Evangélikus Élet, 2008 (73. évfolyam, 1-52. szám)
2008-03-09 / 10. szám
2 • 20o8. március 9. ÚT/TfíRS »EGYMÁS TERHÉT HORDOZZÁTOK...!« ÚTI-TÁRSALGÓ Libériától Lappföldig Testvérek a Duna és az Olt partján Talán mind így kezdtük: először „térkép” volt csak számunkra e táj... A Kárpátok barna vonulatainál levő, Brassót jelző nagyobb'folt közelében, az Olt kék vonalától balra, a Barcaság szélén egy apró pontocska, mellette a felirattal: Apáca. Tyű, de messze van! Hány szendvics is fogyhat el odáig? Azután lassan leesik a tantusz: persze, idevalósi volt Csere János is. Majd jönnek a találkozások... S az emberben kezdenek elraktározódni az élmények, az arcok, az ízek, az illatok, az ismerőssé váló nevek, a nagy nevetések, az érintések, a találkozások, a megragadó gesztusok, s egy szép napon azon kapjuk magunkat, hogy a szívünk egy darabja odaköltözött. Az Olt partjára. S egy kicsit apácainak érezzük magunkat mi is. Nem is csoda, hiszen testvérek vagyunk. Úgy két évtizede kezdődött. Már akkor sem csak a lelkészek vendégszolgálataiban merült ki a partnerség. Lelkes fiatalok vonatra szállva, édességgel és könyvekkel teli hátizsákokkal indultak mi- kulásozni Apácára, a környék legnagyobb, közel ezerkétszáz lelket számláló magyar evangélikus gyülekezetébe. Köztük volt Andorka Eszter is, akit az ottaniak annyira megszerettek, hogy tragikus halála után emlékére kopjafát állítottak a falu temetőjében. E látogatások nyomán életre szóló barátságok szövődtek családok között. Az apácai lelkész házaspár, Simon Ilona és Simon László egy Deák téri szeretetvendégségen vetítéssel és a gyülekezet életét bemutató beszámolóval igyekezett kedvet ébreszteni a budapestiekben arra, hogy - a kapcsolattartást szívügyüknek tekintő maroknyi fiatal nyomdokába lépve - személyesen is ellátogassanak a testvérgyülekezet otthonába. Az első nagyobb, a Mikulás-látogatásokat jócskán meghaladó létszámú „invázió” a Deák téri ifjúsághoz kötődik. Néhány éve egy busznyi fiatal látogatott el az Olt partjára. Példájukat azóta már kétbusznyi látogató követte. E kirándulásoknak köszönhetően egyre több szemben fedezhető fel különös csillogás az „Apáca” helységnév hallatán. Számos család között jöhetett létre személyes barátság e látogatások eredményeként. Egy kapcsolatban fontos, hogy mindkét fél tudjon adni és kapni is. Mi az, amivel mi, budapestiek hozzá tudunk járulni e partnerség tartalmassá tételéhez? A már említett ajándékokon és táboroztatáson túl például szerény szállást biztosíthatunk, ha egy-egy apácai család esetleg gyógykezeltetés vagy egyéb ügyintézés végett városunkba érkezik. Közreműködhettünk az elmúlt években kialakított oktatási központ könyvtárának és informatikai eszközparkjának felszerelésében. S mit adnak nekünk erdélyi testvéreink? Zavarba ejtő bőséggel Vajon összeköti-e a címben olvasható két helyet az azonos kezdőbetűn kívül más is? Erről és sok másról vall Gémes István Stuttgartban élő evangélikus lelkész, aki harminchat éven át, egészen az elmúlt év decemberéig szerkesztette a határon túl élő evangélikusok, majd protestánsok lapját, az Útitársat.- Pista bácsi, hogyan került el Magyarországról?- Békéscsabai, Budapest-Deák téri és pécsi segédlelkészkedés után egyike voltam annak a két- száz-egynéhány ezer magyarnak, akik az ’56-os szabadságharc után kerestek új életlehetőséget a nyugati világban. 1956. november 24- én léptem át az osztrák-magyar határt, hogy december elsejére már kétezer menekült lelkészi kí- sérőjeként Dániába érkezzem. Az ottani evangélikus egyház megbízásából a menekült magyar protestánsok lelkigondozója lettem, és 1956 szentestéjén az első magyarként tarthattam magyar nyelvű áhítatot a dán rádióban.- Mikor kérték föl, hogy legyen az Útitárs szerkesztője ?- 1957 márciusára hívta össze a Lutheránus Világszövetség a nyugaton dolgozó magyar evangélikus lelkészeket, hogy a nagyra duzzadt magyar világdiaszpóra gondozásának kérdéseit tárgyalja meg velük. Az összejött huszonhárom lelkész és teológiai hallgató itt szervezte meg a Külföldön Élő Magyar Evangélikus Lelkigondozók (KÉMELM) testvéri közösségét. Ennek az első döntései közé tartozott, hogy az írott igével is szeretne hozzájárulni ehhez a kontinenseken átívelő munkához, így született meg az Útitárs, Ter- ray László - akkor oslói lelkész - szerkesztésében. Engem felelős szerkesztőnek kértek fel, mivel a dán fővárosban laktam, s a lap nyomtatását egy ottani nyomdára bíztuk. Meghökkentem a megbízatás hallatán, hiszen én addig még soha nem foglalkoztam szerkesztéssel. Miután azonban hamarosan a világszövetség szerződésével Brazíliába kerültem, onnan csak mint munkatárs írtam a lapba.- És mi történt harminchat évvel ezelőtt? AZ ÉLET KENYERE- Tízévi brazíliai szolgálat után Eszak-Németországba kerültünk. Ezután vettem át Glatz Józseftől, Terray utódjától a lap szerkesztését.- Milyen szempontokat tartott fontosnak a szerkesztésben, milyen értékek mentén mozgott a folyóirat ?- Figyelembe kellett venni azt, hogy olvasóink vagy kéttucatnyi országban, teljesen különböző társadalmi, politikai és vallási körülmények között élnek. Nem ragadhattunk le tehát egyfajta helyzetnél sem. Tapasztalatból tudtuk, hogy tennie kell valamit a lapnak a hihetetlen mértékűre nőtt, otthonról hozott „vallási analfabetizmus” leküzdésére. ’56-os elszármazottjaink között nem kevesen voltak olyanok, akiknek fogalmuk nem volt felekezeti hovatartozásukról, arról nem is beszélve, hogy a legelemibb vallási ismereteik is hiányoztak. Szerettem volna velük megismertetni a Bibliát és annak az üzenetét. Nem „vallásos”, hanem hitterjesztő, hitébresztő és hitvalló írásokat kértem, a szó legjobb értelmében. Lapunk nem „magyarkodott”, de tudatosan és szépen magyarul írt - csak így lehetett egy nyugati egyetem magyar szemináriumának „új magyar próza” anyaga! Nem engedtem meg, hogy más népek, országok értékeit lebecsüljük, hogy a mieinket föléjük helyezzük, mint ahogy azt sem, hogy a „saját fészkünkbe piszkol- junk”. Piszkálódó, ledorongoló, terméketlenül kritizáló írások nem jutottak szóhoz. Kapocs akart lenni a lap a szét- szóródottan élő magyar gyülekezetek között, mint ahogy a helyi - angol, német, amerikai, olasz, és így tovább - egyházak felé is hídépítésre vállalkoztunk.- Megosztaná-e velünk az újság történetének egy olyan epizódját, amely kifejezetten emlékezetes az Ön számára?- Soha nem fogom elfelejteni azt a pillanatot, apiikor 1957 áprilisában kezembe vehettem a nyomdában az első szám első példányát. Kevés híja volt, hogy nem fakadtam sírásra a meghatódóttságtól... Rasmussen úr, a nyomdatulajdonos remekművet nyújtott át: olyan dán munkatársak szedték, nyomták, akik egy szót sem értettek magyarul! A „befejezés” is hálára kötelez: amikor tavaly közöltem, hogy a lapnak egy bizonyos összegre van szüksége, a kért summa többszöröse jött össze vagy egy tucatnyi országból. De óriási élmény volt az is, ha Kanadából, az amazonasi őserdőből, az afrikai Libériából, a délvidéki prédikátortól, a lappföldi kutatótól vagy a bugaci plébánostól jött kérő levél: „Küldjék nekem ezt az értékes lapot!” Vagy ha megtudtuk, hogy a Magyarországra becsempészett lapunkat a Széchényi-könyvtárban olvasták... Kell ennél nagyobb szerkesztői élmény?- Érkeztek-e visszajelzések az olvasótáborból?- Olvasóink nem kényeztettek el bennünket ezen a téren. De úgy gondolom, hogy ez tipikus magyar sajátosság. Most, hogy már nem külföldön jelenik meg a lap, egyszerre elárasztottak bennünket kérő, köszönő, sajnálkozó és a döntésbe belenyugodni nem tudó sorokkal...- Mivel adja át a stafétabotot, és mit üzen az Útitárs régi és új olvasóinak?- Ahogy a lapot minden ügyetlenségünk, hibánk, melléfogásunk és vétségünk ellenére ötvenegy éven át - szó szerint! - megtartotta és hordozta Isten, ugyanerre kérem őt az „új” indulásánál is. Olvasóinkat pedig biztatom az újságért való imádkozásra. No és az anyagi fenntartására. Sz. P. A „Mikulás” és csapata az erdélyi Apácán „Maradj velünk...!” A Deák téri Mikulás ugyan kicsit kényelmesebbé vált: ma már kisbusszal utazik. Azt azonban véletlenül sem mulasztja el, hogy a december 6-ához legközelebbi hétvégén elmenjen Apácára, és a gyerekeknek édességgel, a felnőtteknek lelki eledellel, azaz bibliaolvasó kedveskedjen. A szakállas öregúr nem utazik egyedül. Vendég igehirdető és barátkozni vágyó fiatalok kísérik évről évre, akik a helyi gyermekekkel történő találkozás idejére krampuszok gúnyájába bújnak. Hasonlóan a Mikulás látogatásához, évente kerül sor közös táborozásokra is. Hagyománnyá vált, hogy minden apácai konfirmandusnak lehetősége nyílik egy budapesti látogatásra. Ezeken a közös vakációkon is számos barátság köttetett már. árasztják ránk vendégszeretetüket, kitárva a budapesti vendégek előtt otthonaikat. Szívet melengető, erőt adó emberi példát kaphatunk tőlük. Példát, hogyan lehet nehéz körülmények közt is helytállni, Istenbe fogódzó hittel talpon maradni. Hiszem, hogy ebben a testvérkapcsolatban mindkét gyülekezet gyarapodhat a másik révén. Igen, talán mind, akik valami módon részesei lettünk e testvér- kapcsolatnak, így kezdtük valamikor: először „térkép” volt csak számunkra e táj... Egy szép napon azonban azon kaptuk magunkat, hogy a szívünk egy darabja odaköltözött. Az Olt partjára. S ma már egy kicsit apácainak érezzük magunkat mi is. ' Cselovszky Ferenc (Budapest-Deák tér) Néha szerettem volna megállítani az időt. Amikor olyan csodálatos dolgot éltem át, amelyről tudtam, hogy sajnos hamar véget ér, így sóhajtottam fel: „Bárcsak így maradhatna minden!” Azt hiszem, ilyen „marasztaló” élményben volt részük azoknak a szomorú tanítványoknak is, akik húsvét hajnalán Emmaus felé ballagtak, és a Feltámadott útitársai lehettek. Kétségekkel, kérdésekkel indultak, és a hosszú gyalogút során e titokzatos idegentől olyan válaszokat kaptak, melyektől érthetővé vált az érthetetlen, és fel- hevült a szív. Nem csoda hát, hogy nem akarták őt elengedni és így marasztalták: „Maradj velünk, mert esteledik, a nap is lehanyatlott már!” (Lk 24,29) A 2008. év húsvétjához közeledve vajon bennünk felmerül-e a Jézust marasztaló kérés? Sőt: olyan-e a pillanat, hogy érdemes lenne megállítani? Hevíti-e annyira a szívünket az Úrral való közösség, hogy tényleg jó lenne ezt a hőfokot megtartani? Valóban az értünk megfeszített és feltámadt Krisztus hitünk középpontja? Ha most csupán a ,Ja, mindjárt itt a húsvét!” lelkülettel bandukolunk, akkor Kleopásék példája segíthet észrevenni: Jézus itt van ám mellettünk, és szól az ő szava! Ha viszont élő a Krisztus-élményünk, akkor feltörhet a fohász: Maradj velünk - tanítványaiddal, akik szeretnénk hűségesek lenni hozzád és a tőled kapott szolgálathoz! Maradj velünk - új életszakaszba lépett folyóiratoddal; mely továbbra is szeretné tetszésed szerint összekötni a szerte a világban élő magyar evangélikus útitársak útját! Maradj velünk, Urunk, mert oly nagy szükségünk van rád! Hulej Enikő
