Evangélikus Élet, 2008 (73. évfolyam, 1-52. szám)
2008-04-13 / 15. szám
2 . m 2008. április 13. FORRÁS ‘Evangélikus Élet®> A BIBLIA ÉVE HÚSVÉT ÜNNEPE UTÁN 3. VASÁRNAP (JUBILATE) - Móz 1,1-4.26-31:2,i-4a Jób könyve - a szenvedés Jézus egyszer a tanítványaival Jeruzsálemben meglátott egy embert, aki már születése óta vak volt. A tanítványai megkérdezték tőle: „Mester, ki vétkezett: ez vagy a szülei, hogy vakon született?” Jézus azonban válaszában tagadta, hogy közvetlen összefüggés lenne az ember szenvedései és bűnei között. Ezzel a kérdéssel vívódik Jób könyve is. Egy olyan korban keletkezett (a perzsa és a hellén uralom időszakának határán), amelyben az egyén már nem talált támaszt és magától értetődő világmagyarázatot az őt hordozó közösségben. A saját és környezete sorsát kritikusan szemlélő ember a tapasztalatai alapján többé nem tudta elfogadni azt a régi tanítást, hogy a sorsunk a tetteink eredménye. Az élet ugyanis nem azt mutatja, hogy aki elég okos, és Istennek engedelmes életet él, annak csak jól mehet a sora. Tanköltemény a szenvedésről Jób könyve szélsőséges példán mutatja be, hogy néha az ember bűnének csekély volta vagy éppen az illető ártatlansága nincs arányban az őt ért szerencsétlenségekkel. Az olvasók a könyv nyitójelenetéből tudhatják, hogy Jób „ártatlan”: Isten mennyei udvartartásában megjelenik a vádló sátán, aki szerint az istenfélő Jób csak addig szereti és imádja Istenét, amíg boldog, -áldott élete van. Isten engedi, hogy a sátán válogatott szenvedésekkel sújtsa Jóbot, aki vétlensége tudatában teljesen értetlenül áll az őt ért szerencsétlenségek előtt. Türelmes hite is csak akkor válik keserű, Istennel szembeni lázadássá, amikor sorra meglátogatják régi barátai, és el akarják vele fogadtatni, hogy a szenvedést „biztosan megérdemelte”. A „vigasztaló” barátok és a szenvedő Jób hosszú oldalakon át ívelő meddő vitájának Isten megjelenése vet véget. Mennydörgő szavaiból kiderül, hogy Jób minden vakmerő lázadásával együtt is sokkal közelebb áll hozzá, mint a barátok a- maguk előre gyártott teológiai igazságaival. Ugyanakkor Jóbnak is be kell látnia, hogy gőgös az az ember, aki ítélkezni merészel Isten tettei felett. O bölcsen rendezte be ezt a világot, és bölcsen uralkodik is felette. Ezt mindnyájunknak el kell fogadnunk, még akkor is, ha saját pillanatnyi sorsunkban képtelenek vagyunk felismerni jóságát és szeretetét. Jób könyve arról beszél, hogy Isten nem „kiszámítható”, ugyanakkor hűséges szeretetében reménykedve nincs más lehetőségünk, mint hogy rábízzuk magunkat, még akkor is, ha sokszor homályos, fájdalmas és érthetetlen utakon vezet bennünket. „Krisztus szenvedése magában foglalja azt a kérdést, amely radikális módon jutott kifejezésre Jób könyvében. Krisztus azonban nemcsak magával viszi ugyanezt a kérdést, hanem hordozza a kérdésre adható legtökéletesebb választ is. Krisztus nemcsak az evangéliummal felel a szenvedést s ánnak értelmét kutató kérdésre, hanem mindenekelőtt saját szenvedésével, amely szervesen és elválaszthatatlanul épül be az örömhír tanításába.” (II. János Pál pápa) M Magyar Bibliatársulat SEMPER REFORMANDA „Minden azon fordul meg, hogy bízni tudjunk a mi szerető Urunkban, a Krisztusban, s igéjét igaznak tartsuk. Megpróbáltatások közepette se csüggedjünk, hanem vigasztaljuk magunkat. Hiszen nem juthat örömhöz az, aki előbb nem szenvedett." M Luther Márton: Jer, örvendjünk, keresztyének! (Szabó József fordítása) Ó, Adamo! Csakhogy megtaláltalak!