Evangélikus Élet, 2007 (72. évfolyam, 1-52. szám)
2007-12-23 / 51-52. szám
14 <H 2007. december 23-30. FORRÁS ‘Evangélikus ÉletB KARÁCSONY UTÁNI VASÁRNAP - Lki,33-40 „Szívem ámul, úgy csodálja.. Ez a vasárnap a karácsonyi ünnepkör Hamupipőkéje. Karácsony és szilveszterest, illetve újév között szerénykedik. Akkor is hangsúlytalan, köztes ünneppé válhat, ha a Krisztusban megjelent „új világosságot” nem tévesztjük össze a csillagszórók sziporkáival, és a szilveszteri papírtrombiták rikácsolása nem tesz süketté újév egymondatos evangéliumának meghallására. Ne a környezetet vádoljuk, amelynek ennyi is elég az ünnephez! A környezethez szürkült kereszténységünkkel van baj, amely belefárad Krisztus születésének örömébe, a szilveszteri éjszakázás fáradalmaihoz gyújt erőt, hogy az ön- gerjesztős vidámság fáradtságát Jézus neve ünnepén pihenje ki. Lehet, hogy túl öreges vagy életidegen ez a látlelet. Egyoldalúnak is ítélhető. Biztos vagyok benne, hogy az ember csinálta műkarácsony és az óévi csinnadratta közegében is vannak, akik igazán ünnepelnek. Tudják, mi mire való. De ezért a köztes, ünnepek közé szorult vasárnapért mégis fáj a szívem, mert olyan üzenetet hordoz, amely karácsony és újév között sem szürkül el. József és Mária ámulnak azon, amit Simeon szájából a Gyermekről hallanak. Mi jobban szeretünk vitázni Istenről is, Jézusról is. A csodálkozást a gyerekektől várjuk; felnőttként mintha szégyellnénk. Pedig Isten Jézus közénk jöttével nem vitatémát dobott az emberek közé, hanem magát adta nekünk. Nincsen türelmünk hallgatva, szemlélődve figyelni, így a csodálkozásból is kikoptunk. Az odafigyelésre való időt az ellenvélemény megfogalmazására szoktuk felhasználni. Szabó Magda Freskó című regényében félelmetes pontossággal írja le ezt a magatartást. A megözvegyült lelkésznek nincs türelme hallgatni a feleségét temető lelkésztársa prédikációját. Azzal üti el az időt, hogy magában fogalmazni kezA'VASÁRNAP IGÉJE di, mit mondana ő ezen á temetésen. A figyelemre, a meditálásra és így az Isten tettein való csodálkozásra is képtelen kereszténységünk látlelete ez. Mária és József először azon csodálkozott, hogyan lehetséges ilyen apaság és ilyen anyaság. Csodálkozásuk csak folytatódott, hogy ezen a Gyermeken múlik sokak élete, üdvössége, halála, örök élete. Ok is a „sokak” közé tartoznak. Sem Mária, sem József nem azok fölött, hanem azok között van, akikért a Fiú megszületett. Ok is az egyházban, Isten népének a közösségében vannak. Ez a közösség az üdvösségesen csodál- kozók népe. A Gyermekből a „fájdalmak férfia” lesz, a boldog édesanyából „mater dolorosa”. Szívét a kereszt alatt érzett fájdalomig is sokszor átjárja Fia szavának a kardja, hogy az anyából tanítvány legyen. Hogy aki szülte a Fiút, imádja is mint Megváltóját. Mária az első gyülekezet közösségében így van jelen. Mária a csodálkozó tanítványi állapotban követendő és követhető példánk. Csodálkozni való, hogy a csupa öreg és öregedő között Jézus növekszik. Többről van itt szó, mint a természetes, biológiai rendről: a Gyermek a keresztre nő fel. Úgy magasodik fölénk, hogy nem a nyakunkra nő, hanem a vállára vesz bennünket, a keresztre emeli a világ minden bűnét. Nem közénk süllyed, hanem magához emel minket. A lefelé tartóknak ő az egyetlen reménységük. Csodálkozni való Anna „odaállása”. Ő a boldog, csendes hűség megtestesítője. Nevével együtt a névtelen csodálkozók közé tartozik. Imádságszöveg nem maradt utána. Örül, hogy a többiekkel együtt látja reménysége teljesülését, és a többiek közé állva imádkozhat. Isten a többiével együtt is hallja Anna csodálkozó hálaadását. Az alázat is a Krisztus-hithez tartozik. Mi általában szeretnénk Istenről, Krisztusról olyat mondani, amit külön is érdemes megörökíteni. Sokkal jobb azt remélni, hogy Jézus Krisztus, aki a sokakért jött, a sokakból támasztott egyháza közösségében hallgat meg bennünket. Megéri a köztes vasárnap üzenetére hallgatni és kérni a Krisztusra csodálkozás kegyelmi ajándékát. ■ Fehér Karoly Imádkozzunk! Istenünk, te nem unsz meg veretni bennünket. Tedd meg hát velünk is a csodát, és formálj bennünket olyan népeddé, mely egész életében irgalmad csodálatára tanítható. Ámen. ÓÉV ESTE -Lk 12,33-40 Szilveszteri tükör Az esztendő utolsó estéjén különös erővel hatja át az ember szívét a gondolat: valaminek a vége egyben egy másik dolognak a kezdete. Igaz ugyan, hogy az új nap majd ugyanúgy köszönt ránk, mint ahogyan estéről reggelre újból megvirradunk, de múló napjaink időszámítással is mérhető pergésének ez a mérföldköve mindig megállít. Megéltük. Átéltük. Túléltük. Ki hogyan, de végérvényesen, visszahozhatat- lanul. Mivel pedig a holnap még semennyire sem bontakozik ki az ismeretlenség homályából, inkább visszatekintünk. Az évbúcsúztató szokások, a sokszor fékevesztett, félelmeket vagy az elrontott dolgok vádló hangjait túlharsogni igyekvő ünneplés igazában profán hálaadás: bármi megtörténhetett vqlna, de valahogy mégis itt vagyunk. Amikor keresztény emberként éljük át ezt a pillanatot, tudjuk, hogy nem kiszámíthatatlan események szerencsés sorozata sodort az év végére, hanem há-. laadásunk a gondviselő, megtartó Isten felé fordul. Óesztendő utolsó estéjének evangéliuma azonban sokkal inkább egy új kezdethez illő, buzdító jézusi szónak tűnik, mintsem visszatekintő hálaadásra való felhívásnak. De elevenítsük csak fel a magunk mögött hagyott év napjait, eseményeit: hogyan álltunk helyt, mit tettünk, miként szóltunk? Felövezett derékkal, meggyújtott lámpással, a felkészültek, a várakozók biztos hitével, reménységével tudtunk élni? Tudtuk, hogy nem magányosan, az üres ég alatt küszködünk elhordozhatatlannak tűnő terheinkkel? Átéltük annak örömét, hogy a legnagyobb Úr papírra vetett vagy kimondott szavakba, a hozzánk érkező ember tanúságtételébe vagy töredékes szeretetébe, netán éppen a mi legkisebbek felé kinyújtott kezünkbe alázkodva szolgált közöttünk? Hittük mindig, hogy számadásunk egész, mert ami hiányos, azt a Megváltó végtelen szeretete kipótolja? Jézus tükröt tart elénk. Soroljuk, soroljuk a kérdéseket, de válasz híján újból és újból elnémulunk, mert amit a tükörben látunk, amiatt nem mernénk tekintetünket felemelni arra, aki igazán és teljes lényével szeAZ ÜNNEP IGÉJE rét... És mégis itt vagyunk. Ez a „mégis” az óéveste csodája. Hogy botladozó, bűnös emberségünkben mégis eljuthattunk idáig. Hogy megfogyatkozó, sokszor ingatag hitünk ellenére Isten nem fordított hátat nekünk. Hogy nem voltunk készen a holnapi napra, de az mégis ránk virradt, mert nem voltunk egyedül, és volt értelme, hogy ránk virradjon. Hogy nem az Úr érkezése, hanem egészen más miatt virrasztottunk sokat a második és harmadik őrváltás idején, de ő akkor is ott volt velünk. Ez az, ami miatt óesztendő utolsó estéje nem lehet soha profán hálaadás. Csak azzal képzelhető el, aki kéri tőlünk a felövezett derekat és a meggyújtott lámpást, de megbocsát, és új esélyt ad napról napra akkor is, ha készületlenül lát minket. Ezzel a visszatekintéssel válik igazán ajándékká az átélt esztendő. Mert ami jó volt, ami sikerült, amire szívesen emlékezünk, az csodává nemesül. Nem pusztán a szép emlékek nosztalgikus felemlegetése teszi ragyogóvá a boldog pillanatokat: gondviselő, megváltó Urunk végtelen, kifogyhatatlan szere- tetét látjuk, amikor nekünk, érdemtelen szolgáinak mégis felvillant valamennyit szeretetének kimeríthetetlen, áldást hozó fantáziájából. A múló idő fájó, érthetetlen pillanatait sem kell szőnyeg alá söpörnünk. Amíg van időnk, hogy mindennap felismerjük küldetésünket, amíg van időnk, hogy higgyünk, reméljünk a minden értelmet meghaladó szeretét- ben, amely megőriz bennünket a jövőnek, nem mondhatjuk, hogy mindennek vége, minden lezárt, a holnap már nem hozhat semmi olyat, ami gyógyít, ami örömöt ad. Az új esztendőt Jézus nevében kezdjük majd. Annak a Jézusnak a nevében, akinek ma esti szavai tükröt tartottak elénk, hogy meglássuk, mi mindenben voltunk kevesebbek, mint ahogyan azt ő meghagyta nekünk. Annak a Jézusnak a nevében, aki a tükörben látható, sokszor csúnya, eltorzult arcot is szépnek látja, mert az övéi vagyunk, mert szeret bennünket, mert az életét adta értünk. A holnap még semennyire sem bontakozik ki az ismeretlenség homályából, de az, aki holnap és életünk minden napján a maga teljes szeretetében megismerhető, velünk lesz: ebben biztosak lehetünk. O tartott meg a búcsúzó év alkonyáig, ő fogja meg a kezünket, hogy vezessen minket, ővele és őbenne lehetünk reménységgel, hogy a múló időben a múlhatatlanság felé fordítja lépteinket. Legyen derekunk felövezve, lámpásunk meggyújtva, mert ő jön, hogy övéi legyünk ott, ahol nem múlik és nem kezdődik semmi: örök országában, az örök új esztendőben. ■ Ördög Endre Imádkozzunk! Úr Jézus Krisztus! Hálát adunk neked, hogy megtartottál minket. Te taníts bennünket a múlttal, hogy a jövő' mint felkészült, utadat járó, mindörökké veled maradó tanítványaidra köszöntsön ránk. Ámen. ÚJÉV ÜNNEPE - Lk 2,21 Csomagbontás Pusztán az a tény, hogy új polgári esztendőt kezdünk, a régi naptárakat lecseréljük, új évszámot tanulunk, aligha ok az ünneplésre. Újév ünnepének igazi üzenete csak karácsony felől ragyog fel. Az egyházi esztendő Krisztus-év, ezen belül újév napja karácsony nyolcada, a liturgikus hagyomány szerint „Urunk körülmetéltetésének és szent nevének ünnepe” (Jánossy Lajos: Az egyházi év útmutatása). Őszintén szólva a mai igeolvasó és -hallgató nemigen tud mit kezdeni az ünnep első eseményével, a körülmetél- kedés tényével, pedig ez is sok mindent elárul arról, hogy mit, illetve kit rejt a karácsonyi ajándékcsomag. Itt az ideje, hogy többet lássunk egy kedves kis csecsemőnél. Újév ünnepe a karácsonyi ajándék „kicsomagolásának” lehetőségét kínálja. Ha eddig még nem történt meg, legfőbb ideje tisztázni: mi van, ki van a csomagban? Jól sejtjük, hogy a ragyogó bevásárló- központok hatalmas műfenyői alatt elhelyezett színes csomagok valójában üres dobozok, semmit sem rejtenek, csupán dekoráció az egész. De Isten karácsonyi ajándéka nem üres díszlet, a betlehemi jászolbölcső pólyájában valódi, élő Gyermek rejtőzik. Ha már a pólya képe kerül elénk, érdemes felidézni Luther Márton klasszikus hasonlatát. A reformátor az egész Szentírásra olyan pólyaként tekintett, amely a drága betlehemi gyermeket hordozza magában. Az induló 2008. esztendőt - széles ökumenikus összefogással - a Biblia éveként hirdettük meg hazánkban. Talán nem felesleges már a legelején tisztázni, hogy ki áll ennek a könyvnek a centrumában. Mi nem a könyvek könyvét szeretnénk ünnepelni, reklámozni, újra eladni 2008-ban, hanem hisszük és reméljük, hogy a Lélek által megelevenített betűkön keresztül magával az élő Jézus Krisztussal találkozhatunk az új esztendőben is. Ő maga figyelmezteti minden korok könyvimádatra hajlamos írástudóit a helyes bibliahasználatra, írásértelmezésre: „Ti azért kutatjátok az írásokat, mert azt gondoljátok, hogy azokban van örök életetek: pedig azok rólam tesznek bizonyságot... ” (Jn 5,39) Az új év első igehirdetési alapigéje is tömören, egyetlen mondatban róla tesz AZ ÜNNEP IGÉJE bizonyságot. Mit kaptunk, kit kaptunk a karácsonyi gyermekben? Egyrészt olyan valóságos embert, aki beilleszkedik a zsidó tradícióba, magára veszi a szövetség jelét, a körülmetélkedést. Később - a népével való teljes szolidaritás jegyében - vállalja a keresztséget is a Jordánban. O nem csupán „olyan, mint egy ember”, nem eljátssza az emberszerepet, hanem tudatosan végigéli a földi lét minden szenvedését. Sőt bele is hal a kereszten... Ugyanakkor az újévi „kicsomagolás” feltárja azt a meglepetést, hogy a karácsonyi gyermek egyrészt ugyanolyan, mint bármelyik zsidó újszülött, másrészt viszont egészen rpás. Ő valóságos ember, de egyben valóságos Isten is, akinek nevét nem földi családja választotta, hanem a menny hírnöke, Gábriel angyal közölte Máriával: „íme, fogansz méhedben, és fiút szülsz, akit nevezz Jézusnak" (Lk 1,31) Bár ez a név akkoriban nem volt ritka Izraelben, ebben az esetben rendkívüli jelentőséget hordoz. Ha úgy tetszik, egyfajta küldetésnyilatkozat: aki nyolc nappal korábban megszületett, az „Jézus", azaz szabadító, a Szabadító, a Megtartó. A várva várt Megváltó,'Felkent, Messiás, azaz Krisztus! Ezzel a névvel az örökkévaló, mindenható Isten mintegy „kicsomagolja”, kinyilatkoztatja önmagát. Feltárja legmélyebb lényegét, identitását. A neve után kérdező Mózesnek az Ószövetségben még csak annyit árul el, hogy ő az örök létező, a „Vagyok" (2MÓZ 3,14). Itt és most viszont nem kevesebbet tudhatunk'meg róla, mint hogy ő nemcsak általában és örökké létezik, hanem értünk van és cselekszik. Ő a szabadító Isten, aki emberré lett, hogy megváltsa, megszabadítsa különben menthetetlen teremtményét, az embert. Ez a jó hír, igazi evangélium intonál- hatja az induló 2008. esztendőt. Egyik újévi énekünk így biztat: „Jézus legyen jelszavunk, / Midőn egy új évbe lépünk...” (EÉ 182) Jézus mint jelszó? Mint minden hasonlat, ez is kicsit sántít, félreérthető, félremagyarázható, de van világos, pozitív üzenete is. Jézus neve nem varázsige, de ez a név, illetve aki mögötte él, aki általa megszólítható, valóban új távlatokat nyithat előttünk. Az ő nevében, nevének segítségül hívásával indulhatunk az új év zarándokújára. Még nem tudhatjuk, hogy mit, kit hoz, illetve vesz el majd az Úr 2008. esztendeje. De Bonhoeffer nyomán mi is bátor bizodalommal vallhatjuk: „Áldó hatalmak oltalmába rejtve / Csak várjuk békén mindazt, ami jő. / Mert Isten őriz híven reggel este, / Ő hű lesz, bármit hozzon a jövő.” (EÉ 355,1) A karácsonyi ajándék kicsomagolva - éljünk hát belőle és általa. Vigyük tovább és osszuk meg kincseit 2008-ban is! ■ Gáncs Péter Imádkozzunk! Hálát adunk örökkévaló Urunk kegyelmed új esztendejéért. Köszönjük hogy Jézusban hűséges útitársat adsz mellénk. Az 8 nevében, nevével indulunk. Segíts őt követnünk egész életünkkel. Segíts róla tanúskodnunk az induló év minden napján. Amen.
