Evangélikus Élet, 2008 (73. évfolyam, 1-52. szám)

2008-04-20 / 16. szám

► „Miért éppen hétfő délután tartják a hálaadó istentiszteletet a templom megújulásáért?” - kérdeztük korábban Szabotté Piri Zsuzsannát, a pusztaszentlászlói gyülekezet lelkészét. „Egyrészt mert nagy területen fekszik a So- mogy-Zalai Egyházmegye, és mivel 14-én délelőtt nálunk lesz a lelkészgyűlés, lelkész­társaim a püspök úrral - mint meghívott elő­adóval - együtt itt lesznek nálunk. Másrészt sajnos az egyre idősödő gyülekezetben a hét­fő délután két órai időpontra csak néhányan mondhatják, hogy a munkaidejükre esik” - szólt a válasz. A Zalaegerszeg mellett fekvő kis falu egyházi életé­re vonatkozó első adatok 1771-ből származnak. Ak­kor még a helvét hitvallásúak közé sorolták az evangélikusokat, akik minden bizonnyal a Vendvi­dékről települtek ide. A türelmi rendelet kiadása után néhány évvel keletkezett dokumentum azon­ban már szervezett gyülekezetekről ír. Az evangélikusok a reformáció kezdetének há­romszázadik évfordulóján, 1817-ben építették fel templomukat, Benkő Sámuel lelkész idején. !► Folytatás a 3. oldalon Második esély a Második Esélynek A szarvasi népfőiskolái program zárókonferenciája munka” - hangsúlyozta Gáncs Péter, s utalt arra, hogy a legna­gyobb mester, Jézus is tudta ezt, amikor tanítványaiból közössé­get épített, s ezáltal modellt adott az összefogás és a sikeres közös­ségi lét megvalósításához. Harmadszor pedig az ad okot az örömre - mondta a püspök -, hogy a szarvasi népfőiskola nem maradt elszigetelt hazai kezde­ményezés, hanem egy nemzet­közi szakmar együttműködés ré­szesévé is válhatott, és a külföldi mintákból és tapasztalatokból sokat tanulhattak az új utakon járó szervezők. Gáncs Péter beszéde végére hagyta a csattanót, a „plusz egye­dik” okot. Előző nap ugyanis még nem tudhatta, hogy nekrológot kell-e majd mondania vagy feltá­madási beszédet. Nagy örömmel jelentette be a hallgatóságnak, hogy előző nap kapta kézhez a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség­től azt a levelet, amelyben gratu­lálnak az ótemplomi egyház- községnek és partnereinek a TAMOP 1.4.1 programban el­nyert támogatáshoz. Ennek ér­telmében a Második Esély nép­főiskola kapott egy második esélyt, hogy újra esélyt adhas­son: hetvenkétmillió forintos tá­mogatással és az eddigiektől el­térő képzési formákkal ugyan, de folytatódhat felnőttképzési és munkaerő-piaci esélyteremtő programjuk. ► Befejezés vagy újrakezdés? Végpont vagy új kezdőpont? A szarvasi Tessedikkel a XXI. Századba - Második Esély Népfő­iskola egyházunk egyik magasan kiemelkedő sikertörténete. Az Európai Szociális Alap és a magyar kormány által finanszí­rozott Equal program keretében 2005-ben meghirdetett pá­lyázaton elért siker leginkább magukat a pályázókat lepte meg. Az elnyert összeg - több mint háromszázmillió forint - váratlanul széles távlatokat nyitott egyházunk számára, hogy a népfőiskolái képzési formák eszköztárának alkalmazásával aktív részesévé váljon az egyre fokozódó társadalmi igény­ként fellépő munkaerő-piaci esélyteremtő kezdeményezé­seknek. A Szarvas-Ótemplomi Evangélikus Egyházközség ál­tal koordinált népfőiskolái program a végéhez érkezett. Azonban sokáig nem lehetett tudni, hogy a népfőiskola vég­leg bezárja-e kapuit, vagy az április 10-én megrendezett prog­ramzáró konferencián a folytatás lehetőségének örömhírét is bejelenthetik-e a szervezők. A Szarvas-Ótemplomi Evangé­likus Egyházközség, a Tessedik Sámuel Főiskola Mezőgazdasá­gi, Víz- és Környezetgazdálko­dási Főiskolai Kara, a Bihari Sza­badművelődési és Népfőiskolái Egyesület, a Középhalmi Evan­gélikus Misszió Alapítvány és a Szarvasi Ifjúságért Akciócso­port Egyesület által szervezett konferenciát Gáncs Péter, a Déli Egyházkerület püspöke nyitotta meg. Beszédében három olyan dolgot nevezett meg, amely okot ad az örömre. Elsőként azt emelte ki, hogy a szarvasi kez­deményezés révén egyházunk valódi, a szó klasszikus értelmé­ben vett népfőiskolával büsz­kélkedhet. A népfőiskola intéz­ményét ugyanis manapság ha­misítják - hívta fel a figyelmet a püspök -, méghozzá sajnálatos módon egyházi szervezetek, amelyek „népfőiskolái prog­ram” fedőnéven adnak be olyan pályázatokat, amelyek valós tar­talmának semmi köze az e típu­sú képzéshez. Második okként az egyházke­rület lelkészi vezetője arra a programban fellelhető értékes többletre utalt, amely révén a Tessedik-népfőiskolában nem csupán a klasszikus modell való­sult meg: a tanításon kívül ugyanis eredményes közösség- építés is folyt, a projekt mögött pedig olyan összefogásra voltak képesek a szervezők, amelynek komoly hírértéke van a mai ma­gyar közéletben. Külön öröm, hogy ennek a sikeres összefogás­nak az ótemplomi egyházközség lehetett a katalizátora. „A titok nyitja és a siker kulcsa a csapat­Folytatás a 3. oldalon ■ László Jenő Csaba „Ez biztosan nem a mi ünne­pünk” - gondolhatják sokan, amikor az Útmutató éppen aktuá­lis oldalára vagy hetilapunk leg­frissebb számának címlapjára te­kintenek. Bizonyára többen érzik úgy, hogy a felszólítás - énekelje­tek!” - nem nekünk szól. Cantate vasárnapján ugyanis reflektor­fénybe kerülnek a profi kórusok, a hárommanuálos orgonák, a kantátazenés istentiszteletek, a zenekarral kísért gyülekezett al­kalmak, Johann Sebastian Bachról és a Deák téri harangjátékról nem is beszélve. Mindeközben „szük­ségkántorok” tucatjai kicsit szé­gyenkezve nyúlnak az ócska har- móniumok leragadt billentyűi­hez, és kezdenek bele a zeneileg kevésbé művelt gyülekezeti ta­gokkal az istendicsőítésbe. Magam sem tagadom a művé­szi orgonajáték, a jól kimunkált kórusmű és a tiszta egyházzene szükségességét, mégis úgy gon­dolom, hogy ez a nap többről szól: mindannyiunkról. Ma örömmel ünnepiek piciny gyülekezetemmel. Még akkor is, ha bátortalanul, elcsukló hangon szól énekünk, és időnként egy- egy szólamot a négyből el is „vesztenek” ujjaim a hangszeren. Örömünk oka sem lehet más: há­laadás az Istennek, hogy ennyien együtt vagyunk, ha néha hamis hangokkal megtűzdelve is, de együtt énekelhetünk. Cantate annak a kis fiókegy­háznak is ünnepe, ahol orgonáról álmodni se mernek, de az ütött- kopott harmonium megtisztítá­sának a közelmúltban annyira örültek, hogy a falu katolikusait is meghívták közös hálaadásra. Hi­szem, hogy az éneklés vasárnapja azé a két idős asszonyé is, akikkel karácsony ünnepén a szórvány­ban egy lakótelepi lakás szobájá­ban énekeltük a Csendes éjt. Ünnepeljenek bátran azok is, akik még ma is őrzik és tovább­örökítik - nem csupán egy régi könyvként, hanem élő énekszó­val is - az ősi Tranoscius énekeit! A vasárnap felszólítása szól an­nak a gyülekezetnek is, amellyel húsvétvasárnap új éneket ismer­tettem meg; énekeljetek, bátran, még ha sokszor átláthatatlan dzsungelnek tűnik is a halleluják hajlítása! A mai nap legyen azoké is, akikkel a nagyobb ünnepek má­sodnapján rendhagyó keretek között, spirituálékkal dicsérjük az Urat! Úgy hiszem, Cantate vasárnapja azoknak a gyüleke­zeteknek is üzen, ahol ezen a napon is a magamfajta alulkép­zett vagy képzetlen kántorok te­szik ki az énekszámokat a templomfalra, sőt olyan közös­ségeknek is, ahol két imádság között maga a lelkész tapossa a harmonium pedálját. Ma ünnepelhet az a kedves gyülekezeti tagunk is, akinek ta­lán fogalma sincs, hogy mit je­lentenek a „gombócok" a vonal­rendszerben, mégis gyermeki őszinteséggel tud örülni akkor, amikor legkedvesebb énekét, a Velem vándorol utamon Jézus kez­detűt választom vasárnapra. Lehet, hogy otthonukban, még­is ünnepelnek azok is, akik ko­ruk vagy betegségük miatt az is­tentiszteletre egyre ritkábban vagy egyáltalán nem jutnak el, azonban esténként fellapozzák énekeskönyvüket. És egyik leg­kedvesebb vasárnapja a mai édesanyámnak is, mert bár éne­kelni saját bevallása szerint sem tud, Az úr csodásán működik kezde­tű éneket gyakran dúdolja az au­tóban (persze szigorúan csak olyankor, amikor kettesben van­nak az Úristennel). Hiszem, hogy Cantate mind­annyiunké: a Lutherániában éneklőké, a beázott falusi temp­lomokban összegyülekezőké, a panellakásban úrvacsorázóké, a tisztaszobában magukban dú- dolóké és az autóban fohászko- dóké. Mindannyiunké, akik ta­lán nem tudunk, mégis szere­tünk énekelni. És bízom abban is, hogy egy­szer, valahol teljes lesz az össz- hangzat, és egy kórusban dicsér­hetjük az Urat. Ott majd mind­annyian a Karmesterre figye- lünk, nem lesz hamis hang, és az ének sem szűnik meg soha. Ahogyan a korábban említett gyülekezeti tagunk kedvenc éne­ke mondja: „Fenn a mennyei, an­gyali karban / Nevét végtelen ál­dom én...” (EÉ 459,5) SZAKONYI SZENZÁCIÓ! Oltárkép a türelmi rendelet korából Akár szenzációszámba is vehető a hír, ugyanakkor még meglévő értékeink siralmas állapotára is utal az alábbi hír, mely hatványozottan igazolja az evangé­likus országos gyűjtemények által kezdeményezett országos felmérések létjogosultságát: Szakonyban (Soproni Egyházmegye) most került elő egy több mint kétszáz éves evangélikus oltárkép! A kereszten függő Krisztust ábrázoló festményt a gyülekezet helyettes lelkésze, Simon Réka találta meg egy nedves, sötét, félreeső helyiségben. A felmérési kérdőív pontjainak eleget téve minden elrejtett zugot és használaton kívüli épületrészt átnézett. így derült ki, hogy az eddig a sötétben fogason lógó ruhadarab­nak tűnő valami a gyülekezet legrégebbi emlékeinek egyikét: feltételezhetően az első oltárképet takarta. Az igen rossz állapotban, szakadtán és rongyo­san fennmaradt kép - alsó részén festett-írott bibli­ai idézettel - tipikusan evangélikus ikonográfiájú. Országosan is viszonylag kevés ilyen kép maradt meg ebből a korai időszakból. Kisebbségben lévő magyar evangélikusságunk identitástudatának megőrzése érdekében fontos, hogy legrégebbi emlékeinket féltve őrizzük meg és adjuk át az utókornak. Lelkészváltás, filiává, szór­vánnyá válás vagy a leromlott állapotú, őrizetlen in­gatlanok mind-mind potenciális veszélyeket rejte­nek értékeink számára - és itt nemcsak a pénzben mérhető, hanem a történeti értékekre is gondolok. Megőrzésük, védelmük legtöbbször nem pénz, ha­nem odafigyelés és gondoskodás kérdése. Régi anyakönyveink, gyülekezeti könyvtáraink, templomi berendezéseink és oltári paramentuma- ink többet jelentenek gyülekezeteink számára egy­szerű tárgyi eszközöknél. Őseink hitvallását, a ne­hézségek között is a hitben való megmaradását je­lentik ezek az emlékek a mai, más problémákkal küzdő ytódok számára. A helyszíni szemle során Szakonyban előkerült még néhány további muzeális értékű tárgy is: míve­sen kialakított, de rozsdás ostyasütő lapát, persely­láda, oltári bibliatartó: az Evangélikus Országos Múzeum szeretne minél hamarabb forrásokat talál­ni a restaurálásukra. Reméljük, hogy egy-két éven belül már a megszépült, restaurált tárgyakról adha­tunk hírt az Evangélikus Elet hasábjain. ■ Dr. Harmati Béla László, az Evangélikus Országos Múzeum igazgatója Összhangzattan Hétköznapi nagyünnep Pusztaszentlászlón

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents