Evangélikus Élet, 2008 (73. évfolyam, 1-52. szám)

2008-04-13 / 15. szám

‘Evangélikus ÉletS EVANGÉLIKUS ÉLET 2008. április 13. !► 3 Valóra vált álom Interjú D. Szebik Imre nyugalmazott püspökkel ► „Régi álmom vált valóra” - fogal­mazott beszélgetésünk kezdetén D. Szebik Imre nyugalmazott evan­gélikus püspök, akit abból az alka­lomból kerestünk fel, hogy márci­us 30-án véget ért az első gyüleke- zetimunkatárs-képző tanfolyam. Mint ötletgazdát kértük: összegez­ze tapasztalatait, és beszéljen a jö­vőre vonatkozó tervekről.- Ha jól emlékszem, püspök úr mintegy másfél évvel ezelőtt írt először a gyülekezeti- munkatárs-képzés fontosságáról az Evangéli­kus Élet hasábjain. Amikor elszánta magát a megszervezésére, a cikkében is említett német mintát követte?- Valóban, 2006-ban Gyülekezetépítés új módszerekkel címmel az EvElet egyik de­cemberi számában összegeztem a brémai vezetőképző kongresszuson szerzett ta­pasztalataimat, hangsúlyozva a jól kép­zett munkatársi gárda szükségességét. Ebben a cikkben hangot adtam abbéli meggyőződésemnek, hogy „amelyik egy­ház nem él hívei aktív szolgálatba állításá­val, az nem tud élő közösségként meg­maradni a posztmodem világ ezernyi kí­sértése között. Az általános papság elvé­nek érvényesítése korunk kihívása is.”- Attól tartok, ehhez képest nálunk inkább az a jellemző, hogy a gyülekezeti tagok „elvár­ják" lelkipásztoruktól, hogy szinte mindenhez értsen...- Rosszul teszi, aki ehhez az irreális el­képzeléshez ragaszkodik. A gyülekezeti élet és szolgálat egyre színesebb és sokré­tűbb, egyetlen ember képtelen arra, hogy mindent kézben tartson. A lelkészeknek mindenképp szükségük van a hozzáértő és elkötelezett munkatársakra. Nemcsak .Németországban - nálunk is. Tagadhatatlan, hogy a jól működő né­met példa is inspirált arra, hogy nyugal­mazott püspökként „végre” megszervez­zem a gyülekezetimunkatárs-képzést a Magyarországi Evangélikus Egyházban. Hogy valóra váltsam azt az elképzelése- ■ met, amit „aktív koromban” — bár már akkor nagyon szerettem volna - kellő idő hiányában nem tudtam megtenni. Az igazsághoz tartozik, hogy bár ehhez a németországi élmények adták meg a „végső lökést”, de a mi képzésünk még­sem egy az egyben olyan, mint az övék, mert természetesen alkalmazkodnunk kellett a hazai igényekhez és lehetősé­gekhez.- Ráadásul, hajói tudom, a történelmi egy­házak közül Magyarországon elsőként...- Ilyen jellegű képzést eleddig még sem a római katolikus, sem a református egyházban nem tartottak. Református testvéreink már jelezték érdeklődésüket, a tanfolyamon pedig jelen volt a bencés Arnold atya is Ménfőcsanakról.- Honnan és hogyan „verbuválták" a jelent­kezőket a tanfolyamra?- Gyülekezeteket és lelkipásztorokat megszólító toborzó levelet fogalmaz­tunk, és a televízió, illetve a rádió vallási műsoraiban, valamint az Evangélikus Élet­ben is meghirdettük a lehetőséget. Az Országos Egyházi Iroda anyagi segítsé­gének köszönhetően a képzés - a szál­lást és az ellátást is beleértve - mindenki számára szinte ingyenes volt. így még Erdélyből is érkeztek résztvevők.- Összesen hány fővel indult meg a képzés?- Nyolcvannégyen jelentkeztek az or­szág minden részéből; közülük végül hetvennégyen érkeztek a helyszínre, a piliscsabai Béthel Missziói Otthonba. A résztvevők tizennyolc és hetven év kö­zöttiek voltak, többségük nő.- Volt-e valamiféle alkalmassági vizsga? Úgy értem, a jelentkezőknek meg kellett-e felel­niük bizonyos kívánalmaknak?- Hogy valaki gyülekezeti munkatárs­ként megfelel-e vagy sem a lelkiismeretes és áldozatos szolgálatra, azt a jelentkező előzetesen elküldött életrajzából bajos lett volna teljes bizonyossággal kideríteni. Mindenkitől kértünk viszont lelkipászto­ri ajánlást is, hiszen saját lelkészüknek mégiscsak ismerniük kell a környezetük­ben élő aktív, avagy leendő munkatársa­kat. A jelentkezők mintegy fele ugyanis már végzett vagy végez valamilyen szol­gálatot a gyülekezetében, ugyanakkor ör­vendetes, hogy szép számmal akadtak, akiket ez a tanfolyam indított arra az el­határozásra, hogy aktívabban bekapcso­lódjanak közösségük életébe.