Evangélikus Élet, 2008 (73. évfolyam, 1-52. szám)
2008-09-21 / 38. szám
2 «* 2 oo8. szeptember 2i. FORRÁS ‘Evangélikus ÉletS A BIBLIA ÉVE SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 18. VASÁRNAP - iKor 1,4-9 Kolosséi levél - a tévedés Kolosséban nem Pál, hanem valószínűleg egyik tanítványa, talán éppen a levél elején és végén említett Epafrász alapított gyülekezetét. Az apostol azért ragadott tollat, mert Epafrász szerint tévtaní- tások fenyegették a fiatal közösséget. A kolosséi tévtanítás mibenléte és a tév- tanítók kiléte régóta foglalkoztatja az Újszövetség kutatóit, de igazi megoldásra még nem találtak e kérdésben. Annyit tudunk, hogy a Lükosz és a Meander folyó völgyében fekvő Kolosséban nagy számban éltek olyan zsidók, akik hosszú ideje érintkeztek a hellenista kultúrával, mi több, a környéken virágzó úgynevezett misztériumkultuszok követőivel. Talán a Pál által itt kifogásolt tévtanítás is hellenisztikus misztériumkultuszi, pregnosztikus és zsidó vallási elemek valamiféle egyvelege lehetett. A tévtanítók tökéletességre törekvő aszketikusok lehettek, ezért akart Pál e levelében a Krisztus-hirdetéssel minél többeket „tökéletessé tenni” (1,28). A kolossébelieket megtévesztők az „emberek hagyományait” és a „világ elemeit” követték „bölcselkedésükkel” (2,8), Pál ezzel szemben azonban egyedül Krisztusról akar hallani, aki minden „filozófia” felett uralkodik, s aki egy nehéz és véres hadjáratban diadalmaskodó hadvezérként (2,14-15) vonul be a kolosséi keresztények életébe. Pált főként azért dühítette ez a tévtanítás, mert a gyülekezeti tagok régi tévedéseinek, hitbeli gyengeségeinek visszatérésétől tartott. A Kolosséi levél érdekessége, hogy írója a záró rendelkezések között bepillantást enged Pál leveleinek utóéletébe. Ebben az időben Pál egyes leveleit már az egymással szomszédos települések keresztény közösségeiben felolvasták, másolták és megőrizték - liturgikus használatra. Tévtanítók kerüljenek! Napjaink posztmodem világában általános az a felfogás, hogy mindenkinek jogában áll azt gondolni bármiről, amit akar. Nagyon kevés a támpontunk arra nézve, hogy kinek milyen véleményt, nézetet kellene követnie. A keresztény hit számára azonban kezdettől fogva fontos volt, hogy Jézus evangéliumát és az arra épülő apostoli tanítást hűségesen, hamisítatlanul megőrizze. Persze ez régen sem volt olyan egyszerű dolog, hiszen mindig voltak olyanok, akik az „igaz” tanítást unalmasnak, tökéletlennek, filozófiai vagy éppen gyakorlati szempontból kiformálatlannak találták. Ilyenkor léptek fel emberek a maguk sajátos szemléletű, mégis általában a keresztény evangéliumhoz tartalmilag kötődő tanításával. Ezek az „újítók” mindig gyorsan kiérdemelték a „tévtanító” nevet. Pál késői levelei azt mutatják, hogy a tévtanítóknak voltak bizonyos ismérveik. Először is „engedetlenek” voltak, nem akartak beilleszkedni semmilyen egyházi rendbe. Emellett önmagukat tanítóknak nevezték, de az apostolok tanítását elvetették. Végül pedig igaz volt rájuk, hogy „üres fecsegéseik” soha nem szolgálták a gyülekezetek épülését. W Magyar Bibliatársulat SEMPER REFORMANDA „Vedd csak sorra a te hálátlan ellenségeidet, tégy velük jót, és megfogod tapasztalni, hogy milyen közel vagy távol állasz ennek a parancsolatnak a szellemétől. De egyúttal meglátod azt is, hogy ennek a cselekedetnek a gyakorlása életre szóló feladatot jelent. Mert ha a te ellenséged rád szorul, és te nem segítesz rajta - bár tehetséged megvolna hozzá -, akkor ez ugyanannyi, mintha megloptad volna őt; mert köteles lettél volna segíteni rajta. Ilyen értelemben mondja Ambrosius: »tápláld az éhezőt; ha nem táplálod, akkor teljes mértékben gyilkos vagy.«" M Luther Márton: A jó cselekedetekről (Takács János fordítása) Hű az Isten, aki elhívott Többen hibájául róják föl az apostoli kor kereszténységének, hogy Krisztus visszatérését közeire várták. Az Első ko- rinthusi levél bevezető mondataiból úgy tűnik, mintha Pál apostol osztaná a gyülekezetnek ezt a reménységét: a Krisztus napja közel. Kétségtelen, hogy Pál szavait így is lehet érteni. De nem csak így. Az evangéliumok tanúsága szerint Jézus úgy beszél második eljöveteléről, mint amelynek az ideje kiszámíthatatlan, és bármikor bekövetkezhet. Ebbe a közeire várás éppúgy belefér, mint a távoli időkben való eljövetel lehetősége. Épp a bizonytalanságból adódik, hogy mindenkor készen kell állnunk rá, hogy megjelenjünk Krisztus ítélőszéke előtt. Pál pedig arra figyelmeztet, hogy addigra feddhetetlennek kell lennünk. Addigra: tehát - éppen az idő bizonytalansága miatt - lehetőleg még ma. De mit ért Pál feddhetetlenség alatt? Kik bizonyulnak Krisztus ítélőszéke előtt feddhetetlennek? A kérdésre a Római levél 8. fejezetének elején így felel: „Nincs tehát most már semmiféle kárhoztató ítélet azok ellen, akik a Krisztus Jézusban vannak, mivel az élet Lelkének törvénye megszabadított téged Krisztus Jézusban a bűn és a halál törvényétől. Amire ugyanis képtelen volt a törvény, mert erőtlen volt a test miatt, azt tette meg Isten, amikor a bűn miatt tulajdon Fiát küldte el a bűnös testhez hasonló formában, és kárhozatra ítélte a bűnt a testben, hogy a törvény követelése teljesüljön bennünk, akik nem test szerint járunk, hanem Lélek szerint. Mert akik test szerint élnek, a test dolgaival törődnek, akik pedig Lélek szerint, a Lélek dolgaival. A test törekvése halál, a Lélek törekvése pedig élet és békesség... Akik pedig test szerint élnek, nem lehetnek kedvesek Isten előtt. Ti azonban nem test szerint éltek, hanem Lélek szerint, ha Isten Lelke lakik bennetek. De akiben nincs a Krisztus Lelke, az nem az övé.” (Róm 8,1-9) Pál az Első korinthusi levél elején is erre utal, amikor Isten hűségét dicséri: „Hű az Isten, aki elhívott titeket az ő Fiával, Jézus Krisztussal, a mi Urunkkal való közösségre.” (iKor 1,9) Isten nemcsak a Krisztussal való közösséget tette a kárhozat elkerülésének feltételévé, hanem szüntelenül meg is adja a lehetőséget erre a Szentlélek által. Mert akikben Isten Lelke lakik, és akik a Szentlélek uralma alatt a Lélek szerint élnek, azaz nem a test, hanem a Lélek kívánságait teljesítik, azok a Lélek által Krisztussal is közösségben vannak. Nem cselekedeteik, nem elhatározásuk, nem vallásosságuk által jutnak el a Krisztussal való közösségre, hanem a közösséget a Szentlélek teremti. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy Pál mindezt nem lelkipásztori tanácsként mondja személyes beszélgeA VASÁRNAP IGÉJE tésben, hanem a gyülekezet közösségének írja. Pál felfogása szerint a gyülekezet attól gyülekezet, az egyház attól egyház, hogy a Szentlélek uralma és vezetése alatt áll. Ahol a Szentlélek vezetése megszűnik, ott nincs Krisztussal való közösség sem, és az egyház többé nem egyház, a gyülekezet pedig nem gyülekezet, hanem mindennek emberi erőfeszítéssel fenntartott gyatra utánzata. A Szentlélek uralma alatt álló gyülekezetben a Lélek vezetését és ennek nyomán a Krisztussal való közösséget a hívek természetesen egyénileg is megtapasztalják, ki-ki hitének mértéke és a neki adott kegyelmi ajándék szerint. Ám az individualizmus korában nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy az apostol szerint a Krisztus napján a gyülekezetnek, az egyháznak mint közösségnek kell feddhetetlennek találtatnia. Ez nem mond ellene annak, hogy - miként Pál máskor mondja - „mindenki a saját tetteit vizsgálja meg”, mert az ítélet napján „mindenki a maga terhét hordozza” (Gál 6,4.5). A lélek kívánságainak engedelmeskedő, a test kívánságait elutasító, nekik ellenálló élet és nyomában a Krisztussal való közösség azonban nehezen képzelhető el a Szentlélek uralma alatt álló gyülekezettől elszakadva. A kör itt bezárul. Visszajutunk az alapkérdéshez: egyházunk és benne gyülekezeteink a Szentlélek uralma alatt állnak-e még? Mert a lehetőség erre ma is adott. Fliszen - miként Pál tanúsítja - Isten hűséges! Hűsége ma sem, irántunk sem szűnt meg! De mi a jele annak, ha az egyház már nem áll a Szentlélek uralma alatt? Az Első korinthusi levél kijelölt részének folytatásában Pál erre így ad választ: „A mi Urunk Jézus Krisztus nevére kérlek titeket, testvéreim, hogy (...) ne legyenek közöttetek szakadások, hanem ugyanazzal az érzéssel és ugyanazzal a meggyőződéssel igazodjatok egymáshoz. Mert (...) viszálykodások vannak közöttetek Úgy értem ezt, hogy mindenki így beszél közietek »Én Pálé vagyok én Apollósé, én Kéfásé, én pedig Krisztusé.« Hát részekre szakítható-e Krisztus?” (iKor 1,10-13) Ahogy egykor a korinthusiak számára volt visszatérés a viszálykodás és szakadás halállal felérő állapotából, úgy számunkra is van, mert „hű az Isten, aki elhívott (...) az őFiával, Jézus Krisztussal, a mi Urunkkal való közösségre". ■ Véghelyi Antal Oratio oecumenica Mennyei Atyánk, hálát adunk az egész te- remtettséget átfogó szeretetedért, amely- lyel fenntartod életünket, és Jézus Krisztusban munkálod megváltásunkat. Add, hogy a te szereteted ne legyen hiábavaló életünkben, formálhasson bennünket, és a te arcod tükröződhessen rajtunk! Könyörgünk világunkért, amely magán hordozza teremtő kezed nyomait. Megvalljuk, Urunk, hogy túl sokszor vagyunk benne hűtlen sáfárok és csak kevésszer jó gazdák. Természetesnek vesszük a kenyér ajándékát, és ellened háborgunk, ha szükséget szenvedünk valamiben. Kérünk, nevelj minket teremtett világunk iránti felelősségre, hogy lakhatóan őrizhessük meg utódaink számára. Könyörgünk hazánkért, amelyben hosszú évszázadokig őrizted őseinket, s ahol mi magunk is otthonra találhatunk. Kérünk, ne engedd felednünk, hogy csak akkor lehet igazán otthonunk e föld, ha tőled kapott ajándékként szeretni tudjuk. Emlékeztess erre vezetőt, politikust, polgárt, hogy ne kelljen hontalanná válnunk saját hazánkban. Könyörgünk településünkért, a lakóhelyünk közvetlen környezetében élőkért. Gyakran mélyedünk bele saját problémáinkba, és nem vesszük észre a segítségre szorulót. Elmegyünk a koldus mellett, nem halljuk meg a hajléktalan kopogását, és ételről mesélünk az éhezőnek. Kérünk, erősítsd bennünk a szeretet felelősségét, hogy nyitott szemmel járjunk, és megtegyük, amit reánk bíztál. Könyörgünk gyülekezeti közösségünkért, szereteted forrásának helyéért, amelyet oly sokszor mérgeznek emberi indulataink. Megvalljuk, Urunk, sokszor még egymást sem tudjuk szeretni, nemhogy ellenségeinket. Fordulj felénk könyörülő irgalmaddal, hogy gyarapodhassunk ne csak létszámban, de növekedhessünk az irántad való engedelmességben is. Add, hogy igéd magvetése ne legyen hiábavalóvá életünkben. Könyörgünk családi közösségünkért s benne önmagunkért. Annyi minden terhel bennünket, kit gyász és fájdalom, kit betegség és félelem, kit bizonytalanság és reményvesztettség. Támaszra, vigaszra, örömeinkben való osztozásra kaptuk tőled családi kötelékeinket, amelyeket sokszor kevesebbre becsülünk, mint amekkora ajándékot hordoznak magukban. Tégy minket szerető társsá, biztos támasszá, engedelmes gyermekké, hogy családunk legbensőbb szobánkká válhasson, ahol együtt állhatunk meg előtted. Mennyei Atyánk, aki magad vagy a szeretet, még ajkunkon sincs a szó, de te már ismered gondolatainkat! Kérünk, hallgasd meg gyermekeid könyörgését, és adj meg mindent, ami a javunkra van. Add, hogy megtartó, gondviselő szeretetedből élve mi magunk is ennek a szeretetnek az eszközei lehessünk! Ámen. Szívből szeretlek, Jézusom ► Vannak az ember életében olyan pillanatok, amikor döbbenten éli át menny és föld találkozását. Olyan „szemtanúvá” válik, aki mindezt önmagában is megtapasztalja. Sokszor álltam már virágva- sárnap vagy nagyszombaton a Deák téri oltár előtt; a Lutheránia kórussal Johann Sebastian Bach János- passióját énekelve eljutottunk az utolsó koráiig, a Szívből szeretlek, Jézusom (EÉ 362) utolsó verséig. Az addigra már elfáradt hangok új életre keltek, a szemek ragyogtak, a kórus olyanná vált, mint egy csapat, amely az öröklét felé menetel valami megmagyarázhatatlan, földöntúli boldogsággal. A Szentháromság ünnepe utáni tizennyolcadik vasárnap evangéliuma (Mt 22,34-46) az Isten és az embertárs szere- tetéről szóló jézusi kettős nagy parancsolatot állítja elénk. Jézus az összekötő kapocs menny és föld között, a Krisztuskövető embert a szeretet parancsolata ÉNEKKINCSTÁR állítja a maga kicsinységével együtt a „két világ” határára. Az epistola (iKor 1,4-9) arról beszél, hogy a szeretet útján járó gyülekezet a krisztusi kegyelem által meggazdagodva végezheti küldetése szolgálatát. Ennek a vasárnapnak a tematikája, igéi már előrevetítik a kegyelmi idő véges voltát, az Úr napjának közelgő eljövetelét. E heti graduálénekünk Martin Schalling (1532-1608) hányatott sorsú lelkész költeménye. Melanchthon tanítványaként indult, prédikációiban egyre radikálisabban ostorozta a lutheri és a kálvini irányzat csatáiban megtépázott gyülekezeteket, birtokosokat. Regensburgi gyülekezetéből kemény hangú prédikációja miatt kergették el, következő szolgálati helyén, Ambergben pedig a kálvinista III. Frigyes választófejedelemmel került teológiai konfliktusba, aki rövidesen menesztette hivatalából. Végül húsz éven át nürnbergi lelkészként tevékenykedett. Nevéhez leghangsúlyosabban a Szívből szeretlek Jézusom kezdetű ének kötődik, amely az évszázadok alatt sok-sok generáció himnuszává vált, többek között Heinrich Schütz és Bach is feldolgozta. A szöveg jellegzetessége a személyes hangnem, amely nem moralizáló jellegű, hanem állandó, folyamatos rácsodál- kozás a kegyelmével jelen lévő Krisztusra. Az emberi élet határára állít, szinte kiemel a megszokott emberi látásmódból. Egyszerre tekint felfelé, Istenre és az embertársakra. Az első versszak a Jézusba vetett bizalom mindent átölelő, felülíró indulatáról tanúskodik. A háttérben pedig felsejlik Luther kilencvenöt tételéből a hatvankettedik: „Az egyház igazi kincse az Isten dicsőségének és kegyelmének szent evangéliuma.” A második vers a keresztény életútra tekint. Az az ember tud testvére mellé odaállni, aki tisztában van vele: életét, küldetését Istentől kapta. Ez az ember képes békességgel elfogadni azt az utat, melyet végig kell járnia. Ma valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem." (Mt 16,24) A harmadik vers az Istenben bízó ember földi életének és a világvégének a párhuzamba állítása, hiszen az embernek és a világnak is porrá kell lennie, meg kell semmisülnie, hogy Krisztus dicsősége új életre támassza fel. Olyan, a szeretetről szóló hitvallás ez az ének, amely a Szent elé állít minket. Oda, ahol már nem kell figyelmeztetni bennünket: „Oldd le sarudat a lábadról, mert szent az a hely, ahol állsz.” (Józs 5,15b) Oda, ahol rálátunk Isten dicsőséges cselekedeteire, elmondhatatlan és megérthetetlen szeretetének ajándékaira és arra a csodára, hogy elhívása alapján mindennek mi is részesei lehetünk. Sokszor görcsösen, eredményt haj- hászva botladozunk keresztényinek tűnő utunkon. Mai énekünk megtanít bennünket arra, hogy először tekintsünk fel örökkévaló Istenünkre, és ezután, őrajta keresztül lássuk meg testvéreinket a világban. Küldetésünk útján csakis egyedül Urunk kegyelméből élhetünk. „Ezért tehát nem azé, aki akarja, és nem is azé, akifut, hanem a könyörülő Istené." (Róm 9,16) ■ Johann Gyula LAPUNK A VILÁGHÁLÓN A WWW.EVELET.HU CÍMEN OLVASHATÓ.
