Evangélikus Élet, 2008 (73. évfolyam, 1-52. szám)
2008-07-27 / 30. szám
‘Evangélikus ÉletS EVANGÉLIKUS ÉLET 2008. július 27. 3 Hetedik evangélikus ifjúsági találkozó Kőszegen Folytatás az 1. oldalról Az áhítatok, teológiai előadások, keresztény könnyűzenei koncertek és színdarabok mellett számos „világi” produkciót hívtak meg Kőszegre. így állt színpadra Roy és Adóm, valamint az egyre népszerűbb, világzenét játszó Mitsoura. Nemcsak egyházunk ismert zenei együtteseivel találkozhattunk a fesztiválon az Égigérőgospelkórustól a Felsővezetéken át a pilisi Izsópig, hanem számos gyülekezet ifjúsági csoportja is bemutatkozott színdarabbal, passióval, kiállítással. Minden délelőttre és délutánra jutott egy-egy vallási, illetve filozófiaimorális kérdéseket felvető filmalkotás, melyek vetítése után a mozilátogatók nyilvánosan is hangot adhattak véleményüknek. A Lehetőségek piacán keresztény szervezetek, intézmények hívták fel magukra a figyelmet, a Keresztyén Ifjúsági Egyesület (KIÉ) hangulatosan berendezett kávéházában pedig az olcsó kávé és málnaszörp mellé különböző programokat - közvetlenül az éjféli zárás előtt még „esti mesét” is — kínáltak. A Szélrózsa szervezőinek környezettudatos szemlélete nemcsak abban nyilvánult meg, hogy lehetőséget biztosítottak a szelektív hulladékgyűjtésre, és ismét külön sátorban foglalkoztak olyan fontos kérdésekkel, mint az egészséges táplálkozás és a mindennapi környezetvédelem, de abban is, hogy például a záró istentisztelet liturgiáját újrahasznosított papírra nyomtatták. .. Naponta többször is előadásokra, fórumbeszélgetésekre invitálták azokat, akik nemcsak pihenésre, de együtt gondolkodásra is vágytak. Ezért ült egy asztalhoz Varró Dániel ismert kortárs költő Kiss Ulrich jezsuita szerzetessel és Szabad Júlia tanárnővel, Török Gábor és Giró-Szász András politológus Prőhle Gergely országos felügyelővel. Heller Ágnes filozófus Fabiny Tamás püspökkel folytatott párbeszédet a Biblia mai üzenetéről, míg Pángyánszky Agnes lelkész Illés Gábor bankárral a földi és a mennyei javak kérdéskörét járta körül. A csendsátor éjjel-nappal fogadta a fesztivál zajában megfáradtakat, pár méterrel arrébb pedig lelkigondozók ajánlották fel segítségüket a rászorulóknak. A bent és a kint határún Az idei Szélrózsa minden eddigi találkozónál jobban nyitott a „külvilág” felé. Ebből a szempontból különösen is szerencsésnek bizonyult a helyszínválasztás, hiszen - mint már említettük - a fesztivál ezúttal nem egy település szélén, hanem úgyszólván a szívében kapott helyet. Városszerte transzparensek tudatták, hogy - a találkozót köszöntő alpolgármester, Básthy Béla kifejezésével élve - ezúttal Kőszegen „szökkent szárba a Szélrózsa”. Több komolyzenei koncertre került sor a Szent Jakab- és az evangélikus templomban. Az evangélikus szeretetotthon kapualjába fotókiállításra várták az érdeklődőket, az Ewald rézfúvós- kvintett szombaton térzenével köszöntötte a városlakókat. Pénteken este az egész Szélrózsa „kitelepült” a főtérre. Az országos missziói lelkész vezette program kezdetén Szeve- rényi János - a találkozó mottójára utalva - rámutatott, hogy „sokak számára a templomajtö áthághatatlan határ, legalábbis így gondolják”. A szélrózsások által birtokba vett téren zenével és szavakkal tett bizonyságot a bennünk élő reménységről - többek között - a répcelaki Vekker együttes, a My Friends nevű a capella formáció, Pintér Béla énekes, valamint Gryllus Dániel és két, élő hitre jutott egykori váci rab - Balog János és Seres János -, akik a börtönben találkoztak az evangéliummal. (Táboron belül is volt lehetőség tenni valamit a „kintiekért”: a hagyományos véradáson ezúttal hetvenegyen ontották vérüket beteg embertársaikért.) Hagyomány és újszerűség határán „Mit hoztál?” - szegezte a Kőszegre érkezetteknek a kérdést a nyitóáhítatban Smidéliusz Gábor és Szabóné Mátrai Marianna. Az ötezer ember megvendégelésének evangéliumi történetét elemző igehirdetés végén - meglepetésként - tizenkét Tamás-mise a díszteremben hatalmas kosár pogácsát osztottak szét a jelenlévőknek, kifejezve a helyi és a környékbeli evangélikus hívek vendégszeretetét. A Szélrózsán minden nap áhítattal • vette kezdetét, és minden este igei üzesokakat megérintő (poénokban is bővelkedő) prédikációjában Isten határtalan megbocsátó szeretetére hívta fel a figyelmet. ’ Nem nélkülözte a szokatlan liturgiái elemeket a találkozót záró úrvacsorás isnettel térhettek nyugovóra a táborlakók. Reggelente egyházunk püspökei hirdették az igét a Szélrózsa Band lendületes és színvonalas zenei kísérete mellett. (Megjegyzendő, hogy egyházunk mindhárom püspöke - egyszerű táborlakóként is - mindvégig jelen volt a találkozón.) Csütörtök délután Tamás-misének adott otthont a Szélrózsa - a viharvert fiatalok által megtöltött nagyterem zsúfoltsága ellenére is intim légkör alakult ki a keresők istentiszteletén. Igehirdetője iß. Hafenscher Károly lelkész volt, aki tentisztelet sem. A kőszegi Szélrózsa színeit (sárga, lila, kék, narancs) felvonultató óriási selyemzászlókra utalva az igehirdető hangsúlyozta, hogy rá kell csodálkoznunk Isten színeire. Vasárnap délelőtt egy valóban színes, tartalmas, örömteli találkozó útravaló- jaként hangozhatott az elbocsátás: „Magunkkal visszük az áldást, szereteted csöndes érintését, magunkkal visszük a találkozások emlékét, a sátraink felett hunyorgó csillagokat (...), magunkkal visszük az élet színeit és fényeit, a szelet és a harangkondulást..." W László Jenő Csaba Gregersen-Lábossá György lelkész esti áhítata a KIE-kávéházban Semper victor - mindig győztes Kisgyerekkoromban volt egy kedvenc könyvem, pontosabban egy színes képeskönyvem, amelyet igen nagy buzgalommal forgattam, sohasem untam meg böngészni. A Magyarok csatái címet viselte, valamikor a 20. század negyvenes éveiben olcsó propagandakiadványként látott napvilágot. Színes képeken lehetett végigkövetni benne mindazokat a híres csatákat, ütközeteket - illetve a bennük részt vevőket Attilától Horthy Miklósig -, amelyeket a vitézlő emlékezet megőrzött. Hat-hét éves fejjel megbabonázva néztem, hogy Árpád magyarjai miként nyilazzák halálra Zalán rémült seregét, Mátyás Kinizsije két karddal miként aprítja a kontyosokat, vagy hogy Nagy Lajos királyunk miként tűzi ki személyesen nemzeti lobogónkat Nápoly bástyáinak ormára. S a képekről úgy tűnt, hogy a muhi pusztán is több mongol harapott fűbe, mint magyar vitéz, Mohácsnál meg inkább patthelyzet alakult ki a felek között, mintsem kategorikus csatavesztés, és az I. világháború csatajelenetei is többnyire biztos magyar győzelmet vetítettek elő.' Ebből gyerekfejjel azt értettem meg, hogy mi mindig győztünk. Valami furcsaság azért mégis feltűnhetett naiv gyermekagyamnak, mert jól emlékszem, hogy meg is kérdeztem nagyapámat: „Te, nagytata, mi, magyarok tényleg mindig győztünk?” Nagyapám, arcán szomorkás mosollyal, csak annyit válaszolt: „Igen, fiam, mi, magyarok mindig csak győztünk és győztünk, mégis veszítettünk.” így lett akkor számomra a magyar győzelem abszolút evidencia. Azóta viszont sok víz lefolyt a Száraz-Tömös patakján, néhány ősz hajszál díszeleg az én üstökömön is, és másképpen kezdem látni győzelmeink, sikereink furcsán ellentmondásos történetét. Az elmúlt hetekben boldogan vettem észre, hogy gyermekkorom optimista, talán kissé naiv, a dolgokat, tényeket leegyszerűsítő, „mindig győztünk” szemléletmódja visszaköszönt politikai vezéreink választás utáni retorikájában is. Alig néhány nappal a romániai helyhatósági választások után, a ránk nézve felemás eredmények megszületését követően olvasom, hogy Markó Béla elnök kijelentette: a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) egyértelműen győzött a helyhatósági választásokon. Itt minden a legnagyobb rendben van, sőt még ennél is jobb a helyzet, valódi huszárbravúrral verték vissza a belső és a külső ellenség és mások orvtámadásait, a magyarok 85%-a az RMDSZ-re szavazva jól döntött. Ezt persze a statisztikák (ezek mindig szépek, szépíthetők) hada támasztotta alá. Megszólalt a „másik oldal” is. A Magyar Polgári Párt (MPP) is győzött, meg a ÉGTÁJOLÓ mindenféle nemzeti érzelmű tanácsok, meg győztek az igazi székely magyarok meg az autonómia, mert végre megszűnt az erdélyi magyar egypártrendszer, elhozták az „igazi pluralizmus” messiási beteljesülését - és itt is jöttek a mindenható statisztikai adatok bizonyosságai. Láttam, hogy mindenki elégedett, láttam, hogy itt mindenki győztes, sikeres. Itt mindenki értünk, a mi jövőnkért, sőt gyermekeinkért, unokáinkért, déd- és ükunokáinkért predestináltatott a teljes és végső győzelemre. Arról azonban senkit sem hallottam szólni, hogy a magyar választók kétharmada miért is maradt távol az urnáktól, vagy jelentős részük miért szavazott át román pártok jelöltjeire. A sikertelenséget, a kudarcot, a nyers, valós tényeket, úgy veszem észre, senki sem vállalta. A megszólalók szinte kivétel nélkül a győzelemről, a sikerről, az eredményekről szónokoltak, de a tényekkel, a valós társadalmi jelenségekkel érdemben nem foglalkoztak. Egy biztos: ma már Erdélyben sem elegendőek a szimbolikus gesztusok, a nagy nemzeti összefogás kliséi, az ellenségkép lebegtetése. Értelmes argumentumokra, konkrét, az emberek életét érintő programokra, megoldásokra van szükség. Mert nem mindegy, hogy Kutyfalvá- nak, Mezőegeresnek van-e magyar polgármestere, vagy Marosvásárhelynek, netalán Nagyváradnak. Kettő ez így is, úgy is, mégsem ugyanannyi. Az sem mindegy, hogy hány városi, megyei tanácsosunk képvisel bennünket, képviseli az érdekeinket egy-egy kulcsfontosságú helyen. Ahogyan Ambrus Attila, a Brassói Lapok főszerkesztője találóan megfogalmazta: „Élt a felkínált lehetőséggel az erdélyi magyarság: nem ment el szavazni. Ha nem volna fájdalmas, röhejes lenne Szász Jenő MPP-elnök letargiának tetsző győzelmi mámora, hogy hurrá, megszűnt az egypártrendszer, eljött végre a pluralizmus ideje, a választás szabadsága... Az RMDSZ túlnyerte magát. A választók azt üzenték, találjon a szövetség magában annyi önmérsékletből fakadó bölcsességet, hogy az erdélyi magyar politikai osztály színe-javát ismét összehozza.” Mert a nagyszerű „győzelem”, a „siker” - pontosabban a régi pozíciók részleges konzerválása - inkább annak a szerencsés helyzetnek köszönhető, hogy a román politikai pártok közt még ádázabb hatalmi harc folyik, s egy gyenge partner jobb az erős ellenfélnél. Bölcsesség, alázat, beismerő őszinteség, józan helyzetelemzés: mindmáig hiányoznak. Az eredményekkel-való kritikus, önkritikus, szakmai szembenézés: egyelőre elmaradt. Ehelyett maradt a győzelmi mámor, sikerretorika, politikai erőfitogtatás. Ilyenkor látom, mennyire jó lenne politikusainknak is megtanulniuk néhány apró dolgot Jézustól, aki azt mondta: „Tudjátok, hogy a népek fejedelmei uralkodnak rajtuk, és a nagyok hatalmaskodnak rajtuk. De közöttetek ne így legyen: hanem aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen a szolgátok.. (Mt 20,26-27) Most azért a győzelem sikerétől meg- ittasodott választóként kérdeznék mégis valamit: „Te, nagytata, mi, magyarok tényleg mindig győztünk?” Adorjáni Dezső Zoltán püspök Erdélyi Egyházkerület
