Evangélikus Élet, 2008 (73. évfolyam, 1-52. szám)
2008-08-17 / 33-34. szám
Evangélikus ÉletS SZÉPIRODALOM 2008. augusztus 17-24. !► 11 tam. A csónak sötéten körvonalazódott a parton, és mintha ott lett volna valaki, fölé hajolt volna vizsgálódva, felsóhajtott volna. Egészen biztosan láttam ott valakit, aztán, mintha elnyelte volna a föld. Vártam, de nem tért vissza. Becsuktam az ajtót, visszabújtam a hálózsákba és a sötétségbe. Ahogy feküdtem ébren az eső monoton zajában, halk lépteket véltem hallani. Nem féltem, csak úgy éreztem, mintha szorongatott volna egy rémesen gyötrő emlék. Gyakran próbált hömpölyögve beborítani, de az utolsó pillanatban mégis mindig visszahúzódott. Magam választottam magamnak ezt a nyaralást, ilyennek akartam. Az egyedüllétet kerestem, hogy ne kelljen menekülnöm előle. Talán ezért láttam emberi alakot a csónakomnál és hallottam lépteket az esőben. * * * Reggel otthagytam a sziklaszigetet,, aminek nem tudtam a nevét. A térképen sem volt neve, de úgy gondoltam, a helybeliek biztosan tudják. Térképpel a kezemben mentem megkérdezni Syrjäläinent.- Aha, az ott, van annak neve, csak nem jut eszembe - mondta, és ujját húzogatta a sziget képe fölött. - Van neve, valahogyan lemaradt a térképről. De az öreg adott neki másik nevet is, arra persze hogy emlékszem. Ez a sziklasziget volt neki a kedvenc helye. Épített oda egy kunyhót. Abban aludtál?- Abban. Eleredt az eső.- Igaz is, eleredt. Abban a kunyhóban sokat időzött az öreg, halászott, vagy csak úgy ott volt, nem volt ott igazán jó fogás. Csak húzta őt oda valami. De az- , tán egy út után, az után az utolsó út után többet nem ment oda. Azután ő többé már nem volt ugyanaz az ember, mint annak előtte. Valahogyan megváltozott.- Mi történt vele? - kérdeztem.- Valami baja lett. Nem mondta. De amint visszajött, egyre csak azt kérdezte, hogy lenne-e a házban egy korty tömény, ha lehetséges, egy nagyobb korty. O inkább antialkoholista volt, az én apám, komoly helyzetnek kellett lennie, ha tömény felől kérdezett. Felejteni akart. Nem érdemes mindent visszapörgetni az emlékeinkben, szokta mondani, időnként rést kell vágni az emlékezeten, és kifolyatni a fölöslegesét. Csöndesen beszélt, és beszéd közben kinyitott egy újabb sörösüveget. Kínálta nekem is, nem kértem. Otthagytam, hadd emlékezzen magában az apjára. Csak hazaérve jutott eszembe, hogy végül nem is mondta meg, hogy milyen nevet adott az apja a szigetnek. * * * Azon a napon úgy éreztem, hogy kicsónakáztam magamat a nyáron. Délután aludtam egy jót, aztán átmentem Syrjäläinenhez.- A hét végén hazafelé veszem az irányt a városba. Jó volt ez a nyár, nagyon köszönöm. Rendes ház, szép vidék. És mindenekelőtt jó csónak.- Igen, jó üzletet csináltál - mondta. -*■ És most mi lesz?- Hát épp ez az. Hogy megvettem.- No, mindig eladhatja az ember azt, ami az övé. Hacsak nem jössz vissza jövő nyáron, és nem akarsz megint a sajátodban evezni.- A jövő nyárról nem tudok semmit - mondtam. - Kinek adnám el?- Add el nekem.- Neked? Csak nem vásárolod vissza?- Még szép, hogy megveszem az öregem csónakját - felelte. - Sok emlék kötődik hozzá. Most van két éve, hogy idesodródott a parthoz, üresen, mint ahogyan a ló hazatalál a saját portájára, hogy tudassa, bajban van a gazda. Onnan tudtuk, hogy induljunk keresni. A hálói által halt meg, ez az öreg halászember sorsa. A csónak hozta a hírt.- Okos csónak - mondtam. - Ötszázért veszed meg?- Ha megkapnám négyért.- Megkapod négyért - ígértem. - Hiszen használtam eleget a nyáron. Syrjäläinen kávét főzött az üzletkötés megünneplésére, és meghívta a macskáját is: egy csészealjba öntött tejszínt, abba egy cseppnyi kávét, és morzsolt bele kalácsot. Amikor megittuk a kávét, kissé titokzatosan így szólt:- Gyere, mutatok valamit. Mentem a nyomában a fészerbe. Középen a földön egy szép, új csónak állt, a frissen ácsolt fa illatozott, ragyogott. Hát ezt faragta, kalapálta ő a nyár folyamán. Hallottam én, hogy készül valami, mégsem jártam utána, hogy mi az.- Ez igen, jól néz ki - mondtam. Körbejártam a csónakot, megtapogattam. Új volt, tiszta, könnyebbnek látszott, mint Juho csónakja. Ezt nem nyomasztották emlékek, még a formája sem volt azonos.- Hát itt van - mondta, és elégedettnek látszott. - Csak ezen a nyáron került rá sor, habár már régóta foglalkoztatott. Szerzek egy kutyakölyköt, betanítom útitársnak. Az öregem csónakjának meg legyen a sorsa megérdemelt pihenés. Legyen múzeumi csónak. Elnéztem Syrjäläinent: valami ővele is történt ezen a nyáron. Csepregi Piroska fordítása. Megjelent a Millió tűiévé! erdeje című antológiában (Kalevala Baráti Kör, Budapest, 2007). Amikor megérkeztünk a hazai partra, így szólt:- Induláskor begyújtottam a szaunát, mert sejtettem, hogy jól átfázol, mire kijutsz a partra. Gyere át, és hozz maga'd- dal száraz ruhát. • Amikor a szaunához értünk, az ajtófélfánál ott várt egy ép evezőlapát.- Vidd majd magaddal - mondta. - Ha már sikerült eltörnöd azt a másik evezőt, ami épen megmaradt az öregemtől. Ő meg ugyanígy járt egyszer a másik evezővel, és ugyanígy vágódott neki a sziget partjának. Ott kiabált, ordítozott, hogy felmelegedjen, versenyzett a viharral. Onnan hoztam haza. Ugyanazt az arcát mutatta meg neked is a tó. Csapkodtam testemet a nyírfacsokorral, amíg átmelegedtem. Syrjäläinen is segített, ő a hátamat csapdosta. A szauna ablaka bepárásodott, odakint a lecsendesedett tavon fények csillogtak.- Ha egyszer apádnak eltört az egyik evezője, miért nem cserélte ki a másikat is újra, biztonság okáért? - kérdeztem.- Mert nem attól tört el, hogy rossz lett volna - felelte ő. - Az én apám nem csinált rossz evezőket. A legerősebb evező is eltörik, ha túl keménynek ütközik. így kaptam új evezőt, és sokat túráztam a csónakkal, mígnem aztán eljött az utolsó kirándulás. Békés, felhős, száraz idő volt, amikor „A szél egy sziklasziget kövéhez lökte a csónakot, én az evezőlapáttal nyomtam visszafelé, és akkor megtörtént: eltört az evező." közben felettem dühödten dörgött az ég, én elterültem a csónak fenekén. Feküdtem a tócsában csuromvizesen. Ez bizony bírja a tó szélviharait, így mondta Syrjäläinen. Bizonygattam magamnak, hogy nincs veszély: jó tavon vagyok jó csónakban, a facsónak nem süllyed el akkor sem, ha tele van vízzel. Terhelés volt bőven: a csónak félig telt már vízzel, amikor egy sziget felé sodródva nekicsapódott a parti szikláknak. Elgémberedve és csuromvizesen szálltam ki, a bozótos kövei közé támolyogtam, fejemet a mohába nyomtam, mert a vihar továbbra is tombolt. Ahogyan ott feküdtem, eszembe jutott, milyen gyakran megfordult már a fejemben, hogy az élet nem is olyan nagy ügy. közeledtem egy sziklaszigethez. Kint volt a nyílt vízen egymagában, távol a többi szigettől, amelyek a tóparthoz közelebb helyezkedtek el. A köves part egy kicsit visszariasztotta a látogatót, nem is volt részem szíves fogadtatásban: egy csapat csér vetette magát felém hangosan rikoltozva. Csapkodva röpdöstek odébb a csérek, jó, hogy nem suhintottak meg a szárnyukkal. Elindult felém egy viharsirály is, aki egy kövön vigyázott már nagyobbacska fiókájára. A cséreknek sem voltak már’ apró fiókáik, a nyár a vége felé járt, de ki kellett fejezniük nemtetszésüket. Megkerültem a köves partot, és a sziget nyílt víz felőli csücskéhez eveztem. Ott alacsonyabb part volt, kis erdei fenyők is távoli szemközti partot, mely lassanként homályba veszett. Elkezdett esni, először csak csendesen szemerkélve, aztán szép egyenletesen, tompán muzsikált a víz felszínén. A hal meg rákapott a csalira, fél óra alatt tíznél is több szép nagy sügért fogtam. Amikor már nem volt kapás, még jó ideig ültem a csónakban esőkabátba burkolózva. Az eső elválasztott engem a külvilágtól, a beépült partoktól, az emberektől. Csak a sziklasziget volt, a csónak és én. Végül aztán kimentem a partra, és tüzet raktam a magammal hozott száraz fából. Halat sütöttem, kávét főztem. A tűzbe hulló esőcseppek csendesen sisteregtek. A nyílt víz felől az esőfüggöny mögül távoli motorcsónak hangja hallatszott. Be„.. .amikor járkáltam a fenyvesben a domboldalon, és egy kissé feljebb húzódtam, virágzó kökörcsinekre leltem.” sötétedett teljesen, a nyári világos éjszakák már messze jártak. Az eső egyre jobban szakadt, kezdtem elálmosodni, meginogtam szándékomban, hogy ébren töltöm az éjszakát. Ott volt az a kunyhó, nekem meg volt hálózsákom. Kiszedtem a csónak orrából a ponyva alól, megágyaztam a priccsen. A hálózsákban hamar meleg lett. Elaludtam. Az eső dobolására ébredtem, koromsötét volt. Nem tudtam, hol vagyok, miért van sötét. Kikászálódtam a hálózsákból, kezem nekiütődött a falnak. Aztán már emlékeztem, kilöktem az ajtót. Borúsan sötét éjszaka volt, tétovázó csillámokat láttam a vízen; még nem közeledett a reggel, csak rövid ideig aludIlyenkor könnyen átadtam magamat eme gondolatnak. Most viszont úgy éreztem, hogy igenis, nagy ügy. Ez az érzés néha elhalványodik, aztán újra előtör. Bennem most a megszokottnál erősebben tört elő, amint ott haladtam a kövek között a parti bozótosban, és felettem dobolt a vihar. Fektémben egyszer csak erősen fanyar illatot éreztem: mocsári mirtusz nőtt a kövek körül. Levelét elmorzsoltam a kezemben, mélyen beszívtam az illatát, és melegség járt át. Amikor szűnőben volt a vihar, kimentem a parti sziklára, és ugráltam, hogy felmelegedjek. Az ég tisztult: az esti nap még melegített. Levettem vizes ingemet, és meglengettem, ahogy észrevettem egy motorcsónakot a csillapodó hullámok között. Elindult felém, hamarosan felismertem, Syrjäläinen ült benne. nőttek, és a csérek megadták a partraszállási engedélyt. A fenyők közé lakot építettek, kis deszkakunyhót. Megnéztem közelebbről: volt rajta egy ajtóféle és egy üveg nélküli nyílás ablak gyanánt," a földön egy alacsony deszkatákolmány ágynak, azon egy darab kiöregedett szivacs. Valaki már éjszakázott itt. Én is itt töltöm majd az éjszakát, de a tűz mellett; éjjeli túrán nem alszom. Esti horgászatra indultam, a csendes, felhős időjárás biztatónak látszott. De a szigetnek ezen a sarkán nem harapott a hal, a köves részre meg a csérek miatt nem lehetett menni. így aztán úsztattam a csalit a vízben, nézegettem a tavat és a KUN ÉVA RAJZAI