- Kérem, püspök úr avassa be olvasóinkat a tanfolyam „tanrendjébe”. Hogyan zajlott a program?- A németországi, többhetes képzéssel ellentétben a mi tanfolyamunk résztvevői „csupán" háromszor háromnapos - összesen hatvanhat órás -, ám igen inten­zív felkészítésben részesültek Bibliaisme­reti, egyháztörténeti, ökumenével kapcso­latos alapinformációk elsajátítására épp­úgy lehetőségük nyílt, mint az egyház mai életének és szervezetének megismerésére, valamint konkrét pasztorálpszichológiai tréningre. Bár a hallgatók számos elméleti ismerettel gazdagodhattak, a hangsúly ér­telemszerűen a családlátogatásra, a szere­tetszolgálatra, valamint a lelkigondozói munkára esett. Ez utóbbi területek model­lezése során kis csoportokban dolgoz­tunk fel elképzelt élethelyzeteket.- Az egyházi levelezőlistán a napokban már lehetett olvasni az egyik résztvevő elismerő so­rait. Személyesen, közvetlenül a tanfolyam vé­gén milyeft visszajelzéseket kapott?- Zárásként ismét tíz-tizenkét fős cso­portokat alakítottunk ki, s ezek tagjaival egyenként is elbeszélgetett egy-egy elő­adó. Általában mindenki pozitívan érté­kelte a látottakat-hallottakat, de termé­szetesen kaptunk „kritikát” is. Volt, aki az egyház tanításának részletesebb ismerte­tését hiányolta, és volt, aki azt nehezmé­nyezte, hogy a lelkész előadók - ár. Fabiny Tamás, Hafenscher Károly, Ittzés István, Jánosa Attila, dr. Korányi András, Percze Sándor, Pin­tér Károly, Szeverényi János, Takács Eszter és jómagam - mellé miért nem hívtunk meg például képzett pszichológust is.- Hogyan összegezné saját benyomásait?- A személyes beszélgetések még in­kább megerősítettek abban, hogy na­gyon nehéz ma hiteles keresztény életet élni: nő a válások száma, a házasság he­lyett inkább az élettársi kapcsolat a „di­vat”, a munkahelyeken egyre többet vár­nak el a munkavállalótól úgy, hogy a ke­nyérkeresete emellett még bizonytalan is; a vallások piacán bőséges a kínálat, sokan még mindig félnek hitüket meg- vallani - olykor nem ok nélkül -, és még sorolhatnám...- Ez azonban reménység szerint nem szegi kedvét, és tervezi a tanfolyam folytatását...- Igen, idén novemberben szeretnénk újra elindítani a kurzust. Figyelembe vé­ve a visszajelzéseket, eszközlünk apróbb változtatásokat, és már előzetesen meg fogjuk kérdezni a jelentkezőktől, hogy a „kötelezőkön” kívül milyen témában hallgatnának szívesen előadásokat. De alapvetően ősszel is a mostanihoz ha­sonló módon tervezzük lebonyolítani a gyülekezetimunkatárs-képző tanfolya­mot. Az ugyanis nem kérdés, hogy to­vábbra is a diakóniai munkára, a család- látogatásra és a lelkigondozásra kell he­lyezni a hangsúlyt. Ezeken a területeken bőven találhat mindenki magának sze­mélyiségéhez illő, számára leginkább testhezálló, konkrét feladatot.- Az egyház Urának áldása kísérje püspök úr további fáradozását! ■ Gazdag Zsuzsanna Konferencia kérdőjelekkel ► Egyházunk mindhárom püspöke, az országos felügyelő és helyettese, az országos irodaigazgató és he­lyettese, nem utolsósorban pedig a hittudományi egyetem - püspök­helyettesi tisztet is betöltő - képvi­selője tett eleget az Evangélikus Pe­dagógiai Központ invitálásának, és utazott a hét első napján Balaton­szárszóra, hogy részt vegyen az ok­tatási intézmények vezetőinek kon­ferenciáján. Rögvest érthetővé vá­lik e megkülönböztetett érdeklő­dés, ha előrebocsátjuk, hogy ebben a körben első ízben irányult a figye­lem az iskolalelkészi szolgálatra. A zsinat a 2007/2008-as tanévtől tette kötelezővé egyházunk - több mint há­romszáz diákot oktató - általános és kö­zépiskoláiban iskolalelkész alkalmazá­sát. Sokak régi, imádságban hordozott Oktatási Osztályának vezetője. Lapunk kérdésére válaszolva Mihályi Zoltánná a feloldandó feszültségek között említette az iskolalelkészek alkalmazotti jogvi­szonyából eredő hátrányokat, nevezete­sen a gyülekezeti lelkészekétől eltérő adózási kötelmeket. A törvény szolgála­ti lakás biztosítását sem írja elő, jóllehet az iskolalelkészi állás püspöki kiküldés­sel is betölthető... A konferenciát mindazonáltal nem a gondok, hanem az örömök és a lehető­ségek számbavétele jellemezte. Sokrétű feladatait a státust legrégebben létreho­zó soproni líceum iskolalelkésze, Mes- terházy Balázs összegezte. Prezentációját izgalmasan egészítette ki aszódi gim­náziumunk igazgatójának referátuma. Dr. Roncz Béla azt a kérdést igyekezett megválaszolni, hogy valójában mit is várnak az iskolák, illetve az intézmé­nyek vezetői az iskolalelkészektől. Sa­játos nézőpontból, esperesi szemszög­ből vizsgálta meg ugyanezt a kérdést Mihályi Zoltánná bemutatja az új országos irodaigazgatót, Kákay Istvánt vágya valósult meg ezzel a döntéssel, csak épp a vonatkozó törvény jó né­hány, korántsem apró technikai feltétel tisztázásával maradt adós. Ezek többsé­ge is terítékre kerül(t) a balatonszárszói Evangélikus Konferencia- és Missziói Otthonban hétfőn kezdődött (és lapzár­tánk után is tartó) konferencián. A két­napos együttlétet azonban még nem annyira a konkrét megoldási javaslatok kidolgozásának, mint inkább a kérdések tisztázásának szándékával indítványoz­ta a Magyarországi Evangélikus Egyház Rí bár János, a Nyugat-Békési Egyházme­gye lelkészi vezetője, míg a tudósítá­sunk legelején említett meghívottak­nak a kérdés már úgy szegeződött: mit vár az egyházvezetés az iskolalelké­szektől? Mindezek ismertetése mellett a közel­jövőben arra is választ keresünk majd la­punkban, hogy az érintett tizenöt okta­tási intézményben mit várnak a szülők és a diákok a tantestület Luther-kabát vi­selésére jogosult új tagjától. ■ -TPK­Jogerősen országos irodaigazgató Kákay István A Magyarországi Evangélikus Egyház bírósága másodfokon elutasította az or­szágos ügyész által benyújtott panaszt, amelyet az országos irodaigazgató vá­lasztásának tárgyában a zsinat február 16-i határozata ellen emelt. Az indoklás szerint a választás eredménye egyértelmű, a törvénysértés arra nem hatott ki. Az ítélet jogerős. Kiskorú felnőttek - nagykorú gyermekek Úton a spirituális nagykorúság felé címmel olvashattunk tudósítást a közelmúltban a Déli Egyházkerület Bonyhádon tartott gyülekezetvezetői konferenciájáról (Evan­gélikus Élet, 2008/11. szám). Most, hogy az egyházi esztendő zarándokútján vándo­rolva lassan félúton vagyunk húsvét és pünkösd, a feltámadás és a Lélek ünnepe között, vessük fel újra a kérdést: vajon mit is jelent a spirituális nagykorúság, és mikor, hogyan juthatunk el erre az oly gyakran áhított állapotra? Ebben az összefüggésben először tisz- tázandók az alapfogalmak: mit is értünk kis-, illetve nagykorúságon? A kiskorú szótárának kulcsszavai: én, enyém, ne­kem... Állandóan önmagával van elfog­lalva, ugyanakkor képtelen gondoskod-, ni magáról, így állandó külső segítségre szorul. Ebből adódóan önző és felelőt­len, és - éppen kiskorúsága „jogán” - fe­lelősségre sem lehet vonni. Ezzel szemben a nagykorú, a felnőtt azonkívül, hogy már képes gondoskod­ni önmagáról, mások szükségét is meg­látja és felvállalja. Szótárában helyet kap az én mellett a te/ti, az ő/ők és a mi össze­függése. Nemcsak jogait tartja számon, de kötelességeit is elismeri, így felelőssé­get hordozó s egyben felelősségre is vonható szociális lény. Ha így vizsgáljuk meg egyházunk, gyülekezeteink és a benne élők „érettsé­gi szintjét”, igencsak vegyes, ellentmon­dásos képet kapunk. Nyilvánvaló, hogy a nagykorúság nem az évek múltával au­tomatikusan