- Ó, Adamo! Csakhogy megtaláltalak! Robert Merle regényében Tetahiti és Purcell elvesznek a viharban. Tetahiti, a tahiti bennszülöttek vezetője kegyelemből csak száműzi volt barátját. Purcell hajót épít. Már éppen elkészül vele, amikor a törzsfőnök úgy dönt, hogy vele együtt próbálja ki a tengeren, mert nem engedheti, hogy rossz hajóval induljon el. így aztán együtt mennek ki. Hatalmas vihar támad. A két férfi vállvetve küzd az elemekkel. A legnagyobb veszélyt az jelenti, hogy elveszítik a szigetet. Annyira távol kerültek tőle ugyanis, hogy a vihar sötétjében könnyen lehet, hogy elmennek mellette, és soha többé nem találják meg. Ahogy felidézem a könyv régi emlékeit, újra elér ez a félelem: mi lesz, ha soha többé nem találjuk meg a szigetet? * * * Hogy tudnék nektek írni bármit is az az- előttrol? Ha a világ kezdetéről szól, hol van az a kor? Ha az emberi lélek fejlődéséről szól, hol van az ártatlanságnak bármi nyoma bennem? Végképp elveszett. Fertőzöttek vagyunk. Már átestünk az Istentől elválasztottság éden nélküli partjára, a bűnök világában járunk. Emlékeink sincsenek az odaátról. Mint valami gyönyörűséges napfölkelte a vízparton, úgy bontakozik ki a Föld szépsége, a világ számtalan színe. Szinte látjuk, ahogy gondosan fölé hajol a Teremtő, arcán szeretetteljes mosoly, minden mozdulatnak értelme van, minden szava új csodát ébreszt. Ez a tökéletesség zavarba ejtő. Annyira távolról látom, hogy nem is értem. Irigykedve nézem, mint a rossz tanuló a jó füzetében levő ötösöket. Ez a világ soha nem lehet az enyém, ez a világ soha nem is volt az enyém. A vízpart csodálatos ébredéséről álmodom a piszkos utcákon baktatva. * * *- Ó, Adamo! Csakhogy megtaláltalak! Azelőtt barátok voltak, most ellenségek. Adam Purcell hadnagyként szolgált egy angol hajón, de kénytelen volt a fellázadt legénység mellé állni kegyetlen kapitányuk ellen. így kerültek a szigetre. Jól alakultak a dolgok, de néhányan a legénységből embertelenül viselkedtek a bennszülöttekkel. Háború lett. A bennszülöttek megölték a fehéreket. Tetahiti és Purcell, akik közben jó barátok lettek, külön táborba kerülnek. A bennszülött törzsfőnök már ellenségének tekinti az angolt. A barátság emléke és Purcell ártatlansága, harca a békességért elég azonban ahhoz, hogy meghagyja az életét. De a szigetet el kell hagynia. Ahogy felidézem a könyv régi emlékeit, újra elér ez a magányosság: menni kell, és soha többé nem lehet visszatérni a szigetre? * * * Valaki azt mondja, ez a világ teremtésének története. Igen, kellett, hogy legyen ez a romlatlan szépség, amikor minden ilyen rendben volt. Én csak a vágyat érzem: bár lenne még valaha! Valaki azt mondja, az életünkben, bennünk játszódott le ez az ártatlanság, a gyermekkor felhőtlen gondtalansága, ez a boldog éden, amikor még nem bántott semmi, nem féltünk semmitől, szabadok voltunk. Volt szép gyerekkorom, de az ártatlanságára nem emlékszem. Hol keressem Isten teremtésének makulátlanságát? Múltban vagy jövőben? Emlékezzem, vagy várjam? * * *- Ó, Adamo! Csakhogy megtaláltalak! Már lemondanak arról, hogy valaha visszatérhetnek. Éheznek, halálosan fáradtak, majd megfagynak, és azt sem tudják, hogy előttük van-e a sziget, vagy máris elmentek mellette, és hajóznak bele a végtelen óceánba. Amikor beszélnek, az angol hazudozik, a tahiti frázisokat mond. Mindegyik vigyázni akar a másikra. Mindketten nagyon félnek. Aztán egyszer csak megpillantanak egy halványan fénylő pontot. A sziget asszonyai hatalmas tüzet raktak, hogy ők vissza tudjanak térni. Valahogy partot érnek, de a ködben elszakadnak egyr mástól. Kétségbeesett keresgélés után találkoznak újra, a bennszülött és az angol, a két volt barát, aki ellenséggé lett, a két ellenség, aki testvérré lett. Végül egymásra lelnek a szigeten.- O, Adamo! Csakhogy megtaláltalak! Ahogy felidézem a könyv régi emlékeit, újra elér ez a megkönnyebbülés: mégiscsak haza lehet érkezni. * * * A VASÁRNAP IGÉJE Mint elveszett szigetet keressük terem- tettségünket. Folyton azt kérdezzük magunktól: hol a helyem? Ki is vagyok én? Egymás arcába nézve keressük identitásunkat, egymástól várva válaszokat. És mert a válaszok soha nem hangzanak el, vagy nem elég jól, egymás ellen fordulunk mi, teremtmények. Hogy is lehetnének válaszaink, amikor elveszítettük a teremtettség szigetét, talán örökre?! A válasz nem a történetiségben és nem a fejlődésben van. Istennél van. A teremtés Isten álma az emberről. Ilyennek akart látni kezdettől, ilyennek akar látni a jövőben, ilyennek lát minket most is. Mint az édesanya, aki újszülöttjét látja abban a „szokott pimaszban” is. Vagy a szerelmes, aki kész nem tudni párja hibáiról, pedig pontosan ismeri őt. Isten reménykedik. Erről a reményről szól Jézus halála. Erről a reményről szól Jézus feltámadása. Miközben mi az elveszett édent keressük, ő minket keres fáradhatatlanul. * * * Isten akkor majd ezt mondja:- O, Adamo! O, ember! Csakhogy megtaláltalak! ■ Koczor Tamás O ratio cecumemca Urunk, Istenünk! Köszönjük, hogy te atyánkként gondoskodsz rólunk, és ezért eléd hozhatjuk kéréseinket. Hallgasd meg könyörgésünket, amikor önmagunkért imádkozunk. Munkáld bennünk az igyekezetét a tiszta életre, hogy ne a világi értékekhez és saját vágyainkhoz igazodjunk, hanem a te igédhez. Add, hogy meglátsszon rajtunk, hogy a te gyermekeid vagyunk. Segíts, hogy tisztességesebben éljünk. Segíts, hogy ne legyünk önzők, és ne helyezzük saját érdekeinket mások elé. Segíts, hogy munkánkat hűségesen végezzük. Emlékeztess arra, hogy a testünk a te Lelked temploma, és segíts, hogy ne romboljuk mértéktelen evéssel-ivás- sal, igénytelen életmóddal és neked nem tetsző kapcsolatokkal. Segíts, hogy hitünk valóban Krisztusban való hit legyen, és ne keveredjen bele semmi a horoszkópokra, táltosokra figyelő tanításokból. Könyörgünk az ünnepnapokért, a vasárnapokért, mert te szentelted meg a hetedik napot. Segíts, hogy valóban ünneppé lehessen számunkra, amikor igédet a gyülekezetben hallgatjuk, és együtt dicsérünk téged. Emlékeztess bennünket arra, milyen csodálatos módon munkálkodtál az életünkben, és segíts, hogy hálás szívvel tudjunk neked mindig köszönetét mondani ajándékaidért, vezetésedért, segítségedért. Add, hogy ne váljunk munkánk rabjává, és segíts, hogy tudjunk megállni, tölte- kezni, erőt gyűjteni, amikor elhozod a pihenés idejét. Hallgasd meg könyörgésünket, amikor gyülekezetünkért, egyházunkért imádkozunk. Add meg, hogy igéd valóban tisztán hangozzék, és a szentségekkel helyesen éljünk. Könyörgünk a gyülekezetekben szolgáló munkatársakért, a lelkészekért, a felügyelőkért, a presbiterekért, valamint az egyházmegyék, az egyházkerületek és az országos egyház felelős vezetőiért, hogy akaratod és igéd szerint végezzék hivatásukat a te dicsőségedre és mindannyiunk épülésére. Adj újulást, ébredést, hitben való növekedést. Hallgasd meg könyörgésünket, amikor országunkért, népünkért imádkozunk. Segítsd meg azokat, akik az utóbbi hónapokban különösen is nehéz körülmények közé kerültek, és küzdenek a megmaradásért. Segítsd meg a társadalom peremére szorultakat, a kicsinyeket, gyengéket, hátrányos helyzetűeket. Segítsd meg a pedagógusokat, a szülőket és mindazokat, akikre gyermekek, fiatalok nevelését bíztad. Segítsd a vezetőket, hogy felelősséggel cselekedjenek, hitelesen szóljanak, és javunkra váljék munkálkodásuk. Segíts, Urunk, hogy rend lehessen ott, ahol most káosz van. Urunk, jelenléted, áldásod nélkül semmire sem jutunk. Könyörgünk hát hozzád, légy velünk, és áldj meg bennünket a következő héten is! Fiadért, a mi megváltó utunkért kérünk, hallgass meg minket! Ámen. Öröm van nálad! ► A húsvét utáni vasárnapokat még olyan erőteljesen áthatja a feltámadás öröme, hogy a középkorban ezeken is a húsvéti mise liturgiáját ismételték, s a nap sajátját csak