Evangélikus Élet, 2007 (72. évfolyam, 1-52. szám)
2007-12-09 / 49. szám
‘Evangélikus Élet®> PANORÁMA 2007. december 9. !► 7 Őt próbáltam követni! Torokszorító csillagóra Antall József miniszterelnök halálának 14. évfordulója elé ■ Fabiny Tamás Erre megkérdezte tőlük: „Hát ti kinek mondotok engem?” Előállt az egyik tanítvány, és üdvözölt mosollyal ezt mondta: „Te vagy Santa Claus, kétség nem fér hozzá. Felismerlek pirospozsgás, joviális alakodról, kedves kis pocakodról, rövid, prémmel szegélyezett kabátodról no meg hamisítatlan westerncsizmádról. Különösen szeretem, ha egy csöppet Mickey Mouse vonásait is hordozod, az olyan cuki, sőt megható... Elvis Presley már az 1950-es években világgá kiáltotta: »Here comes Santa Claus.« Azóta minden üzletben ez hallatszik Bostontól Seattle-ig, de imádkozunk azért, hogy a föld végső határáig így és csak így nevezzenek téged: Santa Claus. Puttonyodban ott a pop-com és a Coca-Cola, how lovely, wow. Ő ismét föltette a kérdést: „Hát ti kinek mondotok engem?" Egy usankás tanítvány válaszolt most leggyorsabban: „Bátyuska, daragoj bátyuska, mindenki tudja, hogy te csakis a Gyed Maróz lehetsz. Más nyelveken ezt úgy mondják, hogy Fagyapó. Kicsit korán jöttél, hiszen szilveszterre vártunk jóságos kísérőddel, Sznyegurocskával, azaz Hópelyhecskével együtt. Mindig ti hozzátok a fenyőfát és az ajándékokat. Szpaszíba, balsój szpaszíba!” Úgy látszik, ezzel a válasszal sem volt teljesen megelégedve, hiszen ismét megkérdezte: J-tát ti kinek mondotok engem?" Egy megtermett szőke tanítvány vette át a szót, és hangjában némi sértődöttséggel ezt mondta: „Van, aki még nem ismerte fel benned az egyetlen Joulupukkit, aki rénszarvasok vontatta szánon érkezik a Lappföldről? Pedig a Nokia mellett te vagy a mi legfőbb reménységünk, ennek érdekében dolgoznak PR-osaink éjt nappallá téve. A föld minden tájáról lehet neked leveleket küldeni, és ilyenkor december elején minden híradóműsorban amolyan kis színesnek számít, hogy megérkeztél - még az egzotikus Homok- bödögére is. Újabban - nevelő célzattal - egyik rénszarvasodról, Rudolfról is szó esik. Tudvalevő, hogy őt piros orra miatt nem akarták elfogadni társai, de amióta egyszer nagy ködben éppen az ő különleges orra különleges szimatának köszönhetően értetek célhoz, becsülete van a többiek előtt. Azóta Rudolf példáján keresztül jól lehet szemléltetni, hogy el kell fogadni a másságot.” Ő még mindig nem nyugodott, ezért ismét megkérdezte: „Hát ti kinek mondotok engem?" Egy mindenre elszánt fiatal tanítvány jelentkezett szólásra. A KGST-piacon vásárolt susogó szabadidőruháján feljebb húzta a cipzárt, és máris hitvallást tett: „Bizony mondom néked, te vagy a Télapó! Nem hiába szoktuk énekelni: »Hull a pelyhes fehér hó, jöjj el, kedves Télapó! Van zsákodban minden jó, piros alma, mogyoró...« Segítségeddel próbáltunk annak idején megszabadulni az olyan klerikálisán reakciós polgári csö- kevényektől, mint Jézuska, Mikulás, angyalka. Újabban többen az életedre törnek, de mi megvédünk téged, ne félj!” 01 azonban nem lehetett megnyugtatni, így tovább hajtogatta: „Hát ti kinek mondotok engem?" Egy eddig hallgató tanítvány nem tudta magában tartani, így valósággal kiszakadt belőle a felkiáltás: „Te vagy a Mikulás! A húsvéti nyuszi unokatestvére, ilyenkor jelentős mértékben segítesz lendületbe hozni a kereskedelmet. Marcipánból és csokoládéból is készülhetsz. .. Régen jó volt a kakaóvajas is, de ma már Milka csokiból vagy a legfinomabb. Jaj, de édi vagy...” Erre aztán elege lett a sok próbálkozásból, és így kezdte őket tanítani: „Nem ismertek engem, elmondom hát, ki vagyok. Egy kis- ázsiai város, Myra püspöke. Ma Törökországhoz tartozik ez a vidék, ahol nemhogy püspök, de keresztény is kevés akad. Úgy tudom, 270-ben születtem, gazdag szülők gyermekeként. Nem akartam én püspök lenni, nem is tudom, hogy szabályszerű volt-e egyáltalán a választás. Az úgy történt, hogy szüleim halála után vagyonom jó részét elosztogattam, és szentföldi zarándoklatra mentem. Időközben meghalt Myra addigi püspöke. Az egyházfők összedugták a fejüket, és egyikük így szólt: »Egy hang azt súgja nekem: menj holnap korán reggel a templomba, s akivel legelőször találkozol, az lesz a püspök.« Történetesen énbelém botlott a templom küszöbén. Hiába mentegetőztem, hogy én csak imádkozni készültem, akaratom ellenére püspökké tettek. Nem tagadom, van némi igazság a rólam keringő történetekben, pedig azt szerettem volna, ha a személyem titokban marad. Tény és való, hogy egyszer hallottam egy apáról, aki nagy szegénységében örömlánynak adta volna három leányát. Erről értesülve pénzt és ajándékot dobtam be az ablakukon, aminek segítségével elkerülhették ezt a rettentő sorsot. Voltak az életemnek szürkébb időszakai is. Azt csak nektek, teológusoknak mondom el, hogy részt vettem a niceai zsinaton is. Tudjátok-e, mikor volt? Hát persze, 325-ben. Egyházkerületemben sokan megbot- ránkoztak egy cselekedetemen, amelyet „ pedig azóta is jó szívvel vállalok. Kalózok támadták meg városunkat, blokád alatt tartottak minket. Szabadságot csak abban az esetben ígértek, ha átadjuk nekik gyermekeinket, hogy rabszolgaként magukkal vihessék őket. Kétségbeesésemben a templomba siettem. Összegyűjtöttem egy nagy zsákba a kegytár- • gyakat és átadtam a gonosztevőknek. Erre aztán továbbhajóztak, én pedig egy lecsupaszított, szegényes templomban miséztem. De boldog voltam, mert gyermekeink megmenekültek. Ezért örülök annak, ha énrám is hivatkozva ilyenkor, december 6-án megajándékozzátok őket. Nagyon vigyázzatok ezekre a gyermekekre, és becsüljétek meg a dísztelen templomot is! Hogy tényleg szent volnék? Nem is tudom. Higgyétek el, nem ez a fontos. Egyet mindenesetre tudnotok kell. Én már nem élek. Éppen december 6-án léptem ki a földi létből. Tudjátok, a mi köreinkben nem a születésnapokról, hanem a halálunk évfordulójáról szokás megemlékezni. Ismerek viszont valakit, aki egészen biztosan él. Amikora szegényeken segítettem, akkor őt próbáltam követni. Tőle kaptam jó ötleteket és erőt, bátorságot. Talán a legendásnak mondott derűmet is neki köszönhetem. Vagyonomat azért osztottam szét, mert ő is ezt kérte a gazdag ifjútól. A templomba azért siettem, mert őtőle hallottam: »Imádkozzatok, és buzgón kérjetek...« Az apának is az ő mentő szeretetét akartam átadni. Ráadásul titokban, hiszen a Hegyi beszédben erre tanította tanítványait. Az pedig ugye nem is lehet kétséges, hogy a tőle tanultak jegyében fel kellett áldoznom a templomi kincseket a szerencsétlen gyermekek megmentése érdekében?! Mondom azért: ne velem foglalkozzatok, hanem őrá figyeljetek. Ha kedvetek van, emlékezzetek meg rólam, hiszen játszani jó dolog. Azt azért kénytelen vagyok kérni, hogy ne túlozzátok el a dolgokat: tudjátok, az én koromban már nem esik jól ez a nagy felhajtás. Mondom, emlékezzetek rám, de csak benne higgyetek. Figyeljetek csak! Ez az ő hangja! Halljátok? Most ő kérdezi: »Hát ti kinek mondotok engem?«" Elhangzott az Evangélikus Hittudományi Egyetem hallgatóinak Mikulás-ünnepségén 2005. december 6-án. A nép kiméne, és meneküle az egyiptomiak elől. Átment az Isten intésére szétnyíló Vörös-tengeren, majd negyven évig kóborolt a pusztában. Vajon eléri-e valaha a Kánaánt? Talán azért méretett rá a negyvenévi szenvedés, hogy megtisztulva kiérdemelje az új hazát. A rendszerváltásra indítójelet adó lakiteleki sátor óta húsz éve kóborol a magyarság. A víz, az élelem fogytán, az érzés hatalmába kerít: valahol utat vesztettünk. Riadtan néznek egymásra az emberek: merre tovább? Miért kerültünk ide, mi az oka? Talán a legrosszabb ez a helyzet: nem tudjuk, hogy előre vagy hátra megyünk-e. Nem látjuk a megtett, de a kivezető utat sem. Az információk nap mint nap ömle- nek ránk, de úgy tűnik, nem adnak útbaigazítást, sőt néha úgy látszik, szándékosan takarják el a valóságot. Lázasan kutatunk emlékeinkben: fogódzót keresünk, érzéseinkre hagyatkozunk, az néha jobban segít, mint értelmünk. Húsz éve kezdődött Odüsszeiánk útján iránymutató pillanatokat keresünk. Csendes pillanatot, amikor az álságos szóáradat nem takarja el a lényeget. Felrémlik egy kép, élesen-, mintha tegnap történt volna: imbolygó gyertyák A rendszerváltás utáni első parlament ülése ezrei a Parlament előtt. Torokszorító csend. 1993. december 12-ét írtak. Hideg, tiszta idő volt. Antall József miniszterelnök halott. Az ország, a magyarság gyászol. Elvonul a koporsó előtt a vezetők rétege: azok, akik mellette voltak, és akik ellene, most mind csendesek, hallgatnak. Megrendülve odazarándokolnak messzi országok képviselői: nagy hatalmú, befolyásos háromkirályok. De ennél is jobban kifejezi az esemény fontosságát az, hogy hívás nélkül is ott van az ország: órákig állnak hidegben, csendesen az emberek. Akik a terhét viselik az időknek, akik nem jönnek ki a havi pénzből. Akik reménykedtek. Most nézik a koporsót. Mire is gondolnak? Gyászolják a halottat. Magukra gondolnak: a szertefoszló reményekre, a sírba zárt sóhajra. Nem mondják ki, de egyre gondol mindenki: most mi lesz velünk? Mert a feketébe vont koporsó a nemzet tragikus sorsát jelképezi. Gyertyák ezrei pislákolnak, a hideg szélben fagyosan húzódnak össze az emberek. Néznek maguk elé. Negyven év hosszú idő: ennyi telt el az országra méretett rabságban. Hiába kelt fel a nemzet elnyomói ellen 1956-ban: a népek szeme láttára teperte földre a zsarnok. A nemzet kivérezve, a földön heverve, szétszóratva a világban. Reménykedtünk titkon, hátha most sikerül, hátha felvirrad a nap, mely felszárítja a könnyeket. Hátha eljön az, aki meghallgatja a titkos sóhajokat. Hátha van esélyünk arra, hogy kilábaljunk, előre induljunk. Hátha nem volt hiábavaló az óriási áldozat: generációk reménytelenségben töltött hosszú évtizedei. Hátha mégis elkezdhetjük verejtékünkkel felépíteni az országot, felemelni a nemzetet. A remény pislákoló gyertyalángjait fújja, oltogatja a hideg decemberi szél. Dideregve összebújunk. Van kiút? Akkor, ott a koporsónál Sütő András, az erdélyi magyarság azóta elhunyt, a rendszerváltás után félig agyonvert írója beszélt. A koporsónál jelképesen az egész- nemzetet szólította meg, mintha az egész ország egy nagy templom lenne, és a nemzet tagjai állnának hajadon- főtt hallgatva a gyászszertartást: „Végtisztességtevő nemzeti gyülekezet! Gyászoló barátaim! Magyarország miniszterelnökének tragikusan korai halála gyászunkat és emlékező gondolatainkat törvényszerűleg tereli a nemzet sorsproblémáinak irányába. Oda tehát, ahol Antall József élete kiteljesedett, ahogy fénybe lobbanva örökre eggyé fonódott a magyarság létküzdelmével. (...) Isten nyugtassa meg őt, és elárvult családjára hozzon vigasztalást. Hozzon vigaszt, enyhületet minden magyarok szívébe, akik újból könyörgő szavakat küldenek az ég magasságába, szólván: Urunk, Istenünk, fogadd el hű fiad, Antall József áldozatát, vedd füledbe az ő népéért szóló könyörgéseit. Százszoros, ezerszeres, érdemtelenül elszenvedett megbűnhődésünk rossz századai után hozd el mireánk a Himnusz imájába rejtett, oly régóta vágyott, reménytelenül is remélt víg esztendőt!” ■ Czenthe Miklós Nők az egyetemeken A huszadik század első fele a nők jog- egyenlőségért folytatott küzdelmének fontos állomása volt hazánkban. Ekkoriban szereztek választójogot, illetve nyílt lehetőségük arra, hogy egyetemi tanulmányokat folytassanak. A felsőoktatási jogosítványaikat kiterjesztő miniszteri rendelet kiadásának nyolcvanadik évfordulója alkalmából tekintsük át a nők egyetemi képzésének megvalósítását elősegítő jogszabályi rendelkezéseket! Az idő kerekét 1895-ig kell visszaforgatnunk, amikor Wlassics Gyula miniszter lehetővé tette a nők számára, hogy beiratkozhassanak a budapesti, illetve a kolozsvári egyetemre orvosi, gyógyszerészeti és bölcsészeti tanulmányok végzésére. A tárcavezető eredetileg valamennyi világi intézményt meg akarta nyitni a nők előtt (még a műegyetemet is), de a király csak ezt a három pályát engedélyezte. Ami talán azért nem meglepő, mivel a korabeli Bécsben - eltérően az Egyesült Államoktól és Európa más országaitól - erre sem volt lehetőség. A magyar jogszabály katalizátor- szerepet töltött be, és hatására a századfordulóig a császárvárosban is megnyitották kapuikat a felsőoktatási intézmények a - magyar szabályozással megegyező pályákon - tanulni kívánó nők előtt. A hazai miniszteri rendelet a döntést azzal indokolta, hogy a „társadalmi viszonyok átalakulása, a létért való küzdelem megnehezülése a nők társadalmi helyzetében is nagy változást idézett elő”. Ez pedig arra ösztönözte a nőket, hogy elsajátítsák a megélhetésüket megfelelően biztosító „szakmák” gyakorlásához szükséges ismereteket, és egyetemi stúdiumokat látogassanak. A következő években bevezetett korlátozások sem szegték kedvüket a szebbik nem tagjai közül kikerülő tanulóknak, egyre fokozottabb érdeklődést mutattak az engedélyezett pályák iránt. A más típusú egyetemi tanulmányok megkezdéséért folytatott harc sokáig nem hozott eredményt, 1917 őszétől azonban lehetővé vált a református teológiai, illetve egy évvel később a gazdasági akadémiákon is a női elme pallérozása. Kilenc évet kellett várni az újabb változásra, amikor Klebelsberg Kunó miniszter biztosította a nőknek az újabb karokra való bejutást. Az evangélikus és református hittudományi karok - ellentétben a római katolikussal - megnyitották a kapuikat a nők előtt is, ugyanez elmondható a műegyetem építészkarának és a közgazdaságtudományi egyetemnek a meghatározott szakjairól is. A jogi karok a hölgyek előtt továbbra is zárva maradtak. Majdnem két évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy ez megváltozzon; 1945 őszétől a nők a jogi stúdiumok látogatására is engedélyt kaptak. Végül egy év múlva az 1946. évi XXII. törvénycikk megteremtette a teljes egyetemi jog- egyenlőséget - kivételt a képzés jellegéből fakadóan csak a római katolikus hit- tudományi karok képeztek -, mivel rögzítette, hogy a nők „az egyetemek valamennyi karára, valamint a főiskolákra hallgatókul a megállapított létszám keretén belül minden korlátozás nélkül felvehetők”. Az idő a döntés helyességét igazolta, mivel .az elmúlt hat évtizedben egyre több nő szerzett felsőfokú végzettséget hazánkban, ráadásul olyan „férfias” pályákon is megjelentek, ahol korábban elképzelhetetlen lett volna a jelenlétük. Nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy napjainkban a hölgyek bizonyos életpályákat „elhódítottak” a férfiaktól, illetve a tudományos, a politikai és a gazdasági közegben is egyre nagyobb befolyásra tesznek szert. Ismerjük el, hogy ez így van jól, mivel Isten egyenlőnek teremtette a férfit és a nőt. ■ Bóka Zsolt
