Evangélikus Élet, 2008 (73. évfolyam, 1-52. szám)
2008-01-27 / 4. szám
2 2008. január 2 7. FORRÁS ‘Evangélikus Éltó A BIBLIA ÉVE Mózes negyedik könyve - vándorlás Mózes negyedik könyvét a latin nyelvű Biblia, a Vulgata nyomán a számok (Numeri) könyvének nevezzük: kétszer is szó van benne a pusztában vándorló izraeliták közötti népszámlálásról. A könyv rövid epizódokkal tarkítva elbeszéli, hogy mi történt a Sínai-hegyi törvényadástól kezdve addig, hogy a zsidók átkeltek a Jordánon, és beléptek az ígéret földjére. Mózes népe már Kánaán földjének déli határán honfoglalásra készen áll, amikor a kiküldött kémek jelentik, hogy Kánaán városai erősek, lakosai pedig hatalmas termetűek. A választott nép elbizonytalanodik, és visszaretten a vállalkozástól. Kishitűségük büntetéseként Isten arra ítéli őket, hogy egy egész emberöltőn át a pusztában vándoroljanak. A Számok könyvének egyik csúcspontja az az epizód, amelyben a pogány prófétát, Bálámot hiába vesztegeti meg az egyik helyi király, átok helyett csak áldást tud mondani Isten népére. A vándorlás célja A vándorlás évei kegyetlenek voltak Izráel számára, amely folyamatosan lázongott - nemcsak Mózes, hanem Isten ellen is. Mindeközben egy teljes nemzedék veszítette el a jogát arra, hogy belépjen az ígéret földjére. Arra azonban jó volt a vándorlás, hogy a nép tanuljon: megismerje Isten erejét, szeretetét és kimeríthetetlen irgalmasságát. Megtanulták a szentség és a szent Isten iránti engedelmesség leckéjét. Napjaink vándorai Bár sokak szerint már a Biblia is a migráció könyve (a zsidó nép pusztai vándorlása mellett gondolhatunk a vándorló arámi Abrahámra, Jézusnak és tanítványainak „fedél nélküli" életmódjára vagy az Apostolok cselekedeteinek vándorló evangélistáira), az elvándorlás igazi tömegjelenséggé csak a 20. század végére vált. Napjainkban minden harmincötödik ember menekült. Ha valamennyien, akik politikai, vallási üldöztetés vagy egyszerűen a nyomor miatt elhagyni kényszerültek szülőföldjüket, egyetlen helyre költöznének, akkor a világ ötödik legnagyobb állama születne meg - közel kétszázmillió lakossal. E modem népvándorlás szinte minden országot érint: vagy az adott országból jönnek, vagy rajta keresztül utaznak, vagy oda igyekeznek a menekültek. Magyarország jelenleg az Európai Unió részeként elsősorban befogadó vagy célország, bár jól tudjuk, hogy a magyar történelem során (legutóbb éppen az 1956-os események következtében) sok millióan hagyták el menekültként hazánkat, és találtak új otthonra másutt a világban. N Magyar Bibliatársulat HIRDETÉS Meghívó Szeretettel hívunk minden érdeklődő fiatalt a február 1. és 3. között a piliscsabai Béthel-otthonban megrendezendő EKE ifjúsági hétvégére. Az alkalom témája: „Jó barátok közt" - Kapcsolataink, amelyek megmutatják, kik is vagyunk Kérdések, amelyekre választ keresünk a Szentírás alapján: hogyan élhetem meg keresztényként a barátságot, a szerelmet, a szüleimmel való kapcsolatot? Az igazi barát (Jn 15,12-17). Jelentkezni és bővebb információt kapni az EKE Evangéliumi Alapítványnál lehet: 1068 Budapest, Szondi u. 95. I/i.: tel./fax: 1/332-7063; e-mail: ekeal@freemail.hu; honlap: http://eke.lutheran.hu/. HATVANAD VASÁRNAP - 2Korn,i-9 A kegyelem természete Ha Pál apostol sejti, hogy a textusban leírt mondatok kétezer év elteltével mennyi félreértésre, mennyi találgatásra adnak alkalmat, és személyére milyen sötét gyanú árnyékát vetik, bizonyára elkerüli az „esztelen dicsekvést”. Mi viszont szegényebbek lennénk egy, az Isten kegyelmének természetéről szóló, páratlan értékű tanítással. De mit is tesz Pál? Számba veszi mindazt, amit Istentől a levél írását megelőző tizennégy évben kapott. Elsőként a damaszkuszi úton (vagy későbbi alkalommal?) átélt élményére utal, amelynek „műfaját” maga sem tudja pontosan meghatározni. Látomás? Testben vagy testen kívül (ezotéria?!) átélt elragadtatás? Számára - szemben