Evangélikus Élet, 2008 (73. évfolyam, 1-52. szám)
2008-08-17 / 33-34. szám
IO 2008. augusztus 17-24. SZÉPIRODALOM ‘Evangélikus Elet®> Eeva Tikka f *1 f f f | f Csonakvasarlas A tóparton zöld műanyag csónak állt. Megkopogtattam, hidegen, közönyösen válaszolt.- Nem ez az - mondtam hangosan. - Ez semmiképpen sem az. Azonnal éreztem, hogy nincs igazi lélek ebben a csónakban, ha egyáltalán van lelke. De a nyaralót bérbeadó házigazda partszakaszán már felfedeztem egy sötét, kátrányozott facsónakot. Őskori maradvány volt az új motorcsónakhoz képest. Elhatároztam, hogy megnézem közelebbről, átmentem arra a partra. Lehajoltam, megkopogtattam az oldalát. Jó hangja volt, száraz, pattogó. Körbekopogtattam, minden koppantás- ra egészséges, élő fa hangja válaszolt. Réges-régen csónakdeszkának kivágott fa, amely csónakként új életre kelt. A csónak öreg volt és méltóságteljes. Láthatóan jó karban tartották, ezen a tavaszon is újrakátrányozták. Ilyen csónakot meg tudnék kedvelni. Syrjäläinen valószínűleg beleegyezne, hogy nyárra kicseréljük őket. De ahogy tovább nézegettem, felébredt bennem a birtoklás vágya. Drága csónakot nem tudtam volna megfizetni, nem is vágytam rá, de erre igen. Erre szükségem volt, érezni akartam, hogy milyen lehet saját csónakban evezni. Elindultam a parti ösvényen a tulajdonos otthona felé. Az épület régi volt, de ugyanolyan gondozott, mint a csónak. A ház mögötti veteményeskertben találtam meg, észrevett engem, felegyenesedett, és letörölte arcáról az izzadságot.- Régóta tart már ez a meleg - mondta. - Agyást készítek a sárgarépának. Bejössz egy kávéra? Még úgysem ittunk kávét az érkezésedre.- Ráér az még - szabódtam. - Csak azért jöttem, hogy a csónakról beszéljünk. Mert szívesebben eveznék facsónakban. Megoldható lenne?- Persze, hogy megoldható - vélekedett. - Csak gondoltam, ilyen fiatalemberjobban örül egy újabb csónaknak.- Nem a csónak kora számít - mondtam. Lementünk a partra, bemutatta a csónakot, amivel én már megismerkedtem. Ő is megkopogtatta kézfejével, és azt mondta: 1-Jó a hangzása. Régi, az igaz, de sehol sem korhad. Az öreg minden tavasszal bekente kátránnyal, halála óta meg én. Ez bizony kibírja a tó szélviharait. Nem is ereszt. Erre garanciát vállalok.- Eladó lenné? - kérdeztem. - Mert arra gondoltam, megveszem.- Megvenni? Evezhetsz ebben ingyen is, jóember. A ház bérletéhez jár a csónak is.- De eddig még nem volt módomban saját csónakban evezni. Gondoltam, lenne itt egy, amit meg tudnék fizetni.- Szóval úgy gondoltad? Értékes csónak ám ez. Itt volt ez egész életében, ezen a parton ácsolta az öreg. Még hogy eladjam neked olcsón az apám csónakját - mondta, ugyanakkor kissé felcsillant a szeme.- No, mennyit kér érte? - kérdeztem.- Tegezz bátran. Antti vagyok.- Én meg Heikki.- No, ha most már Antti és Heikki vagyunk, akkor mondjuk, hogy ötszáz. Túl sok?- Nem sok - mondtam felvidulva. Tettünk egy próbautat, a csónak jónak látszott, jól siklott. Élvezettel mártottam az evezőket a vízbe, hosszúkat húztam, néztem az evezők hegyéről csillogva leguruló vízcsöppeket, amikor emelem őket, és azt mondtam:- Jó csónak. Megveszem. * * * Syrjäläinen ragaszkodott hozzá, hogy kávéval is megpecsételjük az üzletet. Követtem a takaros lakószobába, ittam az erős kávét, és hallgattam történeteit. Macskája állát vakargatta, és elmondta, hogy apja halála óta egyedül él.- Az ott az öregem - mondta, és odamutatott egy fényképre a könyvespolc szélén. - Hát olyan volt.'Nem volt ő akárki. Néztem a képet közelebbről, haszontalannak tényleg nem látszott ez a csónaképítő, annál inkább bölcsnek és erősnek, és mintha egy kissé felülről nézett volna bennünket. Egész élete munkával telt, győzte emberséggel, becsülettel. A kenyérrevaló előteremtése mellett halászott, és megépített néhány csónakot. Halála után a fia parlagon hagyta a földeket, és vágóhídra vitte az állatokat. Más idők jártak. Kérdeztem, próbált-e valaha ő is csónakot készíteni.