Evangélikus Élet, 2008 (73. évfolyam, 1-52. szám)
2008-07-06 / 27. szám
‘Evangélikus Élet3 ÉLŐ VÍZ 2008. július 6. 9 Feladat Tehermentesítve A fiú így szólt Istenhez: „Uram, miért hoztál ide, ahol senki és semmi sincs, az életnek még a nyomát sem találni? Mit csinálhatok én itt?” Isten ezt válaszolta: „Ne ítélkezz első látásra, bízz bennem, és imádkozz mindennap.” „De - így a fiú - itt nem lehet megélni, megművelhetet- len a föld, jó órányira a folyó, mindenhol szikla.” „Ne panaszkodj - mondta Isten -, élj itt békében, munkában, és nem hagylak magadra sohasem. Mikor azt hiszed, hogy magadra maradtál, ne feledd, én mindig melletted vagyok.” Isten megölelte a fiút, és mielőtt elment volna, egy magot csúsztatott a zsebébe. A fiú reggel álmosan ébredt. A szeme tele volt szomorúsággal és félelemmel. Szétnézett, és nem látott mást, csak kietlen, barátságtalan tájat. A nap már erősen sütött, a föld porzott, növény sehol, életnek nyoma sem volt. Kedvetlenül sétált, mikor véletlenül becsúszott a keze a zsebébe, és megtalálta a magot. Tudta, hogy Istentől kapta, de nem nagyon tudta, hogy mit csináljon vele. „Uram - nézett a magasba -, itt, e kietlen vidéken mihez kezdhetnék ezzel az egy szem maggal?” Egy fénysugár a száraz földje tévedt, és ott megpihent. „Értem” - bólintott a fiú. Fogta a magot, kapart egy lukat, belecsúsztatta, majd elment a folyóhoz, amely egy jó órányira volt, és vizet hozott. A víz úgy eltűnt a földben, mintha nem is öntötték volna oda, úgyhogy fordulnia kellett még egyet és még egyet. Forróság volt, a fiú talpa alig állta a perzselő földet; a nap végére ő maga is alig állt a lábán. Imádkozni is alig volt már ereje. De letérdelt, és imájában kérdezte, miért kell neki ezt csinálnia, mit vétett, hogy ez a büntetése. Mert büntetésnek vette, hogy így kell kínlódnia messze mindentől és messze mindenkitől. És csak folytatta egyre, hordta a vizet és hordta, öntözte a magot, de mindhiába. A mag nem mutatta meg magát. A fiúról leszakadozott a ruha, már rongyosan járt, és imádkozott minden este, kérte Istent, hogy szabadítsa meg őt ettől a reménytelen, embertelen munkától. Egyik este, mikor fáradtan lerogyott fekvőhelyén, fogadkozott, hogy másnap elmegy, ott hagyja a magot, amiről azt sem tudta, hogy él-e még. Bemegy a városba, és új életet kezd. „És imádkozni sem fogok” - gondolta. Másnap a szokottnál is melegebb volt. A fiú kedvetlenül ébredt. Gondolta, még utoljára megnézi a magot, bár érezte, ugyanazt látja majd, amit hónapokon át. Ám mikor odaért, a mag helyén egy kis földkupac volt, és egy pici zöldes valami bújt ki belőle. A fiú megbabonázva nézte a kis jövevényt, majd az égre emelte a fejét, és elindult a folyóhoz vízért. Már nem tudott elmenni: itt volt ez a kicsi növény, amelyet gondoznia kellett. És a fiú gondozta. Vízért járt; ha lehet, többször is, mint eddig. Imádkozott; ha lehet, többet, mint eddig. Már nem vádolta Istent, már nem kért tőle számon semmit. Tudta, miért van itt. Érezte. A növény nőtt, kis fa lett belőle. A kis fán magocskák. Ezeket a fiú elültette. Nappalok és éjszakák, hidegek és melegek. Hetek, hónapok és évek. Fák nőttek, rajtuk magok, és azokból újra fák. A fiúnak megkérgesedett a tenyere, fehér lett a haja, de nyugodt, tiszta maradt a tekintete. Mindennap beszélt Istennel. Már nem is fiú volt, hanem nagy, erős férfi. A kietlen tájból erdő lett, fa volt mindenhol. Az erdőt belakták az állatok. Madárcsicsergésre kelt a férfi minden reggel. A forróság elől árnyékba tudott bújni. Kényelmes bútorokat készített magának. És csak ültette a magokat, nevelte a fákat. A távoli városból emberek jöttek. A bűzt, a tömeget otthagyva élvezték az erdőt, a jó levegőt, az állatok közelségét. Pokrócot hoztak, leheveredtek, beszélgettek, nevetgéltek. Néha láttak egy hosszú, fehér hajú öregembert, aki bottal járt, és lukakat szúrt vele a földbe, a lükak- ba magot szórt, majd betemette és meglocsolta. Tiszta és ártatlan volt a tekintete, mint az erdőben fakadó patak. Néha szóltak hozzá, de az öreg csak mosolygott rájuk. Egyre többen jöttek a városból, és egyre kevesebbet látták az öregembert. Isten így szólt hozzá: „Most már érted, miért hoztalak ide? Ugye milyen köny- nyű és szép volt?" A madarak csicseregtek, a nagy távolból emberi beszédfoszlányok hallatszottak. Az öregember békésen feküdt egy hatalmas fa alatt, a szellő jótékonyan simogatta az arcát. így találtak rá az emberek. Fából koporsót készítettek, és az erdő egy csendes szegletében eltemették. Vagyona nem volt, csak pár magot találtak a batyujában. Egy kisfiú pici kezével lukat kapart a földbe... ■ Dórák István Kedves Gyerekek! ► Két héttel ezelőtt új, ötrészes sorozat indult a Gyermekvár rovatban. Ezúttal Gedeon történetét ismételhetitek át, amely a Bibliában a Bírák könyvében olvasható. Minden alkalommal megoldhattok egy-egy rejtvényt is. A megfejtésként kapott öt szóból a sorozat végeztével egy mondatot olvashattok össze; ezt kell majd elküldenetek szerkesztőségünknek (Evangélikus Élet szerkesztősége, 1085 Budapest, Üllői út 24.). A borítékra írjátok rá: Gyermekvár. Jutalmul a végén ajándékot kaptok. GYERMEKVÁR 2. Amikor Gedeon megépítette az oltárt, éjszaka így szólt hozzá az Úr:- Apád barmai közül végy egy erős, hétéves bikát! Mivel apád a városbeli emberekkel együtt a pogány Baál istenhez, nem pedig hozzám imádkozik, rombold le azt az oltárt, amelyet neki építettek! A mellette levő szent fát pedig vágd ki! Azt akarom, hogy ezeken a romokon nekem építs oltárt kőből. Arra tedd a kivágott fa hasábjait, majd gyújtsd meg őket, és az így elkészített oltáron áldozd fel égőáldozatul a bikát! Gedeon engedelmeskedett az Ur parancsának, de nem merte nappal teljesíteni, mert félt az apjától és a városbeli emberektől. Ezért éjjel magához vett tízet a szolgái közül, és mindent úgy tett, ahogy az Ur meghagyta neki. Amikor másnap korán reggel felkeltek a városbeli emberek, látták, hogy az éjszaka valaki lerombolta a Baál-oltárt, kivágta a mellette levő szent fát, és egy frissen épített oltáron egy bikát áldozott fel. El nem tudták képzelni, ki lehetett az. Addig-addig kérdezősködtek, nyomoztak, míg megtudták, hogy Jóás fia, Gedeon tette. Azonnal Jóás házához siettek, és mérgesen ezt kiabálták neki:- Azonnal hozd ki a fiadat! Meg kell halnia, mert lerombolta Baál oltárát, és kivágta a mellette levő szent fát! Jóás azonban nem teljesítette kérésüket, hanem így válaszolt nekik:- Ti akarjátok megvédeni Baál istent? Ti akartok helyette perelni és büntetni? Ha valóban isten ő, akkor védje meg magát, és pereljen ő a lerombolt oltárért! Jóás ugyanis ekkor már belátta: nagyon rosszul tette, hogy hamis istenhez imádkozott, nem pedig az Úrhoz, aki népét is, és őt magát is már annyi jóval megáldotta. Tudta, hogy Baálnak semmi ereje nincs, csak egy élettelen bálvány. A feldühödött emberekkel egy időben két szomszéd is odament Jóás házához. Odaérve kinek az ingét pillantották meg először a mérges férfiak? Ez lesz a rejtvénysorozat megfejtésének következő szava. Kedves Gyerekek! Az Eszter könyvével kapcsolatos sorozatunk rejtvényeinek egyik megfejtője a feladó nevének és címének feltüntetése nélkül (A5-ÖS méretű, lajoskomáromi postabélyegzővel ellátott borítékban) küldte be szerkesztőségünknek a megoldásokat. Kérjük, adja meg elérhetőségét a 20/824- 5519-es szerkesztőségi telefonszámon, hogy elküldhessük a megígért ajándékot! Nemrég - hosszas vívódás után - eldöntöttem: lesz, ami lesz, beiratkozom egy olyan, két hétvégéből álló úgynevezett „tanfolyamra”, amelyet kedvenc női hetilapom hirdet meg már jó ideje kisebb- nagyobb rendszerességgel, vállalkozó kedvű lányoknak és asszonyoknak. Nagyon sok volt az érdeklődő, négy, egyenként tízfős csoportba osztottak be bennünket. Érdekes előadásokon, foglalkozásokon vehettünk részt. Ezek egyikén - amellett, hogy megtanultunk nőiesen járni-kelni és helyet foglalni - tanárnőnk járásunk, fej- és testtartásunk alapján' alkotott képet személyiségünkről. Kedves, közvetlen hölgyről lévén szó, sikerült elérnie, hogy mindenki őszintén reagáljon a megállapításaira. teszem hozzá: ha kell, saját magadnak éppúgy, mint másnak. Persze tudom, mondani könnyű. Megvalósítani annál nehezebb. Isten segítsége nélkül talán nem is lehetséges. De,imában ki lehet tárni előtte a szívünket, és előtte néven lehet nevezni minden fájdalmat. Azokat is, amelyeket mások okoztak nekünk, és azokat is, amelyekről - mivel felhívták rá a figyelmünket - megtudtuk, hogy mi magunk okoztuk őket másoknak. Ha engedjük, hogy ez megtörténjen, megkezdődhet egy-egy lelki seb gyógyulásának hosszabb-rövidebb ideig tartó folyamata. Amikor így cselekszünk, az ige szavát követjük: „Viseljáek el egymást, és bocsássatok meg egymásnak, ha valakinek panasza volna HHHHHHHHRnSHHR Néha - legalábbis számomra - kíméletlenül őszinte vallomások is elhangzottak. Döbbenten ültem például akkor, mikor egyikünk elmesélte, hogy hosszú éveken keresztül nem merte fogadni a fiúk közeledését, mert tizenéves korában egyszer valaki azt mondta neki: „Járnék veled, ha nem lennél szemüveges...” Önbecsülése néhány évvel később tovább csökkent azáltal, hogy egy vasárnapi ebéd közben apja barátnője megjegyezte: „Én a helyedben azt a második csirkecombot már nem enném meg, amúgy is épp elég kövér vagy...” Sokat tűnődtem ezután az évek múlva is fájó, maguk után mély sebet hagyó szavakon. Hányszor hányféleképpen bántottak már meg bennünket? Hányszor hányféleképpen bántottunk már meg mi másokat? Amikor ezeket a történeteket hallottam, csak egyetlen „megoldás”, kézenfekvőnek tűnő tanács jutott eszembe: „Bocsáss meg, és felejts!” Zárójelben valaki ellen: ahogyan az Úr is megbocsátott nektek, úgy tegyetek ti is.” (Kol 3,13) Bocsánatot kérni néha nagyon nehéz, mert azzal jár, hogy be kell látnunk: hibázhatunk, nem vagyunk tökéletesek. Bocsánatot kérni és más bocsánatkérését elfogadni könnyebb akkor, ha tisztában vagyunk vele„hogy mi is bocsánatra szorulunk, valamint azt is hisszük és tudjuk, hogy Isten Krisztusban meg is bocsátott nekünk bűneink miatt. Épp ezért - gyermekeiként - bármikor kérhetjük Istentől, hogy miként ő megbocsátott nekünk, úgy mi is képesek legyünk megbocsátani, ha kell, magunknak, ha kell, másoknak Aki átélte, tudja jól, hogy ezt a lépést nehéz megtenni, de érdemes. Hiszen ha valamit valóban megbocsátunk - azaz többé nem neheztelünk miatta arra, aki okozta, nem vetjük a szemére, nem emlegetjük fel előtte újra meg újra, hanem a „feledés tengerébe vetjük” -, utána szabadon és „tehermentesen” élhetünk. ■ G. Zs. HETI ÚTRAVALÓ Nem vagytok többé idegenek és jövevények, hanem polgártársai a szenteknek és háza népe Istennek. (Ef 2,19) Szentháromság ünnepe után a 7. héten az Útmutató reggeli és heti igéiben az Úr Isten az élő hit ajándékával örök életre hív, háza népévé tesz, és az élet Kenyerével táplál. A zsidókból és pogányokból lett keresztények egyaránt teljes jogú polgárai Krisztusban megváltott népének. „Bizony, itt van Isten, a mi Istenünk, örökkön-örökké ő kormányoz minket." (Zsolt 48,15; LK) A páska- ünnep előtt Jézus saját kezűleg vendégelte meg az ötezer embert: „.. .vette a kenyereket, hálát adott, és kiosztotta az ott ülőknek; ugyanúgy osztott a halakból is, amennyit kívántak.” (Jn 6,11) De nem akart kenyérkirály lenni a Messiás! Az első gyülekezetben megoldották a kenyérkérdést: .Mindazok pedig, akik hittek, együtt voltak, és mindenük közös volt.” „.. .amikor házanként megtörték a kenyeret, örömmel és tiszta szívvel részesültek az ételben; dicsérték az Istent...” (ApCsel 2,44.46-47) A bálványoktól megtisztított templomban Ezékiás meghirdette a páskaünnepet a törvény szerint. „Azután megtartották a Jeruzsálemben tartózkodó izraeliek a kovásztalan kenyerek ünnepét hét napon át nagy örömmel." (2Krón 30,21b) Méltatlanná lett korábban meghívottak, idegenek és jövevények, gonoszok és jók egyaránt vendégei lehetnek a királyi menyegzőnek: „Mert sokan vannak az elhívottak, de kevesen a választottak." jézus Urunk szerint: „Hasonló a mennyek országa egy királyhoz, aki menyegzőt készített a fiának." (Mt 22,14.2) S akik már Isten fehér menyegzői ruhás háza népévé lettek, örömmel mennek a Fiúhoz: „Úr Jézus Krisztus, legfőbb Jó, / Kegyelem kútforrása, / Eljöttünk hozzád, Megváltó, / Meghívtál lakomádra...” (GyLK 799,1) Választott népének is boldog jövőt ígér, jót tesz velük a Seregek Ura: „...én megsegítlek benneteket, és áldottak lesztek Ne féljetek legyetek erősek!” (Zak 8,13) Isten újszövetségi háza népét, a gyülekezetét az úrvacsora szeretetközösséggé teszi Krisztussal s egymással: „Mert egy a kenyér, egy test vagyunk mindannyian, akik az egy kenyérből részesedünk.” (iKor 10,17) „A kenyér és bor szentségében a Krisztussal és minden szentekkel való közösség, egy testté levés bizonyos jegyét vesszük” - ezt vallja reformátorunk. Nagycsütörtök este Jézus utolsó páskavacsoráját (lásd Lk 22,14-18!) azonnal követte az első úrvacsora: „Ez az én testem, amely tiérettetek adatik: ezt cselekedjetek az én emlékezetemre.” „E pohár az új szövetség az én vérem által, amely tiérettetek ontatik ki." (Lk 22,19.20) Ezek csak földi előképei a Bárány menyegzőjének, mely a mennyben, Isten trónja előtt tart örökké. Itt ér célba Isten háza népének, Jézus gyülekezetének, a Bárány menyasszonyának földi élete. „Boldogok, akik hivatalosak a Bárány menyegzőjének vacsorájára!" Ott zengik: „Halleluja, mert uralkodik az Úr, a mi Istenünk a Mindenható!" (Jel 19,9a.6) De már útközben, hazafelé: „Őt, Isten Bárányát zengi új énekem, / Őt áldja megváltott életem.” (EÉ 386,3) ■ Garai András