egy nappal később, hétfőn tartották meg. Mai liturgikus rendünkben természetesen nincs ilyen „eltolódás”: a húsvét utáni vasárnapok amellett, hogy hétről hétre újból felelevenítik a feltámadás örömét, megtartották önálló mondanivalójukat és saját nevüket is. „Jubilate Deo omnis terra - Örvendj, egész föld, az Istennek!” (Zsolt 66,1) Az istentisztelet bevezető zsoltáráról elnevezett vasárnap fordulópont húsvét és pünkösd között. A húsvét utáni vasárnapok közül elsőként ezen a napon fordul figyelmünk a mennybemenetel felé. Erről az evangélium (Jn i6,i6-23a) ad hírt, melyben Jézus mennybemeneteléről és utolsó eljöveteléről szól: „Egy kis idő még, és nem láttok engem, de ismét egy kis idő, és megláttok engem." A nap liturgiája nemcsak a két nagy ünnepre, húsvétra és mennybemenetelre mutat rá, hanem a jelen felé is fordítja tekintetünket. Az epistola (iPt 2,11-20) arra tanít, hogyan kell itt, földi közösségeinkben élnünk: „.. .a testvéreket szeressétek, az Istent féljétek, a királyt tiszteljétek" Jubilate vasárnap minden jellegzetes vonása visszatükröződik abban a lendületes, táncos karakterű dallamban, mely az istentisztelet graduáléneke (főéneke): Öröm van nálad (EÉ 364). Ez az ének eredetileg nem egyházi dallam, hanem olasz táncdal, Giovanni Giacomo Gastoldi (1550-1622) szerzeménye. Az itáliai zeneszerző 1591-ben Velencében táncdal- kötetet adott ki Balletti a cinque vöd con li suoi versi per cantare, sonare e ballare címmel. A kötet igazi ismertséget hozott Gastoldinak, röviddel a megjelenése után olyan népszerűségre tett szert, hogy még tíz újranyomtatást ért meg. Ebben jelent meg a 364-es ének dallama eredeti, világi örömöket éltető szövegével: A lieta vita. A kötetben szereplő darabok ötszólamú kórusra íródtak, de amint a címében olvashatjuk, a szerző „éneklésre, hangÉNEKKINCSTÁR szeres játékra és táncra” szánta műveit. A darabok műfaja balletto, a kor egyik kedvelt tánca, melynek jellemzője a gyors hármas ütem és a felütéses jelleg", azaz hogy az első három tánclépés még súlytalan, az akcentus csak az ez után következő hangra esik. A súlyos és súlytalan részeknek ez a gyors egymásutánja igazi lendületet ad a táncnak. A balletto e fontos stílusjegyeit, valamint az eredeti olasz világi vers hangulatát hűen megtartotta a dalhoz költött német nyelvű egyházi szöveg, az In dir ist Freude, mely egy vallásos énekszövegeket tartalmazó gyűjteményben látott napvilágot 1598-ban: Zwanzig Liebliche und gantz Anmutige Lateinische und Deutsche Gesenglein. Sajnos máig sem tudjuk biztosan, ki a szöveg szerzője, de valószínűleg - a hiedelemmel ellentétben - nem maga a kötet kiadója, Johann Lindemann, hanem Cyriakus Schneegaß, a ffiedrichrodai lelkész és zenetudós. Az énekszöveg spontán válasz Pál apostol szavaira: „Örüljetek az Úrban mindenkor!” (Fii 4,4) Az eredetileg a világi örömökről szóló tartalmat tehát a Krisztusban való örvendezés váltja fel (a magyar fordítás Túrmezei Erzsébet munkája). Mindkét versszak örömteli „Halleluja” felkiáltással végződik, mely az olasz madrigálokban jellegzetes „fa la la la” szövegű refrén helyére tökéletesen illeszkedik. Az In dir ist Freude kevés feldolgozása közül a legismertebb J. S. Bach korálelő- játéka (BWV 615), mely az Orgelbüchlein című gyűjteményben található. Aki énekelte már a Gastoldi-féle kórusművet, tudja, hogy bár öt szólamra van szükség hozzá, mégsem nehéz megtanulni. Hogy miért? Mert a reneszánsz madrigálokra jellemző módon sok ismétlődő dallamfordulatból és egyszerű harmóniákból építkezik. Minden templomi kórus számára szép feladat lehet ez a mű, hiszen táncra serkentő erejével nemcsak Jubilate ünnepét, hanem hétköznapjainkat is örömtelibbé teheti. ■ Fekete Anikó LAPUNK A VILÁGHÁLÓN A WWW.EYELET.HU CÍMEN OLVASHATÓ.