- Belekezdtem egy időben - bólogatott. - Már láttam is a csónakot lelki szemeim előtt. Olyat akartam, saját tervezésűt. De az öreg odajött mellém tanácsot adni, ami még nem lett volna baj, de amikor azt kérdezte, miféle csónak ez itt, és én azzal vágtam vissza, hogy magamnak lesz, nem neked, akkor odamutatott a tóra, és azt mondta: a csónak a tónak készül, nem az embernek, ezért a tó kedvére valónak kell lennie. Itt nem segít, ha a magad feje szerint találod ki a fazont. És jó tónak jó csónak kell, azok mintha házasok lennének, a tó meg a csónak. Ezt mondta, és ezzel abba is maradt az én csónaképítésem. Egy ideig még őrizgettem a deszkát, aztán apám halála után tűzre vetettem őket, minek azok nekem. Syrjäläinen lekísért a partra, nézte, ahogy beszállok a csónakba, aztán hirtelen mintha megbánta volna a dolgot, sopánkodni kezdett:- Olcsón adtam én el ezt a jó csónakot. Csordultig van emlékekkel. De ki a csoda fizet emlékekért? Amikor eleveztem a parttól, a tó tükrén két búvármadarat láttam. Egyszerre merültek alá, és már messze voltak, amikor újra felbukkantak a vízen. * * * Este az időt múlatva a csónak nevén töprengtem. Jóllehet csak egy evezős csónak volt, szerény vízenjáró, aminek nem szokás nevet adni, én el akartam nevezni annak jeléül, hogy az enyém. Önálló darab volt, nem ám valami gyári tucatáru. Tudatában volt, kinek a keze alól került ki: készítője által különbözött az összes többi csónaktól, rajta keresztül kapta meg egyedi voltát és öntudatát. Olyan ember építette, aki a tó és a víz ismerője volt, és aki munkája során is tisztelettel gondolt rájuk: jó tónak jó csónakot. Elnevezhetném őróla a csónakot. Akkor nem lenne erőltetett, nem lenne valami semmitmondó név. Rögtön reggel mentem a házigazdához megkérdezni az apja keresztnevét.- Arra gondoltam, hogy az lenne a csónak neve — magyaráztam.- A csónak neve? - csodálkozott.- Ha úgy vesszük, apád emlékére - folytattam.- Aha. Miért ne. Tedd csak oda, öcsém, apám nevét az oldalára. így aztán Juho Syrjäläinen szánthatja még a hullámokat a vízen.- Vagyis Juho volt?-Juho volt, és Juho maradt. Ha valaki próbálta Jussinak elferdíteni, ő rászólt: maradj az igazi nevemnél. Adott festéket és ecsetet, és jött velem, hogy megtekintse a műveletet. Ez jó alkalom volt arra, hogy tovább meséljen az apjáról. Hogy életében egy napot sem volt beteg, vagy ha mégis, nem vett róla tudomást. Amikor az anyja gyömöszölte a lázmérőt a hóna alá, azt mondta, az ilyen eszközök az emberek bosszúságára van kitalálva. Ha a kisujjunkat odanyújtjuk a kórnak, az rögtön felfalja az egész embert, szokta mondani. Az anyát viszont egyik betegség érte a másik után: szívbaj, reuma, asztma: utolsó éveiben egyáltalán nem tudott már az állatok körül dolgozni. A csónak azon a tavaszon készült, amikor meghalt. Hazatérve a faluból a temetés után az öreg Juho lement a partra, mielőtt átöltözött volna. Megvizsgálta a csónak frissen kent kátrányát, és száraznak találta.- Azonnal a vízre lökte, és evezni kezdett fekete öltönyében. A nap már későre járt. Kiáltottam utána, a hálókhoz mész? Ő meg válaszolt, igen, a hálókhoz, nem ellenőriztem őket. Néztem, ahogy evezett a parttól kifelé a nyílt vízre, nem voltak ott hálók. Ült a csónak orrában, mint a templomban, és evezett a lenyugvó nap felé. Fénylett az esti pír a háta mögött, ahogy haladt a vízen. * * * így lett a csónaknak neve. Tüstént nekiláttam tervezni a másnapi kirándulást. Megfelelő útvonalat kerestem a térképen: innen indulva, ha először átlósan áteveznék ezen a vízen, aztán folytatnám az utat a kisebb szigetek védelmében, elérném egy nagy sziget nyugati partját. A partnak szép íve volt, vonzotta már a térképen is a szemet, és ami a legjobb, nem volt rajta jelölve semmilyen épület. Bizonyára egyszer csak ház nő ki a földből, de reméltem, hogy most még üres a part. A