Evangélikus Élet, 2008 (73. évfolyam, 1-52. szám)
2008-04-06 / 14. szám
„Ahol az ember és Isten között megszűnik •a kommunikáció, ahol az ember lelkében meghal Isten, ott meghal az ember is, tönkremegy a lélek, károsul a józan ész, az emberség, céltalanná, kilátástalanná válik az élet.” !► Statisztikák - 3. oldal „Március 27-e a világon mindenütt a színház ünnepe, és rendszerint díszelőadással ünnepük magukat a »színházcsinálók«. Érdemes ilyenkor megemlékezni arról, hogy a középkori európai színjátszás a templomi passiójátékokból, misztériumjátékokból és moralitásokból indult ki.” !► A passióktól a Lakoma haláláig - 5. oldal „Az Ágostai hitvallás Európa és a keresztény egyház válságos idejében úgy ragadta meg az evangélium értelmét, hogy ezzel megújulást munkált akkor, és még számunkra is mutatja, miként lehetséges az ember igazi, gyökeres megújulása.” ► Új fordításban alapvető hitvallási iratunk - 8. oldal Emlékezetes találkozás !► 3. oldal Veszíts el egy könyvet! ► 5. oldal „Jamaika a jamaikaiaké" ► 5. oldal Mátyás király egyházpolitikája ► 7. oldal Becsületesség a pénzügyekben !► 9. oldal Első evangélikus életmódtábor ► 11. oldal Mátyás reneszánsza A fénykép is műtárgy! Hatvan év, avagy konfirmációk ideje Egyházunk gyűjteményi tanácsa - püspöki körlevéllel megtámogatva - (újra) elkezdte gyülekezeteink könyv-, irat- és műtárgyállományának felmérését. Ha mindenki lelkiismeretesen, időben visz- szaküldi a valós adatokkal kitöltött kérdőíveket, reménykedhetünk abban, hogy feldolgozásuk és ellenőrzésük után megközelítőleg pontos képet kapunk az egyházközségeink kezelésében lévő - egyszersmind nemzeti kulturális örökségünk részét képező - gyűjteményekről. Ezek az iratok, műtárgyak evangélikus múltunk fontos emlékei, megérdemlik tehát a szakszerű tárolást, gondos őrzést, pontos nyilvántartást. Ezt kívánja segíteni az országos felmérés, elsősorban azzal, hogy felderíti, hol szükséges szakmai segítséget adni a gyűjtemények megőrzéséhez, dokumentálásához. Az minden laikus számára magától értetődő, hogy egy festmény, szobor, úrvacsorái kehely a műtárgy kategóriába tartozik. Ám a fénykép még 'mindig mostohagyerek; sok van belőle, és ma már mindenki „tud olyat csinálni”. Pontosan emiatt ez az a technika, amellyel ma már a gyülekezet történetének minden eseményét rögzíteni tudjuk, az archív fotók pótolhatatlan dokumentatív értékét pedig senki sem vitatja. Éppen ezért a jelenleginél sokkal nagyobb megbecsülést érdemelnek a régi - és a nem olyan régi - fotográfiák! A mostani felmérés jó alkalom lehet arra is, hogy a lelkész (felügyelő, gondnok, gyűjteményi előadó) akciót hirdessen a gyülekezet történetéhez kapcsolódó fényképek összegyűjtésére. Ha valaki nem akar megválni tulajdonától, ma már a legtöbb helyen van lehetőség a képek másolására, digitalizálására. Néhány községi önkormányzat már rendezett ilyen gyűjtést, amely megmozgatta az egész közösséget, az összegyűlt fotókból pedig kiállítás és kiadvány született. Becsüljük meg jobban a fényképet; gyűjtsük, archiváljuk, azonosítsuk tárgyát, készítése helyét, idejét, esetleg készítőjét (kérdezzük ki a szemtanúkat, emlé- kezőket, amíg még köztünk vannak), nehogy utódaink - mint azonosít(hat)atlan, értéktelen kacatot - kidobják! Az Evangélikus Országos Múzeum és a Levéltár is őriz archív fotókat, albumokat, és feldolgozásukat is elkezdte. Munkatársaikhoz bátran fordulhatunk egyházi események, személyek azonosítása ügyében. De akkor is kérhetjük segítségüket, ha nem tudjuk biztosítani fényképeink szakszerű tárolását, ők ugyanis átveszik és fénytől, nedvességtől védett helyen, savmentes tasakokban őrzik meg a felvételeket az utókor számára. ■ SCHERMANN ÁKOS, a Budai Egyházmegye gyűjteményi előadója ■ Frenkl Róbert A konfirmáció valójában pünkösdi esemény. Nem véletlen, hogy sokáig menny- bemenetel ünnepén vagy pünkösdkor, de mindenképpen - napjainkban is - húsvét és pünkösd között kerül sor a gyülekezetekben a konfirmandusok vizsgájára, majd magára az eseményre és az első úrvacsorára a templomi közösségben. Ekkor válnak a megkeresztelt fiatalok felnőtt egyháztaggá, vállalják tudatosan a keresztségben megkapott kegyelmet. Gyülekezetemben, a Deák téren szép tradícióvá vált, hogy a konfirmandusokkal együtt az Úr asztalához szólítják a korábbi időszakban konfirmáltakat. így a tíz, húsz, huszonöt, harminc, negyven, ötven, hatvan, hetven, hetvenöt és nyolcvan évvel ezelőttiek az idén is meghívást kaptak az ünnepi istentiszteletre. Szép gesztus volt, jó érzéssel töltött el, hogy a más gyülekezetekben konfirmáltakat is hívták az oltárhoz. így amikor a hatvan évvel ezelőtt konfirmáltakat szólították, népes csoportunkban éppen egykori osztálytársam, Füredi Jenő térdelt mellettem. O Angyalföldön, idősebb Ri- már Jenőnél konfirmált. Udvaros Béla, az Evangélium Színház alapítója, vezetője a hetven éve konfirmáltak táborát erősítette; őt még - mondja némi büszkeséggel - Kemény Lajos konfirmálta .......ezek sz erint a Fasorban” - válaszolom, majd hozzáteszem álszerényen: „Engem meg Ordass Lajos és Kékén András fogadott be az egyházba.” Akkor még nem mértem föl ennek a jelentőségét. Mindenesetre hivatkoztam erre 1987. október 24-én, amikor beiktattak a Déli Egyházkerület felügyelői tisztébe. Kötetnyi jelentős emlékem van a templomról, az alkalmakról, de azt hiszem, ez a legemlékezetesebb. Hallottam, hogy voltak, akik bátor, tisztességes dolognak látták, hogy megemlítettem, vállaltam a közelmúlt egyháztörténelmének talán legkimagaslóbb személyiségeit; magam egyszerűen természetesnek, kötelezőnek tartottam ezt. No meg így tudtam a legtömörebben kifejezni hovatartozásomat, identitásomat is. Az első, akivel a templomba menet találkoztam, Csizmadia Éva (dr. Gadó Paine) volt. Többszörösen megörültem. Hatvan éve - a többiek választása alapján - ő meg én mondtunk a konfirmandusok nevében rövid beszédet. Ötve- nen-hatvanan is lehettünk. Most is többen voltak a hölgyek - a régi Deák téri leánygimnázium tanulói. A Deák téren lehetőség van a kis kely- hes úrvacsoravételre. Általában viszonylag sokan élnek is vele. Nincs is ezzel gondom, mégis megfigyeltem, hogy közülünk, régebbiek közül a legtöbben megmaradtunk a közös kehely mellett. Erre szocializálódtunk. Szokásom szerint éhgyomorra mentem az úrvacsoravételre. Sok mindenre asszociálunk ilyenkor. Eszembe jutott a katolikus papok miseborfogyasztásáról - az úgynevezett zéró toleranciával kapcsolatosan - kirobbant vita. Érdekes, hogy a protestáns hívek gondja nem került szóba. „Kísérjük imádsággal és szeretettel konfirmandusaink életét!” - hangzott el az igehirdetésben. Ne azzal foglalkozzunk, hogy kevesen vannak. Egyetértek; mindig a minőséget hangsúlyoztam magam is, szemben a leegyszerűsítő meny- nyiségi szemlélettel. Mégsem természetes, hogy ma tíz fő körüli a csapat, kevesebben vannak, mint az idős nemzedékek tagjai. Hiszen újra vannak iskoláink, ninds korlátozva a gyermek-bibliakört az ifjúsági munka. Bizonyos, hogy mindebben demográfiai tényezők is szerepet játszanak. Régebben körülbelül százötvenezer gyerek született évente, mostanában százezer alá csökkent e szám. Nem tudom, az évi kilencvenhétezer újszülöttből hányat keresztelnek meg, de érdekes lenne ennek ismeretében elemezni a bérmálko- zók, konfirmálók számát. Kétségkívül áz öröm dominált érzelmi és gondolatvilágomban, ahogy ott ültem a sajátos, egyszeri gyülekezeti közösségben. Mert voltak persze jó néhányan az istentiszteleten megszokott arcok közül - sokan persze (?) távol maradtak, nem érezve érdekeltnek magukat az eseményben -, és voltak egyszeri résztvevők, a konfirmandusok hozzátartozói, a családok barátai. Az ilyen egyedi gyülekezeteknek mindig sajátos a hangulatuk. Ünnepibb is, kicsit életközelibb is. Szokássá vált, hogy az aranydiplomás lelkészek kötetbe rendezve vallanak pályájukról. E kiadványokban benne van az egyháztörténelem. A mi hatvan évünkben a magyar és az európai történelem is. Talán jobb címe lenne ennek az írásnak a hűség. Isten hűsége. Félelmetes, felemelő és megalázó volt hatvan év után újra, öreg konfirmandusként az oltár előtt térdelni. Mert hiszen ez az értelme a dolognak. Kimondva-kimondatlanul megerősíteni, vállalni az egykori elkötelezettséget. Félelmetes és felemelő az Isten kegyelme, amely mindmáig megtartott, hűsége, hiszen egyedül ennek köszönhető minden. Látszólag mienk az érdem, mi tartottunk ki az egyház, a gyülekezet, a templom mellett, mi voltunk hűségesek. Nincs más olyan helyszín az életemben, mint a Deák téri templom, amely mindig otthonom volt. De tudom, és nyilván a többiek is jól tudják, hányszor vétkeztünk, voltunk hűtlenek, és hogy csak az ő kegyelme fogadott be, fogadott vissza. Igen, az ünnep fénye nem eltakarja, hanem megvilágítja a dolgokat. Ott láttam a padokban több olyan barátomat, akik a nehéz évtizedekben eltűntek a templomból; most kettőzött buzgalommal pótolják az elmulasztottakat. Ez is az egyház lényegéhez tartozik. Van visszaút, van újrakezdés. Öröm és szomorúság ambivalens érzései kavarogtak bennem. A szomorúság oka az igazi gond: fogyatkozunk. Erőtlenné vált az evangélium üzenete az ajkunkon. Mintha a rendszerváltozás eufóriája után a társadalom távolodott volna a talán túlzottan belterjessé váló egyházi élettől. 1948-ban és utána sok minden rosszra fordult, de belekerültünk az egyházi ébredésbe, és ez meghatározta életünket. Azt szeretnénk, ha Isten megadná ennek viharát a mai nemzedékeknek. Persze lehet, hogy egyszerűen az magyarázza a szomorúságunkat - akárcsak az örömöt -, hogy eltelt hatvan év, végéhez közeledik az út... Az archív felvételen Hermann Miksa felügyelő köszönti Raffay Sándor püspököt 1928. október 21 -én, a kelenföldi evangélikus templom szentelésekor i.r « ^ \ wiümwA- ^ ►A reneszánsz évre fókuszáló összeállításunk a 6-7. oldalon Vendégcsalogató vigasságok
