Evangélikus Élet, 2008 (73. évfolyam, 1-52. szám)

2008-04-20 / 16. szám

2 <4 2oo8. április 20. FORRÁS ‘Evangélikus Élet®? HÚSVÉT ÜNNEPE UTÁN 3. VASÁRNAP (CANTATE) - Ézs 12,1-6 A Zsoltárok könyve - a közösség A Biblia legolvasottabb része ez a száz­ötven tanításból, elmélkedésből, ének­ből és imádságból álló gyűjtemény, amely Izráel Istennel való kapcsolatának nyolc évszázadáról tanúskodik: a legré­gebbi zsoltárok a Kr. e. 10., a „legújab­bak” valamikor a Kr. e. 2. században szü­lettek. Olyan emberek imádságait tárják elénk, akik megtapasztalták, hogy Isten állandó társuk és „beszélgetőpartnerük” örömben és bánatban, üldöztetésben és győzelemben egyaránt. Jóllehet a legtöbb zsoltár utal a szer­zőjére - főként Dávidra, de Salamonra, Kórahra, Ászáfra és másokra is -, ezeket az énekeket mégsem tekinthetjük egyé­ni költeményeknek. A szövegeket Izráel istentiszteletein énekelték, és a gyüleke­zeti közösség sokszor alakította, formál­ta őket. A keresztényeknek is a szívük­höz nőtt ez a gyűjtemény, hiszen szinte minden más bibliai könyvnél közvetle­nebbül és beszédesebben szól az ember­ről, Isten és az ember kapcsolatáról, sőt az eljött és még eljövendő Messiásról, Jé­zus Krisztusról. Amikor az első keresztények szeret­ték volna megfogalmazni a Jézusról szó­ló hitvallásukat, önkéntelenül is a zsoltá­rokat idézték: csak az Újszövetség például száznégy zsoltárverset idéz. A keresz­ténység későbbi évszázadaiban az is be­vett gyakorlattá vált, hogy az Újszövetség­gel egybekötve jelentették meg a Zsoltá­rok könyvét mint az Ószövetség „legfonto­sabb” és leggyakrabban olvasott részét. Az egyén és a közösség imádságai Pál apostol arról beszél a Rómaiakhoz irt levelében, hogy mi, emberek „item értünk” az imádsághoz: „Mert amiért imádkoznunk kell, nem tudjuk úgy kérni, ahogyan kell, de ma­ga a Lélek esedezik értünk kimondhatatlan fo­hászkodásokkal.” (8,26) Az ihletett zsoltá­rokban az egyén és az egyénekből álló közösség készen kapja az Istenhez szóló „előkészített” szavakat. Sokan megta­pasztaltuk már, hogy miközben az isten- tiszteleti közösségben a zsoltárok szava­it olvassuk, imádkozzuk és énekeljük, valamilyen titokzatos módon egyszers­mind a saját egyéni és közösségi sor­sunkról is beszélünk Istennek. Azt gon­dolhatnánk, hogy mindig a gondolataink diktálják a szavainkat: a zsoltárokat ol­vasva azonban átéljük ennek az ellenke­zőjét: csapongó gondolataink a zsoltáros Istenhez szóló szavaihoz idomulnak, és bennük megszelídülnek. „Ha sok cseresznyepaprikát madzag­ra fűzünk, abból lesz a paprikakoszorú. Ha viszont nem fűzzük fel őket, nem lesz belőlük koszorú. Pedig a paprika ugyanannyi, éppoly piros, éppoly erős. De mégse koszorú. Csak a madzag ten­né? Nem a madzag teszi. Az a madzag, mint tudjuk, mellékes, harmadrangú va­lami. Hát akkor mi? Aki ezen elgondol­kozik, s ügyel rá, hogy gondolatai ne ka­landozzanak összevissza, hanem helyes irányban haladjanak, nagy igazságok­nak jöhet a nyomára.” (Örkény István) M Magyar Bibliatársulat SEMPER REFORMANDA „Halld meg, mondja a Lélek, hogy neked, neked, neked lett mindez: te, te, te énekelj boldog hálaadással. Ez az én akaratom és tanácsom.” H Luther Márton: Jer, örvendjünk, keresztyének! (Szabó József fordítása) w##;evelet.hu-Lm­Ének a feltámadt Krisztusról A VASÁRNAP IGÉJE Cantate vasárnapja eredetileg nem a szent zene vagy az éneklés ünnepe volt. Csupán a kezdőzsoltár keretverse (Zsolt 98,1) adott lehetőséget az elnevezésre: „Énekeljetek az Úrnak új éneket, mert csodákat tett, és jobbja szabadulást szerzett!" (LK) Hús­vét ünnepének „vonzáskörében” va­gyunk, s ezek a vasárnapok húsvét tar­talmát bontják ki, hozzák közel. Fontos ugyan, hogy a szent zenének meglegyen a helye egyházi életünkben, de ne engedjünk a kísértésnek, hogy te- matizálva ezeket a tavaszi vasárnapokat, megfeledkezzünk a kiindulásról - a fel­támadás ünnepéről -, és másról beszél­jünk, másról gondolkodjunk, mint az üres sírról, a halált legyőző Krisztusról, az élet Uráról. A vasárnap igéi az ősi rend szerint nem az éneklésről vagy a zenéről szól­tak. Később került a perikóparendbe egy-egy zenei ünnepet sejtető textus. Mai ószövetségi igénk helyére teszi ezt a kérdést. Az éneket a maga rendeltetése szerint használja, s így biztatja Isten né­pét: „Énekeljetek az Úrnak...!" Húsvét eseménye oly egyedi, oly nagyszerű és oly különleges, hogy kife­jezésére kevés az egyszerű szó. A párat­lan hírt bele kell kiáltani a világba, a túl­csorduló húsvéti örömöt kifejezésre kell juttatni, a világot rengető eseményt bele kell énekelni a világba! Az éneklés életforma, gondolkodás- mód. Életforma, amelyben tudatosan vagy nem, szervezetten vagy spontán, belülről feltörve szólal meg az, ami fog­lalkoztatja az embert, a közösséget. Az éneklés olyan „gondolkodásmód”, amely­ben reagálunk a minket érintő esemé­nyekre, a változásokra, ismerve vagy is­meretlenül, Isten tetteire. így énekelt minden korban Isten né­pe. Énekelt örömében és bánatában, akkor is, amikor jól ment sora, s akkor is, amikor bajban volt. Az énekkel kife­jezte önmaga számára az érzéseket és élményeket, az énekkel elmondta a környezetének a tapasztalatait, az ének­kel a világba sírta vagy kiáltotta istenél­ményeit. Mai igénk is erről szól. A próféta beje­lenti, hogy Isten népe majd elérkezik ahhoz a naphoz, amikor minden meg­változik, amikor a jelenlegi gondok, ba­jok megszűnnek, a nyomorúság véget ér. És akkor így folytatja: „Azon a napon ezt mondod majd...” És sorra jönnek a po­zitív élmények, egymás után következ­nek a nagyszerű tapasztalatok. Isten ha­talmasan cselekedett velük. Fontos, hogy mielőtt belefeledkezünk az ujjongó felsorolásba, ne tévesszük szemünk elől a kiinduló mondatot: .....mert bár megharagudtál rám, elmúlt hara­god, és megvigasztaltál.” A próféta nagy­szerűen foglalja össze az alaphelyzetet. Az ember elfordult az Istentől, ezzel ki­érdemelte a Mindenható haragját. Az emberi lét minden baja - kicsiben és nagyban - onnan ered, hogy ezáltal az élet forrásától szakadt el. Az ínséges idő­ben való segélykiáltás, a megjavulásra irányuló próbálkozások, a változtatást célzó igyekezet és minden megújulási kísérlet kudarcra volt ítélve, hiszen az ember nem tudta, nem tudja megmente­ni önmagát. A kiút, a menekülés Isten jóságából adódik: abból, hogy elmúlik haragja. Jogosan haragudott az emberre, de haragjánál nagyobb volt szeretete. Ahogy a másik nagy próféta énekelte; „Szeret az Úr, azért nincs még végünk... ” (JSir 3,22) Ezért mondhatja Ézsaiás: „.. .bár ha­ragudtál rám, elmúlt haragod...” Az emberiség s benne az egyes ember annak köszönheti a létét, hogy elmúlt Isten haragja. Miért, hogyan? Olyan az Isten, mint egy hangulatember? Csa- pong ide-oda? Néha megharagszik, né­ha megbékél, néha morog, néha ked­ves? Megtehetné, hiszen szuverén Ura mindeneknek. De nem erről van szó. Hanem arról, hogy Krisztusban megbé­kélt (2Kor 5,18). Amikor a próféta a jövőbe tekint, er­ről beszél: eljön a Messiás, aki rendezi a helyzetet, rendezi a számlát, rendezi a múltat. S mi tudjuk: már eljött. Itt járt közöttünk, s húsvét óta itt él közöttünk. Benne velünk az Isten, benne ismét Is­tenhez, az Atyához tartozunk, általa ki­álthatjuk: „Abba”, azaz „Atyánk” (Gál 4,6) - és nem azt a megszólítást kell használ­nunk, hogy „haragvó Isten”! Jézus Krisztusban békéit meg az em­berrel Isten (Róm 5,10). Őbenne van a megbékélés alapja: a bűnbocsánat. Ő szabadított meg a bűnök elhordozhatat- lan terhétől, őbenne és ővele van szaba­dulás minden fogva tartó erőből, őbenne van gazdagság a múlandó kincsek bir­toklása helyett, őbenne van meg mindaz, ami elegendő ahhoz, hogy életünk, sőt bővelkedő életünk legyen (Jn 10,10). Mindez számunkra egyértelműen hús- véttal kapcsolatos. Ezért hangzik most a húsvéti időben a biztatás az énekre: „Éne­keljétek, hogy milyen fenséges tetteket vitt vég­hez azúr...” (5. v.) Érdemes ebből a szempontból medi­tálva végigolvasni igénket. A kulcsfogal­maknál ajánlatos megállnunk, s ha el­kezdjük kóstolgatni, ízlelgetni őket, rög­tön rájövünk, mennyire igaz ez szemé­lyes életünkben, gyülekezetünk közös­ségében, egyházunk egészében. Csak felsorolásként: Isten az erő. Isten a sza­badító. Isten a cselekvő. Isten neve hatal­mas, magasztos. Énekeljünk, hogy bennünk éljen az él­mény, erősödjön a tudat! Énekeljünk, hogy megtudja az egész világ! Hiszen ki adná hírül Isten nagy tetteit, nagy szere- tetét, ha nem mi, gyermekei, akik megta­pasztaltuk! ■ Hafenscher Károly (ifj.) Oratio oecumenica Urunk, hálát adunk mindazokért az érzékszerveinkért, amelyek jól működnek, és amelyekkel érezhetjük és láthatjuk, hogy jó vagy hozzánk. Hálát adunk a kezün­kért, amely munkára, adásra, vigasztalásra és áldásra kész. A szemünkért, amely meglátja a szépet, láthatja a színeket, a formákat. A fülünkért, amely hallhatja a hangokat, a beszédet, a neszeket, a zörejeket. Az orrun­kért, melyen keresztül levegőt veszünk, és mellyel érez­hetjük az illatokat és a szagokat. A szájunkért, mely ér­zi az ízeket, de nemcsak ízlel, hanem beszédre is képes. Add, hogy szánk szólni tudjon rólad. Adj, Urunk, elfo­gadó lelkületet, ha azt éreznénk, hogy valamelyik ér­zékszervünk tompul, elgyengül vagy károsodik. Ké­rünk téged, erősítsd meg érzékszerveinket, hiányérze­tünket pótold! Adj, Urunk, gyógyulást és egészséget. Hálát adunk a teremtett világért, amelyet ránk bíztál, és amelyben otthon érezhetjük magunkat. Hálát adunk a tisztaságteremtőkért, a jó rend fenntartóiért. Hálát adunk vezetőinkért, akikre csoportokat és kö­zösségeket bíztál, akik államokat és felekezeteket, gyüle­kezeteket, családokat vezetnek Azokért, akik együtt lát­ják a múltat, a jelent és a jövőt, azokért, akik a cél elérésé­re való törekvésük mellett a rájuk bízottaknak is jó veze­tői. Akik nemcsak kérdeznek, hanem meg is hallgatnak; akik nemcsak beszélnek, hanem cselekednek is; akik ter­veznek, megszerveznek, buzdítanak, mellettünk állnak. Hálát adunk a közösségért, amelyben megtapasztalhat­juk az egymáshoz tartozás örömét: az országért, amely­ben élünk, a gyülekezetért, a munkatársi, az osztály-, a csa­ládi, a baráti közösségekért. Azért mondunk köszönetét, hogy egyáltalán te közösséget vállalsz velünk. Hálát adunk minden olyan megkezdett munkáért, amelyet végezhetünk, minden olyan feladatért, amelyet jó szívvel fejezhetünk be. Hálát adunk ösztönző és mo­tiváló jelenlétedért, hogy erőt adtál és erőt adsz elvég­zett és elvégzendő munkáinkhoz. Hálát adunk a segítő kezekért. Azokért az embere­kért, akik szándékosan vagy éppen tudtukon kívül se­gítséget, támogatást adtak nekünk a nehéz és kihívá­sokkal teli időkben. Add, Urunk, hogy mi is naponta ilyen eszközeid lehessünk, hogy lássuk a részleteket és az összefüggéseket is, amelyeknek te Ura vagy. Hálát adunk a béketeremtőkért, akik a te követeid. Akik meglátják a konfliktusok forrását, akik megelőzik a feszültségek okát, akik az egyetértés, a nyugalom és a megbocsátás emberei. Hálát adunk minden emberért, aki gyors a hallásra, és késedelmes a haragra, mert tudja, hogy a harag nem szolgálja a te igazságodat. Szeretnénk tőlük és elsősor­ban tőled mindezt megtanulni. Hálát adunk igédért, amellyel pásztorolsz, tükröt tar­tasz elénk, amellyel közelítesz hozzánk, dorgálsz és vi­gasztalsz, amellyel megmutatod a helyes utat, és meg­mutatod, mit vársz tőlünk; amelyből megtudhatjuk, ki vagy te számunkra! Hálát adunk a reménységért, amelyet Jézus Krisztus feltámadásában megmutattál nekünk. Az eljövendő örök életért, amelynek részesei lehetünk. Urunk, hálát adunk mindenkori és állandó jelenléte­dért. Add, hogy észrevegyünk életünk minden órájában! Adj az örömre mindig nyitott szívet, hogy meglássuk mindazt, amit naponta kapunk ajándékba! Adj elégedett­séget, hogy mindezt ne vegyük természetesnek! Ámen. Mi Urunk, édes Atyánk Cantate - énekeljetek! E vasárnap is a be­vezető zsoltár kezdőszaváról kapta el­nevezését: énekeljetek az Úrnak új éneket, mert csodákat tett! Szabadulást szerzett jobb­ja... ” (Zsolt 98,1) Ez az ünnep az egyház­zene, az éneklés vasárnapja is. E heti gra- duálénekünk (EÉ 233) első szakasza így hangzik: „Mi Urunk, édes Atyánk, / Add nekünk Szentlelkedet, / Szent Fiadért áraszd ránk / Gazdagon kegyelmedet, / Hogy tisztán megismerjük / Te igaz tör­vényedet, / És hamis tudománytól / Megőrizzük igédet!” Ha a vasárnap elnevezése Cantate, mi­ért éppen egy, a Szemléiket segítségül hívó ének került az énekrendbe? - te­hetjük fel a kérdést. Ahhoz, hogy ezt .megértsük, ki kell keresnünk a felolva­sásra kijelölt'evangélium és epistola so­rait, valamint a nap kollekta imádságát. Az ünnep evangéliuma Jn 16,5-15, mely szakasz fő gondolata: „...amikor azonban eljön ő, az igazság Lelke, elvezet tite­ket a teljes igazságra...” (13. vers) Az epis­tola Jakab leveléből való (1,16-21). „Ezért tehát vessetek el magatoktól minden tisztáta- lanságot és a gonoszság utolsó maradványát is, és szelíden fogadjátok a belétek oltott igét, K IGE+HIRDETŐ amely meg tudja tartani telketeket” - olvas­hatjuk a 21. verset. S végül a nap egyik kollekta imádsága így hangzik: „Min­denható Isten, akit szívvel, szájjal és zengő énekkel dicsérünk, engedd, hogy örömmel tanúskodjunk szívünket be­töltő békességedről Jézus Krisztus Urunk által. Ámen.” Énekünk sorai tehát egyenes utalást tartalmaznak mind az evangélium, mind az epistola, mind a kollekta szava­ira. „Krisztus, ki híveidnek / Küldtél mennyből Szemléiket, / Kiket Atyád te- benned / Választott és eljegyzett, / Öntsd ki Lelked reánk is, / Buzgón könyörgünk néked, / Hogy általa igédben / Ismerhes­sünk meg téged!” (2. vers) Az ének dallama és szövege cseh szer­ző munkája. Kliment Bosák (Boszák Kele­men) (T1530) Otcé nás mily Pane kezdetű énekének szép, dúr dallama vidámságot fejez ki, s táncos karakterű. Határon túli magyarok népzenei ihletésű feldolgozá­sa cseng e sorok írása közben fülembe. A felvétel nagyon jól tükrözi a dallam sajátságait, kiemeli karakterét, s kapcso­lódik a kollekta szavaihoz is: szívvel, szájjal, zengő énekkel dicsérjük az Urat! Egész lényünkkel! A vers fordítója Rimay János (1569/73- 1631), felvidéki evangélikus köznemesi családból származó író, költő és állam­férfi, Balassi barátja és legnagyobb költő tanítványa. Bár költeménye a 16. század végén keletkezett, csak 1670-ben jelent meg nyomtatásban, akkor sem gyüleke­zeti énekeskönyvben. Balassi Bálint - Ri­may János Istenes énekek című magánéne­keskönyvének törzsanyagához tarto­zott egészen 1806-ig. A 16. század végétől kezdődően a gyülekezeti énekeskönyvek mellett megjelentek magánájtatosságot szolgá­ló gyűjtemények is. Balassi és Rimay val­lásos énekeinek a gyűjteménye volt az egyik legnépszerűbb protestáns nyom­tatvány a 17-18. században. Szinte vala­mennyi nagyobb nyomdában kiadták őket. A legkorábbi, töredékesen ismert kiadás az 1632 körüli bártfai, a legutolsó a pozsonyi-pesti 1806-ból. Rimay János már gyermekkorában megismerkedett Balassival, bizalmas ba­rátság alakult ki közöttük. Példaképének, mesterének tekintette őt, bár egyéniségük igen eltért egymástól. A féktelen életet élő Balassival ellentétben Rimay közvetítő, béketeremtő ember volt. Visszahúzódó, tudománynak és múzsának élő, veszélye­ket kerülő. Az irodalom színpadára csak Balassi halála után lépett. Költészete csi­szolt, ritka szavakat és kifejezéseket ked­velő, „míves” költészet. Verselt magyarul és latinul, s mint énekünk mutatja, fordí­tásokat is készített. Balassi Bálint után és Zrínyi Miklós előtt Rimay János számított a legnagyobb magyar költőnek. E heti graduálénekünknek eredetileg istentiszteletet, prédikációt bevezető funkciója volt, ami a 3. versszakban válik világossá: „Vigasztaló Szentlélek, / Légy mi kedves vendégünk, / Ki sok kinccsel gazdag vagy, / Lakozzál együtt vélünk! / Szólásra készíts nyelvet, / Adj tanulásra kedvet; / Fülünk nyisd meg hallásra, / Szívünket megtartásra!” ■ W. Kinczler Zsuzsanna

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents