Evangélikus Élet, 2007 (72. évfolyam, 1-52. szám)
2007-11-18 / 46. szám
2 2007. november 18. FORRÁS ‘Evangélikus Éltó ÉLŐ VÍZ Csapatmunka Ma* DePree, egy igen sikeres bútorgyártó cég alapítója és számos, az üzleti életről szóló könyv szerzője az alábbi megállapítást teszi: „Fontos felismerni, hogy akár formálisan, akár informálisan teszünk valamit, minden csapatmunka eredménye. Nem vagyunk egyedül Mindnyájan számos társadalmi kötelékben dolgozunk - családban, gyülekezetben, üzletben.” Akik szeretik a sportot - akár résztvevőként, akár szemlélőként -, nagyra becsülik a csapatmunka koncepcióját. De amint DePree megjegyzi, szinte bármilyen érdemleges dolog teljesítése csapatmunkát igényel. Hajlamosak vagyunk különleges elismerésben részesíteni vállalatunk kulcsembereit, a legsikeresebb eladót, az összefüggéseket átlátó, lelkesítő igazgatót vagy a legsikeresebb részleg vezetőjét. De az az igazság, hogy a ranglétra legalsó fokán dolgozó észrevétlen munkatárs is fontos szerepet játszik a cég sikerében. Erőt adó reggeli sétáim során gyakran gondolok erre, amikor a helyi bevásárló- központ sétálóutcáin bóklászom. Míg én másokkal egyetemben ráérősen sétálgatok, a személyzet ablakot mos, folyosót söpör, illemhelyét takarít, és ha az áruház már kinyitott, azonnal ugrik, amikor a vásárlók szemetelnek, kiöntenek vagy leejtenek és összetörnek valamit Évekkel ezelőtt, amikor szerkesztőként dolgoztam egy magazinnál, mindig elbűvölt, amikor az új kiadvány megérkezett a nyomdából. Soha nem mulasztottam el ámulattal bólogatni: „Az egész bizony több, mint a részek összessége.” A magazinunk - mint minden más kiadvány is - számtalan tehetséges és egyedi ajándékkal felruházott ember közös munkájának eredménye volt, és mindegyikük különböző, de egyformán fontos szerepet játszott a mű elkészültében. A Biblia figyelemre méltó megállapításokat tesz a csapatmunkával kapcsolatban. Egy csapat tagjának lenni bátorítást, erőt és támogatást ad. Igazából a csapat együtt sokkal többre képes, mint az egyének külön-külön: „Jobban boldogul kettő, mint egy: fáradozásuknak szép eredménye van. Mert ha elesnek, az egyik ember fölemeli a társát. De jaj az egyedülállónak, mert ha elesik, nem emeli föl senki." (Préd 4,9) A határidők szorításában, a kölcsönhatásban, a „kreatív súrlódásban” mindegyikünk hatékonyabban tud dolgozni, javítjuk egymás munkamorálját, produktívabbak leszünk: „Vassal formálják a vasat, és egyik ember formálja a másikat." (Péld 27,17) Szokatlan és igen előnyös, szerves együttműködés, összhang („synergy”) keletkezik, amikor emberek csapatban, egy közös ügy vagy misszió érdekében dolgoznak. Ez az „egytest-tudat” motivál, ösztönöz, és mindnyájunk számára lehetővé teszi, hogy soha nem látott magas szinten teljesítsünk: Mert ahogyan egy testnek sok tagja van, de nem minden tagnak ugyanaz a feladata, úgy sokan egy test vagyunk a Krisztusban, egyenként pedig egymásnak tagjai.” (Róm 12,4) „Ezek után az Úr szolgálatba állított másokat is... és elküldte őket... kettesével... ”(Lk 10,1) ■ Robert J.Tamasy (Forrás: Monday Manna) SEMPER REFORMANDA „„Krisztus az Ő halálával megfojtotta a mi halálunkat és bűnünket. Ezért a feltámadásban és életben is Vele leszünk. Se bűn, se halál nem árthat tehát többé, mint ahogy Néki sem. Nyomorult testünk bátortalanságára ez a mi vigasztalásunk. Mert testünk még fél a haláltól. De ha keresztyén vagyok, tudnom kell, hogy Krisztus feltámadt halottaiból s tehetetlen Vele szemben a halál. Ezért tehetetlen velem szemben is.” M Lutlter Márton: Jer, örvendjünk, keresztyének! (Szabó József fordítása) SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN AZ UTOLSÓ ELŐTTI (REMÉNYSÉG) VASÁRNAP - iThessz 1,3-10 A cél vonzásában Nincs ember, aki a világ vége vagy még inkább a saját életének vége körül forgó gondolatokkal ne szembesült volna. A közfelfogás elsősorban az utolsó ítélettel való fenyegetést kapcsolja össze a kereszténységgel. Valójában azonban hitünk igazi üzenete nem a halál és az ítélet rettenete, hanem Isten ígéreteinek beteljesedése. A keresztény élet nem a borzalmaktól való kétségbeesett menekülés, nem is elvárások ostorpattogásában való kényszerű szolgaság, hanem a cél állandó vonzásában, erőterében való szabad lét. A hívő ember nem taszigált, hanem megragadott ember. Jól érzékelhető a kétféle gondolkodás különbsége egy szójátékban. Mai világunkat szokás fogyasztói - idegen szóval konzum— társadalomnak nevezni. Mindent fölemészt (latinul: consumo), elhasznál maga körül, és célja legfeljebb annyi, hogy a szűkülő keretek között is valahogy - s ha lehet, kényelmesen - túléljen. Kilátásai nem túl jók. Könnyen belátható, hogy előbb-utóbb elapadnak a források, s aztán minden megszűnik. Számadással sem tartozik senkinek, hiszen a világ végén nincsen semmi, nem vár senki. S ha az egyetlen cél a pillanatnyi túlélés és kényelem, akkor e cél érdekébe állítva végső soron minden eszköz megengedhető. A teológiában azonban van egy másféle látást sejtető kifejezés a végidőkkel kapcsolatosan: „consumma- -tio mundi”. Úgy fordíthatnánk, hogy a „világ summázása”, „összegzése”. Ebben az a hit fogalmazódik meg, hogy a világ - és benne az ember - számára Istennek van egy terve. A vüág vége kiteljesedés, célba érkezés. Ráadásul a célt nem mi. emberek találjuk ki. Annál sokkal jobb, szebb és vonzóbb s ugyanakkor titokzatosabb is, de el is lehet véteni. A cél nem szentesít minden eszközt, de a célba jutás eszköztárát megválogatja, aki feléje törekszik. Az Isten népét mindig fenyegette az á veszély, hogy a cél elhomályosodik. Vagy mert túl távolinak és elérhetetlennek tűnt, és ezért nem is volt értelme küzdeni érte. Vagy - mint ahogyan ez a thesszalonikai gyülekezet esetében is történt - túl közeli eseménynek gondolták Krisztus visszatérését és az utolsó ítéletet, s ez hasonlóképpen tétlenekké tette őket. Miért is kezdjenek akármilyen nagyobb vállalkozásba, miért is fáradozzanak azon, hogy az Isten szeretete által való megragadottságuk élményét, örömét megosszák másokkal, hiszen hamarosan mindennek vége. Ezt a fásultságot csak mélyítette az egyre hosszabbra nyúló várakozás, Isten késlekedése, továbbá a gyülekezet körül élők gúnyolódása, sőt hántásai, az üldöztetések. Pál tehát egy, a várakozásában elfáradt, meglankadt, közönyössé lett gyülekezetét szólít meg. Bár üldöztetéssel mai gyülekezeteinknek nem kell megbirkózniuk, a restség bennünket is megkömyékez. Első olvasásra furcsának tűnik a vigasztalás: Isten igazságos ítéletében gyötrőiteknek gyötrelemmel fizet majd. Pál nem fenyegeti a gyülekezetei az ítélettel, hanem emlékezteti őket arra, hogy bár maguk körül sok igazságtalanságot látnak, ennek ők is szenvedő alanyai, de létezik az Igazság. Isten nem megy el szó nélkül a gonoszság mellett. Isten gyermekei számára fájdalmas érzés naponként szembesülni a bűn tényével - akár a világban, akár saját magukban érik tetten. Isten mai, a világ kényelmesebb felében élő, üldöztetést nem szenvedő egyháza számára pedig figyelmeztetés, hogy nem azért élvez-e háborítatlanságot, mert föladta az Isten országa terjesztésének küzdelmes útját. Isten országának - e földi viszonyok között - mindig része a küzdelem. Az apostol tapintatos szeretettel szólítja meg a hivatását szem elől tévesztett közösséget. Igazi lelkipásztor módjára! Nem ledorongolást, korholást kap az ereje fogytán csetlő-botló, hitében megingott nyáj. Inkább azt olvashatják ki a levélből, hogy milyen nagy utat tettek meg Isten erejével. Talán még az is lehetA VASÁRNAP IGÉJE séges, hogy Pál túloz: annyira nem is állhatatosak, a szeretetben nem is gyarapodtak, és a hitük nem nőttön-nő, hanem egyre fogy. Azonban mégsem ámítás vagy becsapás az, amit magukról hallanak, hanem Isten műhelyébe nyernek betekintést. Az ő munkamódszere, hogy akik hívását meghallják, azokat az ő népévé, teljes jogú gyermekeivé teszi, hogy azután ehhez felnövekedjenek. Ha elfelejtették volna, hát emlékezteti őket pásztoruk, hogy merre indultak el, és hogy hova szeretnének megérkezni. Csak le ne üljenek az út szélére! Csak el ne tévedjenek! „...eljön az a nap, hogy megdicsőüljön szentjei között, és csodálják mindazok, akik benne hittek..." ■ Győri Péter Benjámin Imádkozzunk! Urunk! Köszönjük, hogy újra meg újra emlékeztetsz bennünket arra, hogy van cél életünk útján! Köszönjük, hogy ennek a célnak a fényében értelmet nyernek naponkénti küzdelmünk! Segíts, hogy ne fáradjunk el amíg a te országod kiteljesedik, hanem a te szereteted vonzásában éljünk. Ha megfakul bennünk a remény, ébressz föl bennünket, növeld hitünket, gyarapítsd bennünk az egymás iránti szeretető.. Ámen. Oratio oecumenica Istenünk! Szeretnénk most csöndbej] eléd lépni.Te jól látod, milyen utakon jöttünk ma hozzád, milyen gondolatok, gondok, örömök, milyen kérdések lakoznak szívünkben. Hozzád fordulunk most, aki útitársunkká szegődtél, és azt ígérted, velünk maradsz minden napon a világ végezetéig. Kérünk, hadd érezzük meg jelenléted erejét ma és a hétköznapi pillanatokban egyaránt! Segíts, hogy néped tagjaiként szereteted tanúivá legyünk ott, ahová küldesz, és ahol helyünket kijelölöd. Add, hogy ajándékaidat, áldásaidat, amelyekben részünk lehet, szívesen megosszuk, továbbadjuk embertársainknak. Tégy minket követeiddé, akik evangéliumodat hirdetik szóval és tettekkel - otthon, munkahelyen, iskolában és amerre csak járunk. Könyötgünk hozzád a szenvedőkért. Azokért, akik nehéz terheket cipelnek, akiket gondok nyomasztanak, betegségek törnek le. Azokért, akik kilátástalannak látják a jövőt, és azokért is, akik számára csak a földi élet valósága létezik Könyörgünk hozzád azokért, akik természeti csapások, háborúk áldozataivá váltak és válnak, akik elvesztik szeretteiket. Könyörgünk a halál révén állókért, hogy békességet találjanak tebenned. Könyörgünk ezért a megsebzett bolygóért, ahol annyi emberi önzés és gyűlölet uralkodik, ahol sok embertársunkat tévesztenek meg hamis célok, eszmék, és nem ismernek föl téged: az élet forrását, a menedéket, a célt. Könyötgünk szeretteinkért: köszönjük, hogy egymás mellett állhatunk, hogy ajándékká, támasszá, rád mutató jellé lehetünk egymás számára. Segíts, hogy minden dolgunk szeretetben menjen végbe. Könyörgünk hozzád saját magunkért: erősíts minket a jóért, igazért való küzdelmeinkben, állj mellénk a szenvedésben és a megpróbáltatások között. Taníts, hogy egyedül hozzád meneküljünk, keresztedre nézzünk, és belekapaszkodjunk irgalmas szeretetedbe. Segíts, hogy komolyan vegyük ítéleted valóságát, de kérünk, légy mellettünk, és szabadíts meg minket a kétségbeeséstől Kérünk téged. Istenünk, teljesítsd be rajtunk ígéreteidet! Add, hogy már most átéljük a te egyszerre jelen lévő és majdan eljövendő országod örömét, amikor a te nevedben vagyunk együtt, a te akaratodat cselekedjük, és neked adunk hálát sokféle ajándékodért. Légy velünk, vezess minket, hogy Jézus lábnyomába illeszkedjen az életünk. Békességedet és áldásodat kérjük családunkra, otthonainkra, szeretteinkre, országunkra és az egész világra. Egyedül rád van szükségünk. Jöjj el, jöjj újra el - szaba- dításodat hozva! Ámen. AKI TITEKET HALLGAT... Személyes hang?! ► Igehirdetésről igehirdetőknek és -hallgatóknak szóló sorozatunk sokféle, információt kínáló, ismeretterjesztő cikke után személyes vallomások következnek. Mielőtt azonban erre sor kerülne, nem hagyhatunk figyelmen kívül egy olyan kérdést, amely kimondatlanul állandóan jelen van mindazok gondolkodásában, akik tudatosan élik meg a prédikációt. A kérdés így hangzik; mennyire lehet szubjektív a prédikáció, vagy mennyire kell objek- tívnek maradnia? Azaz kezdődhet-e mondat a szószéken azzal: „Én úgy gondolom...”, „Nekem az a véleményem...”, „Énszerintem...” Ne keressen és ne várjon az olvasó kategorikus választ. Kutassuk az igehirdetés lényegéből fakadó igazi megoldást! Természetesen vannak szélsőségek: olyan álláspontok, amelyek egyértelmű igent vagy nemet fogalmaznak meg. Egy igehirdetés legyen személyes, hiszen anélkül hiteltelen. Isten nem prédikálógépeket alkalmazott, hanem érző tanúkat küldött, hogy szóljanak. Egy igehirdetés legyen objektív, hiszen a prédikáció nem magánvállalkozás, az igehirdető-nem önmagát hirdeti, hanem a rábízott isteni szót, ezért lépjen a háttérbe, takarja el magát (pontosan ez a liturgikus öltözék egyik funkciója), és maradjon tolmács, szócső, közvetítő, szinte személytelenül objektiven. Meg tudjuk-e találni a középutat, mi több, a „keskeny utat”, amelyen járni kell? Fontos ez az igehirdető számára minden egyes megszólaláskor, de a gyülekezet tagjainak is, hiszen nem mindegy, milyen elvárásokkal ülnek be a szószék alá, s fogadják a nekik szóló mondatokat. Voltak az igehirdetés-történet folyamán olyan irányzatok, amelyek váltig állították: az igehirdető csupán eszköz. Amikor felmegy a szószékre, valójában már nem is ő áll ott, hanem Isten eszköze, aki abban a kivételes helyzetben van, hogy bírja az isteni ígéretet: „Aki titeket hallgat, engem hallgat..." (Lk 10,6) Ez azonban olyan küldetés és felelősség, amellyel nem lehet visszaélni. Aki arra használja fel ezt a különleges pozíciót, hogy a „magáét mondja”, az alapjában véti el a feladatát. Olyan hatásköri túllépésre „vetemedik”, amely megengedhetetlen, hiszen Isten nevében, hatalma mögé bújva mond olyat, amit nem a megbízójától kapott. Hogy jön ahhoz a véges életű, bűnt elkerülni nem tudó ember, hogy Isten és a gyülekezet közé álljon? A mandátum nem erre szól. Voltak az egyház történelme során olyan irányzatok is, amelyeknek a képviselői azt mondták; nem teheti meg az ember, hogy kivonja magát az igehirdetésből, hiszen Isten éppen azt vállalta, hogy emberek ajkán szólal meg, személyek hangján hirdetteti igéjét. A prédikátor nem lehet rideg, személytelen, távolságtartó, objektív, hiszen Isten éppen a személyiségét használja fel az evangélium sajátos ízű meghirdetésére. A személyes hangvétel, sőt a személyes tanúságtétel elengedhetetlen. Ezért az az igazi prédikáció, ahol csupa-csupa személyes mondat hangzik. Sőt az igehirdető odáig is elmehet, hogy azt mutatja meg, az ő életében miként cselekszik ma is az Úristen. A Szentlélek így használja fel az igehirdető személyiségét. Természetesen mind a két vélekedés a végletek veszélyét hordja magában. Ezért tisztázandó a feladat, a küldetés és az elvárás egyaránt. Az igehirdető alázata, tudatos pozíciómeghatározása éppen olyan fontos, mint a gyülekezet Istenre figyelő magatartása. Az igehirdető csak akkor marad IGE+HIRDETŐ meg a keskeny úton, ha tudja, hogy nem több, de nem is kevesebb, mint Isten szolgája. Alárendeli magát, égész lényét a feladatnak. Isten felé térd- és főhajtással fordul, s leveti a saruját, amikor szolgálatba lép. Ugyanakkor tudja méltóságát, hogy a legnagyobb kincs hordozója, gondozója, továbbadója: Isten teremtő, megmentő, életbe vezető igéjét juttatja el a címzetteknek. A gyülekezetnek pedig nem a lelkész rétori bravúrjaira (vagy gyengeségeire) kell figyelnie, nem is aktuális testi-lelki állapotára, hanem arra, hogy mi módon tudja átvenni a szolga kezéből az Úr ajándékát. Ez nem a lelkész iránti igénytelenséget jelenti. Éppen ellenkezőleg. De felold abból a görcsből, hogy a cserépedény hibái lekössék a gondolatainkat, és eltereljék a figyelmet a lényegről, a cserépedényben található tartalomról. A lelkész nem önmagáról szól, nem saját mondanivalóját hirdeti, hanem Isten igéjét, de személyét az Úristen fel tudja használni arra, hogy létrejöjjön a csoda: az ige testté, hanggá lesz. Az „én” nem tűnik el, csak átalakul. Átalakulva azután hatféle formában szólal meg ez az én - de erről majd a jövő héten essék szó. ■ Hafenscher Károly (ifj.)
