Evangélikus Élet, 2008 (73. évfolyam, 1-52. szám)
2008-08-10 / 32. szám
2 2008. augusztus 10. FORRÁS ‘Evangélikus Élet®? A BIBLIA ÉVE Pál levele a rómaiakhoz - az elfogadás A levél megírása idején, az első században Róma már milliós nagyváros volt, több tízezer zsidó lakossal. Krisztus evangéliumát talán éppen az első pünkösd idején Jeruzsálemben járt és megtért római zsidó zarándokok terjesztették el a világvárosban. Természetesen a zsidó származású keresztények mellett hamar megjelentek az érdeklődő pogány rómaiak is, akiket megragadott a Jézusról szóló örömhír. Pál apostol többek között Akvila és Priszcilla, a Rómából Korinthusba költözött házaspár révén ismerkedett meg a római keresztények helyzetével és nehézségeivel. Mivel már ő is igen régóta szeretett volna eljutni az akkori világ központjába, ahogyan missziói munkája a Földközi-tenger keleti medencéjében a végéhez ért, úgy gondolta, levelet ír a római testvéreknek. Egyrészt szeretett volna beszámolni nekik mindarról, amit eddigi tevékenysége során elért, másrészt szerette volna felkészíteni őket reménybeli látogatására, és végül, de nem utolsósorban segíteni akart nekik abban is, hogy felülemelkedjenek belső konfliktusaikon, amelyekről ő Ko- rinthusban tudomást szerzett. Az elfogadás evangéliuma és levele A Római levél írja le az egész Bibliában a legátfogóbban és a legvilágosabban azt a keresztény tanítást, amelynek középpontjában a bűnösöknek Isten előtti, egyedül kegyelemből, hit által való meg- igazulása áll. Ennek a meglehetősen bonyolultnak hangzó, de valójában egyszerű tanításnak a lényege így foglalható össze: az ember Ádám és Éva első bűnesete óta bűnös, és folyton lázad Isten ellen. Isten igazsága megkövetelné, hogy ezt a lázadást és bűnt szükségszerűen ítélettel és büntetéssel sújtsa. Isten mégis inkább elküldte egyszülött Fiát, a bűntelen Jézus Krisztust, hogy kereszthalálában magára vegye az ember bűnét, és elszenvedje az érte - igazság szerint - járó büntetést. Ezután azt, aki Jézus Krisztusban hisz, Isten elfogadja, és igaznak tekinti - a Fiú érdeméért. Mindehhez „csupán” hitre van szükség, de azt is Isten formálja ki abban az emberben, aki „engedi”. Pál apostol ezt az örömhírt a Római levélben összekapcsolja a belső konfliktusokkal küzdő római keresztényeknek adott tanácsaival: ahogyan Isten is érdemeink nélkül fogad el bennünket Krisztusért, a római keresztényeknek is el kellene fogadniuk egymást testvérként, jóllehet erre természetük és hitbeli vagy kulturális különbségeik miatt emberileg képtelenek. Az egyén üdvösségéről szóló, hit általi megigazulás tanítása csak így nyerhet értelmet, és válhat hitelessé közösségi életükben is. „Ez a levél az Újszövetség legfontosabb része és a legtisztább evangélium, amely annyira fontos és értékes, hogy a keresztyén embernek nemcsak hogy szóról szóra, kívülről kellene tudnia, hanem naponta élnie is kellene vele, mint a lélek mindennapi kenyerével.” (Luther Márton) „Fogadjátok be tehát egymást, ahogyan Krisztus is befogadott minket az Isten dicsőségére." (Róm 15,7) M Magyar Bibliatársulat * myLuther - www.myluther.hu A hit közös, a többi ráadás... SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 12. VASÁRNAP - Ézs 29,17-24 Reménység A sivatag furcsa érzésre ébredt. A reggeli szél mintha kevesebb homokot kavart volna fel, a színek is élénkebbek lettek, ahogy a kelő nap körbejárt rajta. A föld erei élettel teltek meg. Hajtások szökkentek a magasba, kacsok kerestek kapaszkodókat. Források buzogtak fel hirtelen. A víz magával hozta az élet minden formáját. Ott, ahol eddig csupán egy-egy vérszegény gaz próbált hősiesen megmaradni a homokon, színes virágoskert támadt. A magok fává nőttek. Égi madarak tűntek fel, fészket raktak az ágak között. A lombok gyönyörű gyümölcsöket rejtettek. Emberek érkeztek. Teherautók taposták a virágokat, szemetet sodort a patak vize. Az emberek rejtőzködtek. Gonoszságokat terveztek a fák között, a bokrok sűrűjében. Falták a szaftos gyümölcsöket, és a levelekbe törölték mocskos kezüket. A kert vágyakozni kezdett azon idő után, amikor sivatag volt. Szegények járták akkor. Bármit találtak a földön, ami kicsit is ehető volt, hálásak voltak érte. Azt hitte akkor, semmije nincs, szégyenkezett koldus volta miatt. Leszállt az este. A kert azt álmodta, hogy sivatag. * * * Elfog annak a rossz érzése, hogy csak magunkat vigasztaljuk. A fogság minden rettenete készen áll, a magunk fogságait idézi. A nép, amely elszakadt Istentől, arra kényszerül, hogy a maga által megidézett .sors áldozata legyen. Fel lehet ebből talán nézni valami szép jövő felé, de mit segít ez rajtunk, szegény bűnösökön? * * * Amikor becsapódott az ajtó, rettenetesen megijedt. Minden idegszálával össze- rándult. Akaratlanul is felemelte a kezét, özönvízszerűén támadt rá a világ zaja. Mindennek hangja lett: a kutyák ugattak, a kocsik nyikorogtak, a levelek susogtak a szélben, az emberek nevettek. Valaki kalapált az egyik udvaron, minden lépés toppant a homokban, egy madár röppent fel mellőle surrogó szárnyakon. Álmában azelőtt beszélt és hallott néha. Ilyenkor összeszorulva ébredt, annyira idegen volt a szó érzete számára, hiszen eddig minden napja süketségben és némaságban telt. Látta, ahogy az emberek mutogattak, amit kellett, megértette. Most megijesztette a zajok sokasága, mindent hallani kényszerült. A káromkodások és szitkok, a nyílt hazugság és az átkok. Két kezét a fülére tapasztotta. Nem akart ide tartozni. Hogy találja meg az ő világát, a csendet? * * * Jézus csodái jelek. Megmutatta, hogy micsoda erő van nála, hogy nem csupán vakságon és süketségen, hanem életen és halálon is úr. De véget értek az ünnepi pillanatok, kezdődött a böjt. A Mester itt hagyott minket fájdalmainkkal, szégyenünkkel, bűneinkkel. Igazi fogság mindahány. Oldalt nézünk, hallva az ígéretet - .....ma velem leszel a paradicsomban” -, de má r közelednek kalapácsos gyilkosaink, hogy eltörjék lábainkat. * * * Ahogy lemosta a sarat, a homokszemcsék kellemetlenül belementek a szemébe, akaratlanul is pislognia kellett. Az első képek így csak egy-egy pillanatra tűntek fel. Elöntötte a mérhetetlen vágy az eddig soha nem látott világ iránt. Tudta, hogy már az övé, de szemhéjai a homok miatt nem engedték, hogy átadhassa magát a csodának. Pedig ott volt végre mindaz, amire annyira vágyott egész életében. Ott voltak a színek, a fények, a különleges alakzatok. Minden más volt, mint ahogy eddig elképzelte. A kezével körüljárt formák most igazán mutatták meg magukat. Csodálkozva nézett körül. Mennyi idő lesz még, amire mindent megismer! Egy-két nap után kezdte felfedezni a szemek beszédét. Mivel talán jobban figyelt az őt körülvevő világra, észrevette a hazug pillantásokat, a sanda kacsintásokat, az érzéketlen tekinteteket. Volt, aki a szemével megalázott, más szúrósan nézett. Mindez eddig nem jutott el hozzá. Meglátta az élet nyomorát: a szegénységet, a koszt, a furcsa fintorokat, a halottak arcát. Napokon keresztül rótta az utcákat, egyre keserűbb szívvel. Oda ért végül, ahonnan elindult, koldustársai közé. Leült az ismerős helyre, a szokott testtartásban. Kendőjével bekötötte a szemét. * * * A VASÁRNAP IGÉJE Az eljövendő boldogságot szívesen szorítanám a belátható távolságon belülre. Minden szenvedésben ott rejlik a valódi békesség. A bűnök büntetése újabb lehetőségeket tár fel. De a próféta ma még többet ad. Az igazi próféta ma még többet ad. Létezik ez a boldogság a látható világban éppúgy, mint a láthatatlanban, a jelenvalóban éppúgy, mint az eljövendőben, itt és odaát. Ennek a boldogságnak hirdetője vagyok. Örüljetek: Isten valami egészen újat kezd, amiben van értelme hallani és látni, és amiben van értelme kertté és erdővé lenni. * * * Mintha vonzotta volna valami. Levette kezét a füléről. A zaj ellenségesen tört be újra hozzá. Végigment az utcán. Kiért a városból. Mintha vonzotta volna valami. Levet-, te a kötést a szeméről. A világ dolgai gonoszán néztek nyitott arcába. Végigment az utcán. Kiért a városból. Az út kereszteződésénél találkoztak. A szem és a fül. A csoda tanúi. Nem sokat beszéltek. Tudták, hogy együtt kell menniük. Hamarosan feltűnt a kert. Hívta őket azon a néma hangon, amelyet a süketek hallanak. Csalogatta őket azzal a vízióval, amelyet csak a vakok látnak. Megérkeztek. A kert erdőnek látszott. Napokon keresztül csírákat és magokat gyűjtöttek. Aztán elindultak vissza a városba. A kereszteződésnél elbúcsúztak. Mindkettőjüknek megvolt a maga útja. Sok dolguk volt. ■ Koczor Tamás Oratio cecumenica Mennyei Atyánk! Téged keres imádságunk bajban és örömben. Hozzád kiáltunk az élet terhei, félelmei, feladatai között. Neked adunk hálát minden mosolyért, segítségért, áldásért. Köszönjük, hogy megszólíthatunk téged, bízhatunk benned, és tudhatjuk, hogy te most is szeretettel figyelsz ránk. Urunk, kérünk, áldd meg népedet, légy pásztora, és gondozd örökké! Köszönjük igéd ígéreteit! Kérünk, segíts hinnünk és megtapasztalnunk, hogy te újulást tudsz hozni ott is, ahol az emberi reménység már-már szertefoszlik: testilelki betegségben, csúfolódók és jogtiprók között, megélhetési gondokkal küzdve, széthullni készülő családokban, az élet kilátástalannak tűnő mélységeiben. Ajándékozz meg minket alázatos szívvel, hogy örömünket leljük benned! Urunk, kérünk, áldd meg népedet, légy pásztora, és gondozd örökké! Krisztusunk! Te, aki mindent helyesen cselekedtél, a süketeket hallókká, a némákat beszélőkké tetted, segíts nekünk is meghallanunk igéd üzenetét! ’Taníts szólnunk a vigasztalás, á reménység, az igazság, a békesség örömhírét, hogy általunk is gyógyulhassanak a sebzett lelkű emberek! Urunk, kérünk, áldd meg népedet, légy pásztora, és gondozd örökké! Áldd meg azokat a gyülekezeteket, amelyek ezekben a hetekben is találkozókat szervezve ápolják a kapcsolatot az egykor soraikból kitelepítettekkel és családtagjaikkal! Adj szívükbe őszinte testvéri szeretetet, hogy átérezhes- sék az összetartozás örömét a kényszerű szétszakado- zottságban is! Köszönjük, hogy nincs a világnak olyan pontja, ahol ne érezhetnénk gondviselő szeretetedet. Kérünk, légy közel hozzánk, bármerre járunk. Urunk, kérünk, áldd meg népedet, légy pásztora, és gondozd örökké! Könyörgünk azokért, akik a nyári olimpián hazánk színeiben versenyeznek. Segítsd őket, hogy legjobb képességük szerint küzdve örömöt szerezhessenek nemzetünknek! Add, hogy az olimpia előtt megélt közös gyász és a közös cél közelebb hozhassa egymáshoz népünk tagjait! Áldd meg mindnyájunkat, hogy a hervadhatatlan koszorúért folytatott küzdelemben - Krisztusért - végül győzni tudjunk! Urunk, kérünk, áldd meg népedet, légy pásztora, és gondozd örökké! Imádkozunk azokért, akik az általad megérlelt termést betakarítják a földeken, gyümölcsösökben, kertekben. Adj nekik hálás szívet, és segíts, hogy szorgos munkájuk minden zavaró körülmény ellenére is biztosítsa megélhetésüket és az ország mindennapi kenyerét! Urunk, kérünk, áldd meg népedet, légy pásztora, és gondozd örökké! Segíts hűséggel követnünk a jó pásztor hangját, hogy az élet útvesztőiben el ne tévedjünk, hanem vele járva és célhoz érve boldogan dicsérjünk téged most és örökké! Ámen. Én lelkem, áldva áldjad szép énekszóval Istened! ► A Szentháromság ünnepe utáni tizenkettedik vasárnapra rendelt ének kiválasztásánál bizonyára fontos szempont volt a németországi példa: az ott széles körben használt gradudlénekrend szerint is Johann Gramann (1487-1541) gyönyörű zsoltárénekét éneklik ezen a napon: Én lelkem, áldva áldjad... (EÉ 45). Az ünnep óegyházi evangéliuma (Mk 7,31-37) a süketnéma meggyógyításáról szól. A leírás szerint Jézus tette nem maradt titokban: minél inkább tiltotta, annál inkább híresztelték, és szerfölött ál- mélkodva ezt mondták:,Mindent helyesen cselekedett: a süketeket is hallóvá teszi, a némákat is beszélővé.” Amíg az evangélium a földi gyógyulást adó Jézust mutatja be, az epistolai ige (2Kor 3,4-9) Istent áldja megigazító irgalmáért, és a Lélek szolgálatára indít. Ez a gondolatmenet tükröződik vissza e heti graduálénekünkben. Szerzője, Johann Gramann a lipcsei Tamás-iskola tanára, majd rektora volt. Luther és Eck ÉNEKKINCSTÁR 1519-ben zajlott vitáján még Eck titkáraként vett részt, de Luther fellépése olyan mélyen hatott rá, hogy a reformáció pártjára állt. Néhány éves würzburgi szolgálat után 1525-ben Albrecht porosz * herceg Königsbergbe hívta lelkésznek. A herceg felkérésére írta énekét a 103. zsoltár alapján. Ez az egyik legkorábbi1 evangélikus dicsérő zsoltárparafrázis, 153p körül született. A reformáció poroszországi megerősödésének egyik legszebb bizonyítéka az egyházi költészetben. Eredetileg négy versszakos volt, majd 1549-ben még egy versszakot kapcsoltak hozzá. Ebben a Szentháromság dicsérete ötvöződik az előző versek tartalmi összefoglalásával. . Az 1955-ös Keresztyén énekeskönyvben (KÉ) ennek az öt versszakos formának a fordításán találjuk. Mostani énekeskönyvünk új, gördülékenyebb nyelvezetű fordításban, de rövidítve közli Gramann énekét. Álljon itt a második, kimaradt versszak. „Megismertette vélünk / O útját és szent óhaját. / Megszánta vétkességünk, / Nem állja rajtunk bosszúját. / Nem kéri bűnünk árát, / S nem rója fel vétkünk, / De nyújtja nagy irgalmát, / És’óvja élötünk. / Miképpen napnyugattól / Van távol napkelet, / Oly messze, irgalmából, / Eldobja vétkünket.” (KÉ 701,2) Gramann szövegét Hans Kugelmann königsbergi zeneszerző és udvari trombitás közölte 1540-ben megjelent Con- centus növi trium vocum című kórusgyűjteményében, egy világi eredetű dallamra alkalmazva. A táncos lüktetésű dúr melódia jól illeszkedik a szöveghez, és sodró lendületével ellensúlyozza a strófa - korálok között szokatlanul hosszú - terjedelmét. Több feljegyzés szerint a reformáció utáni századokban előszeretettel használták ezt az éneket úrvacsora után, istentiszteletek befejezéseként. Nem csoda, hiszen a zsoltárok egyik legszebbjéből merített szövege földi életünk örök távlatáért ad hálát a megváltó, megigazító Istennek. Ahogyan fentebb említettük, az ének már legkorábbi megjelenésekor többszólamú gyűjteményben látott napvilágot. Azóta is az egyik legtöbbször feldolgozott evangélikus korái. Többek között Heinrich Schütz, Michael Praetorius, Dietrich Buxtehude műveiben találkozhatunk vele. Több feldolgozás született a gyülekezet énekével váltakozó, alternatim előadásra. Johann Sebastian Bach néhány kantátájának ko- ráltételeként is felcsendül: 1. versszak- BWV 28, 2. tétel (átdolgozva külön, motettaként is kiadták): 3. versszak - BWV 17, 7. tétel; 5. versszak - BWV 29, 8. tétel. Hadd idézzük az utolsó strófa szövegét is. „Magasztalás és áldás / A három- ságos Istennek. / Őnála nincsen romlás. / Ő ingyen ád övéinek. / Csak bízzunk benne bátran, / Csak rá hagyatkozzunk, / Mert véle biztonságban / És bátran járhatunk. / A testünk és a lelkünk / Megkapja, mi jót kér, / És áment zenghet szívünk, / A hit mindent elér.” (KÉ 701,5) Kellő lendülettel énekelve megtapasztalhatjuk, milyen elevenül, frissen hat ma is ez a csaknem ötszáz éves ének, egyik legszebb lutheránus zsoltárparafrázisunk. ■ Finta Gergely
