeskönyv elején ma is megtalálható Szenczi Molnár fordításában mind a százötven zsoltár. A magyar evangélikus énekeskönyvek a 18. században a kiadvány részeként közölték a Szenczi Molnár-féle Zsoltárkönyvet, és elismerően nyilatkoztak a fordító tevékenységéről. Az eredetileg kilenc versszakos énekből énekeskönyvünk csupán négy strófát közöl, s abból is az utolsó versszak egy része megmagyarázhatatlan módon átírásra került. így mindaz a gazdagság, amellyel az eredeti vers ábrázolja Isten teremtett világát, kissé elszegényedik. Ugyanakkor megmaradnak a zsoltár fő jellegzetességei: az Istennel való közösség áldásai, a testi-lelki jókért elmondott hálaadás, Isten üdvözítői tetteinek természeti képekben való ábrázolása. A bűnös ember Istenhez forduló könyörgése (1-3. vsz.) után a bizalom hangja szólal meg: „Mindenek csak tebenned bíznak / E föld kerekségén.” Isten kimondhatatlan hatalma nemcsak a pogány nép zúgolódását enyészti el, hanem megállásra és ámulásra készteti a könyör- gőt is. Isten teremtett világának a gazdagságát felsorolva jut el a vers a csúcspontig, ahol már szinte nincsenek szavak, hanem mindenek „örvendeznek, és énekelnek / Nagy gyönyörűséggel”. Szenczi Molnár fordításában mintha a hazai táj is megjelenne a versben: „A barázdákat megitatod / A.szántóföldeken, / A vetést szép esővel áldod, / Hogy bőven teremjen. H (...) Lábaid nyoma kövérségöt / Csöpöget nagy zsírral //(...) A szép sík mezők ékesednek / Sok barom csordákkal...” Régen újesztendőben, pünkösdkor és aratáskor is énekelték ezt a zsoltárt. A dallamot az a Loys Bourgeois (kb. 1510-1569) francia zeneszerző komponálta, aki egy időben a genfi Szent Péter- templom kántora is volt. Az azonos és hasonló motívumokra épülő, ezért könnyen énekelhető eol dallam nagyrészt az alaphang és a kvint között mozog, felfelé kétszer, lefelé egyszer lépi túl ezt az ambitust. Az egyes sorok szótagszámának a kialakításakor Szenczi Molnár az alapul vett dallamhoz igazodott, ezért tagolódik az ének kilenc és hat szótagos sorokra. Claude Goudimel eredetileg házi éneklésre készítette el a genfi zsoltárok négyszólamú, homofón zsoltárfeldolgozásait (1565). Egy 2002-es református kiadás lehetővé teszi, hogy magyar kórusok is megszólaltathassák a Goudimel-féle négyszólamú tételeket Szenczi Molnár magyar fordításában. ■ H. Hubert Gabriella MAGVA LAPUNK A VILÁGHÁLÓN A WWW.EYELET.HU CÍMEN OLVASHATÓ