a „new age" újkori „apostolaival” - nem az élményhez vezető technika a fontos. Ahhoz viszont ragaszkodik, hogy páratlan nagyságú kinyilatkoztatásban részesült. Olyanban, amelyről nem szabad földi ember előtt beszélnie. Mert a Szentírás és Krisztus benne foglalt tanítása a valóságnak csak azt a kicsiny szeletét tátja fel, amelynek ismeretére a földön élő embernek üdvössége érdekében szüksége van. Pál abból is ízelítőt kapott, amit most még nem szabad tudnunk, mert megnehezítené, hogy az üdvösség útján járjunk. Az ő számára is ez a többletismeret jelentheti azt a „tövist”, amelyet testében kell hordoznia. Mert a több tudás több és nagyobb kísértés lehetőségét hordja magában. (Nem véletlen, hogy a legsúlyosabb kísértéseket Jézus szenvedte el, aki minden tudás és ismeret birtokosa.) Pál nem arról panaszkodik, hogy betegség vagy bűnös testi vágy gyötörné, hanem a „sátán angyalát” említi, ami sokkal inkább lelki, szellemi természetű gyötrelemre enged következtetni. Tudjuk, hogy Jézust is úgy akarta eltéríteni Isten útjáról a kísértő, hogy a Jia Isten Fia vagy..." kezdetű mondatokkal emlékeztette őt az Atyától kapott hatalmára. Megpróbálta rábírni, hogy éljen az isteni természet lehetőségeivel, és rá nézve kevésbé fájdalmas úton - a keresztet elkerülve - teljesítse messiási küldetését. Feltehetően Pált is arra ösztönözte a „sátán angyala”, hogy a rendkívüli kinyilatkoztatások birtokában másként legyen apostol, mint ahogy Isten rendelte. Erőtlenségének feltárása helyett - néhány jól időzített csodával vagy jókor és jó helyen mondott szóval - mutasson erőt, és akkor elkerülheti Krisztus ke- resztútjának követését. Miért kellene éheznie, fáznia, nélkülöznie és állandó üldöztetést szenvednie az evangélium szolgálatában? Barnabás mellett miért ő az egyetlen apostol, aki lemond a házasságról, hogy az üldözések során ne zsarolhassák túszul ejtett családjával? Mindez lehetne másképpen is! Hiszen tapasztalhatta, hogy tudásával képes elkápráztatni a helytartókat és a királyokat: könnyen szert tehetne ellenségeinél rangosabb és hatalmasabb pártfogókra. De Pál kísértésként utasítja el ezeket a lehetőségeket, mert ahhoz a kinyilatkoztatáshoz tartja magát, amelyet városról városra haladva kap a Szentiélektől: Rómában fogság és börtön vár rá. Apostolsága emberi értelemben nem lehet sikerút, mert annak - Isten akaratából - keresztútnak kell lennie. Pál elfogadja a neki szánt sorsot, mert megértette: mindenki előtt nyilvánvalóvá kell lennie, hogy amit a misszió sikere érdekében tesz, azt nem ő viszi véghez, hanem a benne lakozó Krisztus,* akinek ereje épp az ő erőtlenségében ér célhoz. És valóban: Pál fogságba kerül, kiszabadul, majd újra meg újra börtönbe zárják, végül pedig vérpadon végzi, miközben az általa alapított gyülekezetekből robbanásszerűen nő ki az egyház, és a ma létező kereszténység legalább nyolcvan százaléka az ő missziói munkássága kései gyümölcsének tekinthető. A történelem igazolta, hogy az ő erőtlensége volt a leghatékonyabb eszköze Isten erejének, amely nem más, mint a A VASÁRNAP IGÉJE kegyelem. Pál nem hibázott, amikor minden más eszközről lemondva egyedül a kegyelemre hagyatkozott. Jól ismerte a kegyelem természetét! Persze lehetett volna minden másként is. Pál lehetett volna köztiszteletben álló, a hatalom által is elismert egyházi vezető, körülötte látszólag élő, valójában haldokló egyházzal, amelynek évszázadok múltával nyoma sem maradt volna. Lehetett volna így is... Európában ma egyházi vezetőnek lenni nem börtönt és vértanúságot ígér, hanem világi mértékkel mérve is karriert. Az egyházi sajtó Európa-szerte - így hazánkban is - infrastrukturális fejlődésről, iskolák, templomok, lelkészlakások épü- léséről-szépüléséről számol be. Mindenfelé hallunk széles tömegeket megmozgató egyházi napokról és más rendezvényekről. A hitükért egész egzisztenciájukat, sőt életüket is kockáztatni kész hívők számának robbanásszerű növekedéséről viszont nem annyira hallunk. Ez inkább Pál gyülekezeteiben volt jellemző. Mindezt a „sátán angyalától” származó demagógiának is bélyegezheti az olvasó. Hitem szerint azonban mindebből Isten Lelkének kérdését kell a ma egyházának meghallania: „És ti? Ti értitek már a kegyelem természetét?” ■ Véghelyi Antal Oratio oecumenica [Lelkész:] Mindenható Istenünk, üres kézzel állunk meg előtted. Minden, amit markolni akartunk, kihullik kezünkből. Mindent, amit biztosan magunkénak érzünk, csak egy pillanatig foghatunk. Mégis hálásan és félve tartjuk kezünkben mindazt, amit ránk bíztál és nekünk adtál. Mindent, ami törékeny, ami sérülhet, ami elveszhet, de nekünk olyan fontos. [Lektor:] így visszük eléd egyházadat, ahol a bizonytalan világban a biztosat szeretnénk látni, és olyan sokszor képtelenek vagyunk kézben tartani bármit is. Erőnk, fantáziánk és szeretetünk határánál mutass új utat! Egyedül benned bízunk, Urunk. Kérünk téged... [Gyülekezet:] Urunk hallgass meg minket! [Lektor] így visszük eléd a teremtett világot, közös jövőnket. Minden, amit uralmunk alatt éreztünk - föld, levegő, víz -, kezünk nyomától szenved. Tégy minket eszközeiddé és kerted munkásaivá. Adj, Urunk, az alkotóknak ihletet, mindenkinek, akinek újat kell formálnia, valódi ötletet, hogy szebb, jobb és igazabb világban élhessünk itt, hazánkban és az egész Földön. Áldd meg a fejlődést, hogy ne félnünk kelljen az alkotó emberi kezektől, hanem megismerve kiteljesíthessük a ránk bízott világot. Engedd, hogy keze munkájában örömöt találhasson minden ember. Egyedül benned bízunk, Urunk. Kérünk téged... [Gyülekezet:] Urunk hallgass meg minket! [Lektor] így visszük eléd céljainkat. Szent kezed mutasson utat számunkra, hogy neked tetsző döntéseket hozzunk életünkben, közösségeinkben, az egész világban. Adj értelmet minden életnek. Ne engedd, hogy bárki is feleslegesnek érezze magát. Legyél mindenkivel a legkisebbtől a legidősebbig. Mindenkivel, aki egyedül van, és úgy érzi, ő senkinek nem számít. Tégy minket embereiddé, hogy feléjük fordulva társaik legyünk. Egyedül benned bízunk, Urunk. Kérünk téged... [Gyülekezet:] Urunk hallgass meg minket! [Lektor] így visszük eléd legszorosabb kapcsolatainkat: családokat, párokat, barátokat. Tégy minket a szeretet eszközévé a fájdalom eszköze helyett. Ne engedd, hogy ember emberre kezet emeljen. Légy minden otthonban, hogy béke legyen. Légy minden gyülekezetben, hogy béke legyen. Légy minden városban és faluban, hogy béke legyen. Légy minden országban és az egész világon, hogy béke legyen. Egyedül benned bízunk, Urunk. Kérünk téged... [Gyülekezet:] Urunk hallgass meg minket! [Lelkész:] Urunk, köszönjük, hogy te a mélyből is felemelsz, az utolsóhoz is odamész, a kirekesztettet is átkarolod. Tégy minket kezeddé, amely átkarol, simogat, és békét teremt kegyelmed által. Hallgass meg minket, kérünk! [Gyülekezet:] Ámen. AKI TITEKET HALLGAT... Ugyanarra gondolunk?! ► Ugyanarra gondolunk? Érdemes minden igehirdetőnek feltennie ezt a kérdést a prédikációra való felkészülés, fogalmazás közben. Lehet angyalok nyelvén szólni, de ha a gyülekezet befogadóképességét, igényeit, lehetőségeit megérteni próbáló, helyzetébe magam beleélni tudó szeretet nincs bennem, semmi vagyok, és semmit nem ér az igehirdetésem - így formálhatnánk át a szeretet himnuszának kezdőmondatát (íKor 13,1) az igehirdetésre vonatkoztatva. „A lelkész kánaáni nyelvet beszél.” „Az igehirdető mintha elbeszélne a fejünk felett.” „Hol él a nagytiszteletű úr?” „Túl sok az idegen és érthetetlen szó!” - el-el- hangzanak ilyesféle megjegyzések, talán nem is ritkán. Nem hiszem, hogy rosszindulatú kritika mondatná ezt akár idősekkel, akár fiatalabbakkal. Inkább az: jó lenne érteni, jó lenne egy hullámhosszon lenni, jó lenne egy nyelvet beszélni. Mert nemegyszer előfordul, hogy egy-egy szón, kifejezésen, mondaton mást ért a