sziget közelében hosszú, keskeny félsziget húzódott, a neve Ökörfarok, és volt mellette egy másik, meghasadt földnyelv is, amely a Disznószáj-félsziget nevet kapta. Már az elnevezések miatt is érdekelt a hely. Kellemes kirándulás lett belőle; a széllel és a csónakkal teljes egyetértésben zajlott le. Az út szép volt, a tó a legjobb oldalát mutatta. Az Ökörfarok-félsziget tövében volt egy nyaraló, a Disznószáj- félszigeten kettő is, de a nagy sziget nyugati partja éppen olyan volt, amilyenre vágytam: lankás hegyhát védelmében több száz méternyi széles, sima, homokos föveny. Közel s távol sehol egy épület. Kihúztam a csónakot a partra, még tartva tőle, hátha csak érzéki csalódás a lakatlan félsziget látványa. De igaz volt, valamilyen csoda megőrizte ezt a szabad partot. Bárki is lehetett a tulajdonosa, a mai napon én is tulajdonos voltam vele együtt. Nyáridőben biztos vannak itt bőséggel kirándulók, de ezen a májusi napon én voltam egyedül. Jó érzés volt egy szál magamban lenni, sétálni hosz- szan a parti homok és a víz határán, és érezni, hogy enyém a hely, legalábbis ebben a pillanatban. Kávét főztem, eszegettem az elemózsiát, és eltöltött az érzés, hogy ennél jobban nem lehet az ember. Ennél többet nem kívánhat. így ültem a csoda közepén, ahová úgy érkeztem a csónakon, mintha valaki vagy valami idevezetett volna - ebben a csodában bárnjikor részem lehet, ha idejövök, gyönyörködöm benne, majd úgy hagyom itt, hogy tudom, legközelebb is vár változatlanul. És a csoda néha új csodákat fial: amikor járkáltam a fenyvesben a domboldalon, és egy kissé feljebb húzódtam, virágzó kökörcsinekre lettem. Nem kerestem őket, egyszer csak ott voltak. Három csoportban, mindegyikben ötnyolc szál. A virágok nagy része éppen nyílt. Volt néhány puha bolyhos bimbó is, megérintettem őket, és emlékeztem rá, hogy gyermekkoromban a kökörcsineket cicavirágnak hívtuk. Nőttek ilyenek az otthonom közelében is, azon a domboldalon, ami már rég nincs meg. Vagy átköltözött volna ide, csendben áttelepült volna erre a biztonságos helyre? A naplemente után békésen visszaeveztem a házhoz. Olyan érzésem volt, mintha egy fontos, már-már elveszett dolgot sikerült volna megmentenem. * * *- Ahá, szóval arrafelé? - mondta Syrjäläinen, amikor említettem neki a kirándulást. - Arrafelé evezett az öreg is. Az Ökörfarok csúcsa volt a kedvenc halászóhelye, mintha másutt nem lett volna fogás. Néha ott éjszakázott a tűz mellett a parton, az ott az egész környék legszebb homokos partja, sok tüzet megrakott ő ott. Néha én is vele voltam, de szívesebben ment egyedül. Apám kedvenc helyére vitt téged a csónak. Nocsak, rátaláltam Juho Syrjäläinen kedvenc helyére. Sok szép kirándulást tettem az elsőt követően, de valamilyen okból többé nem mentem a környék legszebb homokos partjára. Azt hittem, jóban vagyunk, a tó meg én, ám egyszer megmutatta nekem, hogy mire képes, egy amúgy átlagos horgászúton. Meleg nap volt, estefelé kezdett felhősödni, amint egy nagyobb zátony felé eveztem. A halak először lustán ettek, aztán rákaptak a csalira. Ettől úgy fellelkesedtem, hogy elfelejtettem kémlelni az eget, csak a zivatar dörgése térített észre, amikor egy felhő már fölém tornyosult. Egy szempillantás alatt termett ott, megmutatta magát, figyelmeztetett, hogy meneküljek. Haza nem érnék, ezt tudtam, ezért úgy döntöttem, hogy a legközelebbi sziget felé evezek. A szél egy sziklasziget kövéhez lökte a csónakot, én az evezőlapáttal nyomtam visszafelé, és akkor megtörtént: eltört a t evező. Egyre keményebb lett a szél, a hullámok átcsaptak a kövek fölött. Tehetetlenül néztem, hogyan kap bele a szél a csónakba, és viszi magával. A megmaradt evezőmmel próbáltam visszafordítani, mert már kezdett becsapni a víz, de aztán feladtam. A csónak hánykolódott a hullámokon, de nem borult fel, s mi„Ült a csónak orrában, mint a templomban, és evezett a lenyugvó nap felé,”
