Evangélikus Élet, 2008 (73. évfolyam, 1-52. szám)
2008-03-16 / 11. szám
‘Evangélikus ÉletS NAGYHÉT 2008. március 16. >► 7 WBm Oratio oecumenica Istenünk, Atyánk! Köszönjük neked, hogy nem hagysz bennünket magunkra a mélységben, bűneinkben, elesettségünkben. Köszönjük, hogy nem érzéketlenül szemléled ezt a világot a maga nyomorúságával, egy-egy korban különösen is felgyülemlő gonoszságával, hanem atyai szíved belefájdult abba, amit ezen a földön látsz, és Jézus Krisztusban eljöttél hozzánk, hogy elkészítsd a szabadulás útját. Emeld tekintetünket a Golgotára, ahol egyszülött Fiad szíve beleszakadt a bűn miatti szenvedésbe, és vált- sághalála lett a világ megváltásának leghatalmasabb cselekedete. Úr Jézus! Kimondtad azt a keresztfán, amit ember soha ki nem mondhatott: „Elvégeztetett!” Elvégeztetett, hogy Atyánk megbocsáthasson nekünk, hogy szerethessen anélkül, hogy szeretné bűneinket, s hogy ne kelljen elkárhoznunk, bár minden bűnünkkel ellene vétettünk. Mindent elvégeztél, amire szükségünk van a boldog, az Istenben megbékélt élethez. Mindent elvégeztél, hogy megtisztult, felszabadult és örök életünk legyen. Mégis úgy érezzük, előbb nem örvendeznünk, hanem sírnunk kell, mert a kereszten látva téged érezzük igazán bűneink terhét, hiszen nélküled hajlamosak vagyunk jónak, ártatlannak gondolni magunkat. De kereszted alatt látjuk, hogy éppen olyanok vagyunk, mint a hűtlen Júdás vagy a téged megtagadó Péter, és befolyásolható- ak, mint a „Feszítsd meg!”-et kiáltó tömeg. Köszönjük, hogy akik sírnak, azokat te vigasztalod meg, és minél többször tekintünk fel rád, annál boldogabban éljük át a bűnbocsánatot és Atyánk örök szeretetének valóságát. Szentlélek Isten! Őrizd gyülekezetünket, hogy általad élő közösség maradjon, erőd minél többeket megragadjon, áthasson, cselekedetekre indítson. Formálj olyan emberekké bennünket, akiknek egész' életük hirdeti: valóban minden elvégeztetett, ami az áldott élethez és a békességben való távozáshoz szükséges. Add, hogy meglássa a világ rajtunk jóra vezérlő.munkád, és békességed útjára találjon! Maradj velünk és szeretteinkkel, a reánk bízottakkal, betegekkel, gyászolókkal, egyedül lévőkkel, az özvegyekkel és árvákkal. Vezess bennünket, vezesd egyházunkat, népünket a bizonyságtevő élet útjára Jézus Krisztusért, megfeszített és feltámadott Urunkért, Megváltónkért! Ámen. NAGYSZOMBAT - Mt27,57-66 A szeretet cselekedete Nagyszombat az a nap a virágvasárnaptól húsvéthétfőig terjedő nagyheti időszakban, amellyel a legkevésbé tudunk mit kezdeni. A nagy ünnep mögöttünk és előttünk van, a két csúcs - nagypéntek és húsvét - között a mély völgyben járunk. A halál árnyékának völgyében. A liturgikus szín még jogosan fekete, az evangéliumok hallgatnak, az apostoli levelek csak indirekt módon utalnak arra, mi is történhetett a két nap között. Bár a római katolikus egyházi gyakorlat (húsvét vigíliájaként) nemegyszer elkezdi szombat délután, kora este az ünnepi szertartásokat, a protestáns gyakorlatban a csöndes szombat szokása maradt meg. Igehirdetési alapigénk Jézus temetését és a sír őrzését írja le. A történet sokat elárul arról, amit a Názáreti még életében elmondott: a rókáknak van barlangjuk, az égi madaraknak pedig fészkük, de az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania. Sem életében, sem halálában. A sír, amelyben „örök nyugalomra” helyezték, nem az övé. Csak kölcsönkapta. A gazdag arimátiai ember, József a saját magának szánt sírhelyet adta oda. A temetés egyszerű, minden külsőséget nélkülöző volt. Valami azt sugallja az egyszerű evangéliumi tudósításból, hogy csak ideiglenes az, ami itt történik. A két Mária és József elvégezte a végtisztesség kötelező tennivalóit. Pilátus nem akadályozta meg őket ebben, kiadta a holttestet, hogy végre lezáruljon az ügy. Ugyancsak Pilátus szerepel a leírás második felében, hiszen ő volt az, aki nem volt hajlandó tovább foglalkozni a történtekkel, a főpapokra és a farizeusokra bízta, hogy ne legyen folytatás, őrizzék a sírt, s kerüljék el az újabb atrocitásokat. Ez a második szakasz is azt sugallja, hogy itt még valami várható; a Jézus-ügyet nehezen megemésztők tele voltak félelemmel, megpróbálták megelőzni az újabb bajt. A sír csendje, a halálos csend mögött azonban valami készült. Az élet maga. Hisz Jézus elmondta, s az övéi hallhatták, hogy a búza a földbe kerül, de új élet és bő termés lesz belőle. Csendes nap. Igehirdetési, evangélizáci- ós napokat, találkozókat szoktunk így emlegetni: csendesnap. Nagyszombat az evangélikus tradíció szerint csendes nap. Nem az üres csendé, nem a halál némaságáé ez a nap. Ellenkezőleg: a tartalmas csendé. Csendben vagyunk Isten előtt, a keresztre igyekvő Jézus biztatáNAGYSZOMBAT IGÉJE sát figyelembe véve nem őt, hanem magunkat siratjuk, a bűneinket, az őt keresztre juttató vétkeinket. Ez a bűnbánat csendessége. Az ünnepre készülés csendessége. A még nagypénteki kulisszák - a fekete oltárterítő, a halk ének, a' liturgia visszafogottsága és glórianélkülisége - mind-mind arra való, hogy magunkba szálljunk, szívünkbe temessük Jézust és őrizzük, azaz ne tágítsunk mellőle. A csend vele tartalmassá válik. Ä szeretet cselekedete. Igénk Jézus temetését írja le. Temetési szertartásunk bevezető előszavában ezt olvassuk: a temetés a szeretet cselekedete. Minden keresztény módra zajló végtisztesség- megadás a szeretet cselekedete. Arimátiai József is ezt tette. Amikor már véget ért a harc, amikor győzött a halál, amikor már nincs mit tenni, mert tehetetlen az ember, a szeretet cselekedetének még van tere. De jó tudni, hogy miközben a gyász feldolgozásában a szeretet tért nyer, maga a szeretet Istene tevékenykedik a háttérben. Amíg az ember végső (nyug)helyet keres szeretteinek, addig Isten végső helyet, életteret, örökélet-teret készít az övéinek. Az a Jézus, akit igénk szerint búcsúztatnak, maga búcsúzott ezekkel a szavakkal: „Az én Atyám házában sok hajlék van; ha nem így volna, vajon mondtam volna-e nektek, hogy elmegyek helyet készíteni a számotokraT 0n 14,2) Valami készül. Nagyszombat csendjében valami készül. Nem más, mint az új élet. A minőségében új élet. Készül a feltámadás és az örök élet. Jánossy Lajos így nevezi nagyhét csendes napját: a halálban zsendülő élet napja... Az elvetett mag már csírázik. S megfordul a szomorú menetrend: nem az életet követi a halál, hanem a halálból élet fakad. Ez a kereszténység nagy, boldog titka. Kapu - az élet felé. Számunkra a gyász, a bűnbánat csendje a csírázó öröm csendességévé formálódik. A halál kapu, amelyen át kell lépnünk. Tudjuk jól. Nincs kivétel. Aki megszületett, a mögött előbb-utóbb becsukódik az utolsó ajtó. A kapu, amely azonban nem egyszerűen bezáródik, nem is a semmibe nyílik, hanem a feltámadás első állomása. Megnyílik a kapu az életre. Sokan próbálják őrizni, mint az őrök a lepecsételt Jézus-sírt, de hiába. Ha eljön a pillanat, s az élet Istene életre szólít, akkor megnyílik a kapu, megnyílik az út az élet felé. Mivel az őrök nem tudták a sírban tartani Jézust, van reménységünk arra, hogy „sem halál, sem élet (...), sem jelenvalók, sem eljövendők" nem szakíthatnak el tőle, a Feltámadottól, jaz Isten szeretetétől, amely megjelent Jézus Krisztusban" (Róm 8,38.39). A sír csak ideiglenes tartózkodási hely. Ezért Jézus temetése, sírja, a nagyszombat síri csendje számunkra beszédes jellé válik. A sír nem a végállomás. A sír csupán a testet rejti, de egész életünk Isten szeretetében van elrejtve. Jézus földi maradványai sírba kerültek. Az ember földi maradványait (nem az embert!) a biológiai lét végén sírba teszik. Jézus ennyire vállalta velünk, emberekkel a közösséget. Szenvedett, meghalt, sírba fektették. De ez csak arra a napra szólt. A péntek gyászára, a szombat síri csendjére jött a harmadnap... Liturgikus könyvünk a mai ünnep mottójaként ezt írja: „Isten számára mindenki él.” Ez a mi reménységünk. Ezt halljuk meg nagyszombat csendjében. ■ Hafenscher Károly (ifj.) u . i I I