beszélő és mást a hallgató. Az igehirdető részéről jóindulatú naivitás húzódik meg emögött. Bele sem gondol, hogy az a szókincs, amelyet ő használ, eltér a hallgatókétól. Meg tu- dom-e találni a közös nevezőt? - nagy fejtörést okoz ez az olyan szolgálattevőknek, akik nem egy gyülekezetben szolgálnak, hanem beosztásuknál fogva mindig más hallgatóság előtt szólalnak meg. De ott sem egyszerű a helyzet, ahol a lelkész már régebben, akár évtizedek óta végzi igehirdetői munkáját, hiszen nem könnyű úgy megszólalni, hogy különböző érdeklődésű, különböző kulturális hátterű, különböző munkakörben dolgozó hallgatók ülnek a szószék alatt. Más a szókincse egy kereskedelemben dolgozónak, mint annak, aki tudományos munkát végez. Máshogy fejezik ki magukat az emberek falun és városon. Eltér a szóhasználatuk a férfiaknak és a nőknek, a gyermekeknek és az időseknek. Megtalálja-e az igehirdető a közös nevezőt? Szellemi arrogancia - ez is lehet a probléma oka. Az igehirdető nincs tekintettel arra, hogy milyen képzettek, honnan jöttek, mit értenek meg az elhangzottakból az igehallgatók. Igazodjanak hozzám, nőjenek fel az igehirdetés „színvonalához” - még belegondolni is rossz az ilyen mentalitásba. Reménységem szerint csak az én fikcióimban létezik ilyen. Az igehirdető legfőbb munkaeszközei az imádság, a Szentírás, az egyház évezredek alatt összegyűjtött szellemilelki kincse, a saját megszerzett szakmai tudása, a fejleszthető retorikai képessége és az empátia. Ez utóbbi nélkül az előtte felsoroltak „hatástalanok” maradnak. Minden egyes eszköz fontos a felsoroltak közül, de a kulcs a hallgatókhoz az empátia: hogy tudniillik az igehirdető beleképzeli, beleérzi magát hallgatói helyébe. Felméri a képességeiket, lehetőségeiket, ismeri és tudatosan használja a hozzájuk vezető utakat, figyelembe veszi sajátos csatornáikat. Mindez igaz a szóhasználatra, hogy lelkész és gyülekezet ugyanazt értse ugyanazon a kifejezésen. A mondandó alapos végiggondolására van szükség, miközben készül az igehirdetés. Fiatal lelkész kollégáimmal nemegyszer beszélgettünk ilyen részletekről. Újra meg újra elmondtam: nem csak azért kell minden egyes mondatot meggondolni, mert az ember könnyen a pongyola fogalmazás vagy éppen a kellemetlen szóismétlések hibájába esik. Azért is „meg kell rágni” előre minden szót, hogy kontrolláljam, érthető-e az adott kifejezés, nem fognak-e hallgatóim mást érteni a szavaimból. Gyülekezeti szolgálatom idején igehirdetésre készülve és az elhangzott prédikáció után is beszéltünk ifjúsági biblia- órásokkal a témáról. Nem felejtem el azt a keserű tapasztalatomat, amelyben egy IGE + HIRDE.TŐ másként használt kifejezés nyomán volt részem... Egészen máshogy értették a gyülekezet tagjai... elvétettem a célt... Mind a mai napig zajlik - s ez már így is marad - a vita arról, hogy le kell-e írni a prédikációt, vagy inkább szabadon kell beszélni. Ezerféle indokot sorolnak fel egyik vagy másik lehetőség mellett. Én többnyire leírom, ha nem is mindig tartom magam a szöveghez. Van, aki csupán vázlatot készít. Az azonban nem kérdés, hogy az igehirdetésre készülve -gondolatban vagy írásban - meg kell rágni, végig kell próbálni minden szót, hogy azt mondjuk, amit szeretnénk, és úgy mondjuk, hogy érthető és befogadható legyen. A pontos, lényegre törő fogalmazás ugyanis nagy segítség a gyülekezetnek. A feladat természetesen nem egyoldalú. A gyülekezet feladata is. Nem szabad átsiklani egy-egy szón vagy éppen fennakadni rajta. Ha nem értem, ha zavar, ha valami nem harmonizál, akkor újra kell gondolnom: vajon az igehirdető mit akar vele mondani, vajon milyen értelemben használta ezt vagy azt a kifejezést? Még valami: az igehirdetés nem monológ, amely a szószék magasából elhangzik, s a gyülekezetnek nincs módja rá reagálni. Áldott az a gyülekezet és gyülekezeti tag, amely és aki él a visszakérdezés lehetőségével! ■ Hafenscher Károly (ifj.)