beérő gyümölcs, jócskán akadnak olyan infantilis, kiskorú felnőt­tek, akik „érett” fejjel is csak önmaguk körül forognak, és a másik ember csu­pán addig számít, amíg valami érdek kö­ti őket hozzá. Sajnos ez az önközpontú, önmentő életstílus nemcsak egyes em­berek, de gyülekezetek, egyházak kísér­tése is lehet. Éppen az elmúlt vasárnap, a jó pász­tor vasárnapján találhatott szíven min­ket a döbbenetes erejű, ítéletes prófécia az önmagukat legeltető, hizlaló pászto­rokról (Ez 34). Hátborzongató kép: „Ki­ragadom szájukból juhaimat..." Gyakran ahelyett, hogy táplálnánk a másikat, fel­faljuk egymást. Egy önpusztító ország­ban, fogyó egyházban élve aligha rázha­tó le könnyedén a sziklazúzó prófétai szó. Remélhetőleg tovább dolgozik ben­nünk az élő és ható ige. De az ítélet kemény szava mellett meghallhatjuk az evangélium gyógyító hangját is: „Majd én magam keresem meg ju­haimat...” Ennek az áldott keresésnek és megtaláltatásnak ígéretes idejét élhetjük ÉGTÁJOLÓ meg húsvét és pünkösd ünnepe között, így válhatunk felelőtlen kiskorúakból felelős, nagykorú közösséggé: örvende­ző Qubilate!), éneklő (Cantate!), imádko­zó (Rogate!) gyülekezetté. Ennek a terápiás folyamatnak a nyitá­nya a húsvét hajnali „ősrobbanás”, amely­nek révén nemcsak a sziklasír, de a vaksi, hitetlen szemek és az önző, magukba forduló, bezárkózó szívek is kezdenek megnyílni. Az emberiség történelmének ezt a legnagyobb fordulatát XVI. Benedek pápa egyik homíliájában az evolúcióel­méletből vett képpel szemlélteti: „Krisz­tus feltámadása a legnagyobb mutáció, a legdöntőbb ugrás egy teljesen új dimen­zió felé, amely az élet és annak fejlődése hosszú történelmében valaha is történt, ugrás egy teljesen új rendbe.” Ezt a fordulatot jelzi a tanítványok lát­ványos tempóváltása. A csüggedt, ki­égett vánszorgók hirtelen friss lendületet nyernek. Mindenki szalad: az asszonyok a nyitott sírtól a tanítványokhoz. Péter és János rohan a sziklasírhoz, hogy ellen­őrizze a döbbenetes hír hitelességét. A fáradtan poroszkáló emmausiak is új erőre kapnak a kenyér megtörése után, és hevülő szívvel azonnal indulnak a Fel­támadott evangéliumával a többiekhez. Nemcsak a tempó, hanem a mozgás iránya is gyökeresen megváltozik. Nagy­pénteken még úgy tűnt, mindennek vé­ge, a tanítványi közösség széthullik, mindenki visszazuhan régi énjébe, életé­be. De húsvét hajnalával valóban min­den újjá lesz: újra van értelme elindulni egymás felé, van mondanivalónk, adni- valónk egymásnak! Ez a gyógyulás, ez a spirituális növe­kedés teljesedik ki a pünkösdi csodával, amikor már nemcsak egymás felé for­dulnak a Mester tanítványai, hanem a Lélek erejével elindulnak egy egészen más ember, más emberek, más népek fe­lé is. A Lélek kiűz minden félelmet: nincs többé gátlás, előítélet, kirekesztés. Az erő, a szeretet és a józanság Lelke - a Fel­támadott parancsa és ígérete szerint - el­indítja az apostolokat a misszióba: min­den néphez, a föld végső határáig, min­den napon, a világ végezetéig... Valahol itt kezdődik, ide gyökeredzik a sokat emlegetett „spirituális nagykorú­ság”, a címben említett, paradoxnak tű­nő „nagykorú gyermekség". A Szentlé­lek, a Spiritus Sanctus segítségével gyer­meki bizalommal felismerem és vallom: „Abbá, Atyám!” De egy lélegzettel, ugyanazzal a Lélekkel, lelkülettel fordu­lok, indulok a másik felé, aki testvérem, fele-, sőt egészen barátom lehet Jézus Krisztusban, akkor is, ha még a nevét sem tudom. Szeretném hinni, remélni, hogy való­ban efelé vagyunk úton - legalábbis már félúton - húsvét és pünkösd között. Van hát okunk és jogunk együtt örülni, éne­kelni és imádkozni: Jöjj, égi szent láng, nagykorú gyermekség Lelke! Oldj fel az önző kiskorúságból, a felelőtlen felnőtt­ségből! Tölts el, küldj el! FOTO; T. PINTER KAROLY

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents