Evangélikus Élet, 2008 (73. évfolyam, 1-52. szám)

2008-08-03 / 31. szám

‘Evangélikus ÉletS ÉLŐ VÍZ 2008. augusztus 3. »► 9 10 PONT - MEGÚJULÓ EGYHÁZAK, GYÜLEKEZETEK JELLEMZŐI A szent normális 5. Kulturális szempontból érthetőek, mint voltak a próféták, Jézus, az apos­tolok és a reformátorok a maguk idejében. Nem használnak érthetetlen, anakronisztikus nyelveze­tet, öltözetet, zenét, litur­giát. Rájöttek, hogy a szent normális; nem elvont, érthetetlen, hanem hétköznapi, érthető, gya­korlatias. Olvasói hozzászólás A régi agenda és az új liturgia, ha eltérő okok­ból is, és eltérő mértékben is, de egyaránt nem szolgálja ki eléggé a missziói szempontokat. Tudom, hogy ez kötözködő észrevételnek tűn­het, mert a misszió eredendő „terepe” nem az is­tentisztelet. Am ne feledjük, hogy mostanában viszont szinte kizárólag istentiszteleti alkalma­inkra hívogatunk Ismert gondolat, hogy nem csak akkor célsze­rű közérthetőnek lenni, amikor van „közérthető­ségre szoruló ember" az istentiszteleten, hanem mindig ilyennek kell lenni. Például azért, hogy a rendszeresen templomba járókat biztosítsa afe­lől, hogy amikor az általuk hívogatott emberek végre egyszer eljönnek velük a templomba, azon az alkalmon is biztosan érthető lesz mindaz, ami elhangzik További előnye a közérthetőségnek hogy a gyülekezeti tagok saját maguk is megta­nulják a hitüket közérthetőbben tálalni. Azaz Szeverényi János ötödik pontja a most rend­szeresen templomba járó emberekről is szól. Azon „bennfenteseknek”, akik semmi kivetni­valót nem találnak az istentiszteleti alkalmak mai nyelvhasználatában, a figyelmébe ajánlom Klaus Douglass Isten szeretetének ünnepe - Az istentisztelet mai formáiról és Az új reformáció - 96 tétel az egyház jövőjéről című könyvét, ame­lyek a Kálvin Kiadó gondozásában jelentek meg. (Mindkét könyv megvásárolható a Luther Kiadó boltjában, és bizonyára a gyülekezeti iratterjesz­tők is be tudják szerezni) Prőhle Péter Melanchthon a humanista ad föntés (azaz: vissza a forráshoz) gondolatot vette át, és az egyházra vonatkoztatta. A refor­mátorok a megújulás feszült és tüzes fo­lyamatában nem új felekezetet akartak létrehozni, hanem vissza szerették volna téríteni az egyházat a forráshoz, a kez­dethez, vagyis Jézushoz, tanításához és váltságművéhez. Erre van ma is szükségünk. Ezért ír­tam első cikkemben, hogy különleges, új missziói stratégiára nincs szükség, mert azt már korábban megalkotta Jézus. Ná­la jobbat Albert Schweitzer, Teréz anya és Billy Graham együtt sem tudott volna ki­találni. Amire a ma egyházának szüksé­ge van, azt megtanulhatjuk Megváltónk­tól. Természetesen szükséges ma is ter­vezni, de az csak Jézus tanításának és példájának a mai korra áthelyezett értel­mezése lehet. Mit tanulhat a ma egyháza Jézus Krisztustól? Benne az Ige testet öltött, az ég és a föld, a szent és a profán találkozott és össze­ért. Ebből következik, hogy nincs ünne­pi és hétköznapi Jézus. O önazonos volt mindennap, a templomban, de a me­nyegzőn is, édesanyja konyhájában és a kereszten is. Hiányzott belőle minden mesterkéltség. Még az alvása is evangéli- zációs jelleggel bírt a viharos tengeren (Mk 4,35—4i)­A misszió elsősorban nem szervezés, reklám, heves szónoklat, evangélizáci- ós sorozat, hanem megtestesülés. Ott van Isten országa, ahol Jézus él a szí­vekben. Ennek aztán lesz kihatása a környezetre. Az újonnan születés utáni másodpercben misszionáriusok vagyunk. A samáriai asszony hiányos, nyugtalan, kiszáradt életét a Jézustól kapott élő víz tette hitelessé és bátorrá, úgyannyira, hogy embereket vitt Jézushoz. Ez a misszió, semmi más; az egyik szomjazó a má­sikat viszi a Forráshoz. Jézus mindig mozgásban volt, elérhető­vé tette magát a „távoliaknak” is, nem szorította be szolgálatát helyszínbe, idő­pontba, sablonba. (Ezzel a kérdéssel bő­vebben a 6. pontban foglalkozunk.) El­ment a templomba és a zsinagógába is, de az evangéliumok nem külső magatar­tását, hanem spontán, természetes meg­nyilvánulásait jegyezték fel, amelyekben az élő Isten cselekedett ott és akkor őál­tala. A Názáreti személyében nagyobb volt és van itt a templomnál, kötött for­máknál, szent tekercseknél. A szombat van az emberért, és nem fordítva (Mt 12,1-8)... „Vajon ha közületek valakinek a fia vagy ökre szombaton esik a kútba, nem húz- za-e ki azonnal?” (Lk 14,5) Ő mindenkinek azt adta, amire szüksége volt ahhoz, hogy megváltozzon az élete. Természetes, egyszerű, érthető, „normális” volt beszédében, öltözködésében, módszerei­ben. Nem tért el kora kultúrájától. Ezt a stílust egyházának is követnie kell. Jé­zusnak (és a prófétáknak, ^apostolok­nak) nem voltak hárompontos steril igehirdetései. Ő azt mondta, amit a Lé­lek adott, amit az Atya üzent. Az Úr Lelke volt rajta, ezért lehetett beszéde több és hatékonyabb, mint az írástu­dóké. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy nem kell készülni az igehirdetésre, de azt feltétlenül, hogy úgy kell beszélni a szószéken, hogy az elmondottak el­hangozhassanak hétköznapi élethely­zetben is, anélkül, hogy például a csalá­dunk kinevetne. Óvakodnunk kell egy speciális „szószékes” stílustól. Korunk megújuló gyülekezeteiben alapos, hiteles, érthető, mai témákat is érintő prédikációk hangzanak el. Beszé­dünk, üzenetünk nem lehet életidegen. Örök érvényű igazságokat érthetően, korszerűen kell megfogalmazni. Tartóz­kodni kell a „kánaáni nyelvezettől”, mert nem értik a távolabbról érkezők (sok esetben a „közeliek” sem), akik követke­zésképpen az evangéliumot sem értik meg, és megtérni sem tudnak. Jézus missziói munkájában semmi­lyen sablont sem fedezhetünk fel. Eb­ből a szempontból is érdemes egyszer végigolvasni a négy evangéliumot. Hol, mikor, kinek, milyen módon köz­vetítette Isten országát? Bárhol, bármi­kor, bárkinek, bárhogyan; teljes sza­badsággal. Ha rendszerező agyunk feltétlenül kí­ván találni Jézus szolgálatában valami­lyen sablont, akkor az az isteni szeretet­nek (agapé) az átadása minden módon. Ez jézus Krisztus új liturgiája, ezt hagyta ránk. A megtérni nem akaró egyházi vezetők­nek kiáltott ítéletes üzenetei is féltő sze- retetből fakadtak. „Mert szeretetet kívánok, és nem áldozatot, Isten ismeretét, és nem égőál­dozatokat.” (Hós 6,6; Mt 9,13) A reformáció is igyekezett érvényre jut­tatni - részleges sikerrel - a fenti újszö­vetségi elveket. Luther nagy nyomás alatt volt. Csak azt változtatta meg, aminek feltétlenül szükségét érezte, de így is van mit tanulnunk tőle is. Korosztálya nyel­vén beszélt, érdekesen, ihletetten, érthe­tően, gyakorlatiasan. Hangsúlyozta, hogy a prédikációt a legegyszerűbb gon­dolkodásúakhoz kell alakítani. Új éne­keket írt, kora zenéjét, még a világit is (!) felhasználva. Minden elérhető technikai eszközt felhasznált az evangélium ter­jesztésére. A templombelsőket egysze­rűsítette. Az általa bevezetett Deutsche Messe alkalmával egészen haláláig miseruhát öltött, de általában doktori talárjában prédikált. Vitába pedig nem ment bele, mert számára ez a téma adiaforon volt, vagyis a lényeget nem érintő, teológiai­lag közömbös kérdésnek tekintette. A Schmalkaldeni cikkekben így ír: „...nem a karingek, a tonzúrák, hosszú köntösök és egyéb szertartások teszik szentté az egyházat, amiket a Szentírással ellentétben kiagyaltak, hanem Isten igéje és az igaz hit.” Ha a fenti elveket érvényesítenénk egyházunkban - megtartva a .szükséges és a krisztusi mércén is megálló régit, de bevezetve a kulturális kapcsolópontot is jelentő újat —, vastag burok esne le ró­lunk. Isten megáldaná az útkészítésnek ezt az izgalmas, szentlelkes munkáját. A szentséget, Isten jelenlétét életünk­ben nem pótolhatja semmilyen forma, külsőség. Az írás szelleme szerint a szent normális. Ma tovább kellene lépnünk a jézusi természetesség útján. Néhány javaslat: Álmodjuk meg Jézus mai egyházát! Legyünk mi is érthetőek, természete­sek, egyszerűek, mozgékonyak, Szent­lélekkel betöltötték, kreatívak, gyakor­latiasak. Ha nem is minden, de majdnem min­den a szószéken dől el, ezért szükség van az igehirdetés megújulására. Jó lenne -a teológiai hallgatóknak és a lelkészeknek is lehetőséget nyújtani arra, hogy élőben vagy felvételről hallgassanak jó prédiká­ciókat a világ különböző pontjain élő és gyarapodó gyülekezetek pásztoraitól. Megtartva evangélikus identitásunkat, de félretéve felekezeti sovinizmusunkat, nyitottan Isten munkájára. Jó lenne a médiamunkát (írott és elektronikus sajtó) kötelezően oktatni hallgatóinknak és - választhatóan - lel­készeinknek. A Tamás-mise (az elnevezés hazai protestáns körökben nem szerencsés) nagyszerű liturgiáján kívül jó lenne ki­dolgozni kultúránkhoz közelítő, a kap­csolópontokat megtaláló istentiszteleti rendeket, felhasználva az új liturgikus könyv elemeit is. Az istentiszteleten he­lye van a jól előkészített tanúságtétel­nek, zenei betétnek, az üzenetet felerősí­tő drámai jelenetnek, hang- és fényeffek- teknek, rövid filmbejátszásnak, bármi­nek, ami az evangéliumot hordozza kul­túránk nyelvén. Szükséges lenne - a hagyományos zene és hangszerek használatát meg­tartva - bevezetni korunk zenéjét az is­tentiszteleti életbe. Ehhez jó lelkületre, szigorú igényességre, szervezésre és anyagiakra van szükség. Ez az egyik legsürgetőbb feladatunk. Jó példa volt erre _a kőszegi Szélrózsa ifjúsági talál­kozóra összeállt ének- és zenekar erő­teljes szolgálata. A Luther-kabát mellett bevezethet­nénk alternatívaként egy - pályázati úton megtervezett - szép, igényes, egy­szerű háromnegyedes lelkészi kabátot. Ilyenre van példa más egyházakban. Egyházi épületeinket a fentiek szelle­mében építsük, illetve lehetőség szerint alakítsuk át. (Erről a nyolcadik pontban fogunk írni.) ■ Szeverényi János Szeverényi János pontjaihoz (EvElet, május 25-i szám) olvasóink véleményét is várjuk. A hetedik ponthoz - „7. Van látásuk a biblikus, egészséges gyülekezetről, és ezt igyekeznek megvalósítani. Közönségből közösség, közös­ségből család formálódik, amelyben a testi, lelki és szellemi hiányok és többletek kiegyen­lítődnek” - augusztus 7-ig tudjuk fogadni a hozzászólásokat, melyek közül a legérdeke­sebbeket lapunkban is közöljük. Kedves Gyerekek! ► A bibliai Gedeonról szóló ötrészes sorozatunk utolsó előtti részéhez érkez­tünk. Főszereplőnk története a Bibliában a Bírák könyvében olvasható. Min­den alkalommal megoldhattok egy-egy rejtvényt is. A megfejtésként kapott öt szóból a sorozat végeztével egy mondatot olvashattok össze; ezt kell majd elküldenetek szerkesztőségünknek (Evangélikus Élet szerkesztősége, 1085 Budapest, Üllői út 24.). A borítékra írjátok rá: Gyermekvár. Jutalmul a végén ajándékcsomagot kaptok. GYERMEKVÁR Rovatgazda: Boda Zsuzsa 4­Miután Gedeon végképp megbizonyo­sodott arról, hogy az Úr őt választotta ki, hogy megszabadítsa Izráel népét el­lenségeitől, másnap reggel seregével el­indult, hogy Gileád hegyén, a Haród for­rásánál tábort verjen. Tőlük északra volt a midjániták tábora, lent a völgyben. Gedeon harcba hívó szavára har­minckétezer ember gyűlt össze.' Az Úr azonban ezt mondta Gedeonnak:-Túl nagy ez a sereg. Ha ennyi ember­rel győznél, Izráel nem ismerné fel, hogy az én segítségemmel győzte le az ellenfe­let, hanem azt gondolná, hogy a maga erejéből sikerült nyernie. Ezért hirdesd ki a katonáid között, hogy aki fél és ret­teg, az most menjen haza! Az ifjú így is tett. Csapatából huszon- kétezer ember pakolta össze a holmiját, és hagyta el a katonai tábort. Az Úr azonban a megmaradt tízezer fős sereget is sokallotta. Ezért azt paran­csolta Gedeonnak, hogy vigye le az em­bereit a vízhez, hadd tegye ott próbára őket. S amelyikre majd azt mondja az ■ Úr, hogy maradhat, az maradjon, de a többiek menjenek haza. Le is ment a tízezer katona a hegyről a vízhez, ahol furcsa parancsot kaptak: igyanak a vízből. Gedeonnak pedig köz­ben figyelnie kellett, melyik ember ho­gyan iszik. Haza kellett küldenie mind­azokat, akik a vízhez hasaltak, és úgy le­fetyeltek, mint a kutya. Mindössze há­romszázan voltak olyanok, akik letér­deltek, és a kezükkel merítettek a vízből, mintha csészéből ittak volna.- Ezzel a háromszáz emberrel szabadí­talak meg a midjánitáktól - mondta az Úr az ifjú vezérnek. - A többieket küldd haza! A kiválasztott háromszáz katona ma­gához vette a hazaküldöttek élelmét és kürtjeit, majd búcsút intettek a távozók­nak. Amikor magukra maradtak, min­denki pihenni tért a sátrába. A víznél térdeplő katonák hátán levő betűket helyes sorrendben összeolvasva megkapjátok a rejtvény negyedik szavát. HETI ÚTRAVALÓ Isten a gőgösöknek ellenáll, az alázatosoknak pedig kegyelmet ad. (iPt 5,5) Szentháromság ünnepe után a 11. héten az Útmutató reggeli és heti igéi ezt hirde­tik: Mindig kegyelemre szorulunk! Kérjük: „Könyörülj rajtam kegyelmeddel, Iste­nem, töröld el bűnömet nagy irgalmaddal!” (GyLK 710,1) A farizeus és a vámszedő példázatában Jézus Urunk a kétféle vallásosság, a törvényen alapuló s az evangéliu­mi kegyesség közötti alapvető ellentétre mutat rá. Ki az igaz s a nem igaz az Úr sze­rint? A vámszedő megigazulva ment haza, mert a mellét verve így szólt: „Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek." „Mert mindenki, aki felmagasztalja magát, megaláztatik, aki pedig megalázza magát, felmagasztaltatik.” (Lk 18,13.14b) S Luther ehhez hozzáfűzi: „Nem áll­hat meg Isten előtt, aki földig nem alázkodik. Ha csak ujjnyival a felebarátom, sőt a legkomiszabb bűnös fölé tolom magamat; Isten megaláz!” fölemeli az Úr az alázato­sakat, de porig alázza a bűnösöket.” (Zsolt 147,6; LK) Pál kétszer is figyelmeztet erre: „...kegyelemből van üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez...” (Ef 2,5.8) Reformátorunk tanítása szerint: „A jó cselekedet tehát nem arra való, hogy ve­le valamit is elérjünk Istennél. Mert amink van, azt mind érdemünk nélkül kapjuk az Istentől.” Ezékiel a saskeselyűről mondott példázatával Isten cselekvését, Izráel hely­reállítását szemlélteti; ő ülteti el a cédrusfa hajtását, és az Úr teszi „alacsonnyá a magas fát, és magassá az alacsony fát” (Ez 17,24).-A romlott Sodomában nem volt tíz igaz em­ber, de az Úr megszánta Lótot és kivezette a pusztulásból. ,Az Úr pedig kénköves tüzes esőt bocsátott Sodomára és Gomorára, az Úrtól, az égből.” (iMóz 19,24) A pogány asszony elfogadta az Úr Jézus elutasító ítéletét, s megalázta magát, a lábai elé borult: „Úgy van, Uram, de a kutyák is esznek az asztal alatt a gyermekek morzsáiból." (Mk 7,28) Nagy hitét tükröző szaváért az Úr Jézus kiűzte az ördögöt leányából. A kegyelemre szoruló Pé­ter a véneket (presbitereket) és az ifjakat egyaránt engedelmességre inti és kéri: „...egymás iránt pedig valamennyien legyetek alázatosak...” (iPt 5,5a) Az indoklást heti igénkben olvashatjuk, melynek hitelességét ez a sorsfordító, esemény hűen bizo­nyítja: „Péter pedig visszaemlékezett az Úr szavára, amikor azt mondta neki: »Ma, mielőtt meg­szólal a kakas, háromszor tagadsz meg engem.« Aztán kiment, és keserves sírásra fakadt." (Lk 22,61-62) Ha az Úr szelíd szemmel reánk tekint, annak bűnbánat és bűnbocsánat a következménye, mert akiket Isten elhívott, azokat meg is igazította! így tesz ő a ke­gyelmére szorulókkal, .ezért a megváltottak hálaéneke betölti a mennyet s a földet: „Erős városunk van: (...) hadd jöjjön be az igaz nép, mely hűséges maradt! (...) Bízzatok az Úr­ban mindenkor, mert az Úr ami kősziklánk mindörökre!” (Ezs 26,1.2.4) A mennyei város fe­lé tartó zarándokúton kérjük tőle: „Mentsd meg a kevélységtől, / Elbízott önhittség­től, / Uram, híveidet; / Ints, hogy sokkal tartozunk, / És méltatlanok vagyunk! / O, adj alázatos szívet!” (EÉ 445,5) ■ Garat András

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents