Evangélikus Élet, 2007 (72. évfolyam, 1-52. szám)

2007-11-04 / 44. szám

‘Evangélikus ÉletS

PANORÁMA

2007. november 4.

9

DR. LUTHER MÁRTON ÖNMAGÁRÓL

Az igaz ember hitből él

Luther „wittenbergi katolikus” egyháza

4» Folytatás az t oldalról

A mai Szász-Anhalt tartomány Elba folyó melletti városa megkülönböztető nevet kapott: „Lutherstadt Wittenberg” (Luther-város Wittenberg), ilyen még egy város akad, nem is olyan messze: „Lutherstadt Eisleben”, a reformátor születési helye.

Ez a terület nem csak a reformáció korában, a 16. században volt fontos központ Némethonban. 919-ben Henrik szász herceg a közeli Quedlinburgban rendezte be királyi udvarát. I. Ottó pedig, akit 962-ben Rómában koronáztak császárrá, a szomszédos Magdeburg városában uralkodott. 973-ban ő fogadta Géza fejedelmünk követeit, akik papokat és különböző szakembereket hívtak Magyarországra.

Az 1502-ben Bölcs Frigyes szász választófejedelem által alapított egyetem nyil- yántartása szerint Luther és Melancht- hon működésének éveiben a magyar királyság területéről 442 diák tanult Wit- tenbergben. A legnagyobb létszámú, külön, választott vezetőkkel rendelkező egyetemi „natio” voltak, magyar címerrel ékesített díszes zászlójukat megtaláljuk a múzeumban.

Luther szerzetesként rendje megbízásából 1510-n-ben Rómában járt. Az ottani tapasztalatai is érlelték egyházmegújítási elhatározását. 1517-es fellépésének, a reformáció gyors térhódításának közvetlen oka az egyházi bűnbocsátó cédulák kibocsátása és pénzért történő árulása volt. Megdöbbentő végignézni a

wittenbergi múzeum erre vonatkozó bőséges anyagát! Megjegyzem, hogy az elmúlt évtizedekben megerősödött az a talán ellenreformációs hangvételűnek is nevezhető vélemény, amelyik legendának vélte az 1517. október 31-én történt kalapácsütéseket. Ma már azonban megbízható történeti forrás támasztja alá, hogy mindaz úgy történt, ahogyan a hagyomány tanította.

Nem a „római” katolikus egyház ellen, hanem annak javára, a visszaélések ellen, a bibliai-jézusi egyházi gyakorlat, tanítás megvalósítása érdekében, a krisztusi evangélium meghirdetésével lépett fel Luthex. Amikor azonban megkapta a pápa 1520. június 15-én kelt személyes átokbulláját, majd 1521-ben a Worms városában tartott birodalmi gyűlés után a császári birodalmi kiátko- zást, szakított a „római” egyházzal, és Európában mindenfelé megkezdődött a Luther nyomán megreformált evangéliumi egyház szervezése.

Távol álljon tőlünk, evangélikusoktól, hogy a reformátorból valamilyen feddhetetlen és tévedhetetlen, különleges, egyháztörténeti szentet faragjunk. Amikor azonban a történelmet nem sze- mélyközpontúan és nem eseményközpontúsággal szemléljük, hanem a históriai folyamattények összefüggéseiben, a középkori háttérből az újkoron át máig ható és a jövőnket is meghatározó fontos tényezőkre, értékekre bukkanunk.

Hiszen a reformáció nem belterjes egyházi mozgalom volt, hanem hatása kiterjedt a tudományok, az iskolarendszer, a művészetek, a szociális kérdések, a gazdasági és politikai élet területére is.

Például a középkorban igen elterjedt kolostori kontemplativ élet felsőbbrendűségét a reformáció nem ismerte el, és helyette a „vita activa”, azaz a polgári, hétköznapi hivatás családban, társadalomban történő folytatását hangsúlyozta. A lelkiismereti, gondolkodásbeli és cselekvésbeli szabadság „coram Deo”, azaz Isten előtti megélését összekapcsolta a „coram hominibus”, vagyis az embertársak iránti kötelező felelősséggel.

Érdekes, hogy közel öt évszázad után milyen nagy az érdeklődés a távol-keleti kultúráknál a reformátor iránt. Két tudós, Josikazu Tokuzen és Maszaru Móri munkája nyomán eddig tizennégy kötet jelent meg Luther műveiből japánul.

Amikor a német protestáns egyházak küldöttsége 2004-ben Kínába látogatott, útjuk során arra kérték őket, adjanak tudományos segítséget ahhoz, hogy a következő években Luther főbb iratait kínai fordításban adhassák ki. Indoklásul közölték, hogy ezeket a műveket az emberiség kulturális-spirituális kincsei közé számítják, és számukra fontos, hogy országukban ismerjék őket.

Amikor azonban akár Róma, akár Wittenberg felől emlékezünk az elmúlt századokra, sok vallásháború, ellenreformáció, véres harcok és küzdelmek jutnak eszünkbe. Az ökumenikus mozgalom, a különböző egyházak egymás iránti érdeklődése, a kapcsolatok rendszeres keresése alig száz évre megy vissza.

Wittenberg felől megállapítható, hogy a római katolikus egyház „reformációja” a II. vatikáni zsinaton történt meg, 1962-1965 között. XXIII. János, a „reformpápa” jelképes mozdulattal egyszer úgy jellemezte szándékait, hogy kinyitotta a szoba ablakát: jöjjön friss levegő az egyházba. Elrendelték a latin helyett az anyanyelvi liturgiát, az egyházi élet és a teológia nagyobb figyelmet szentelt a Bibliának. Szorgalmazták a teológiai párbeszédeket, dialógusokat más keresztény egyházakkal és a világvallásokkal. Római katolikusnak korábban tilos volt belépnie más egyház templomába - az utóbbi időkben maga a pápa látogatott el protestáns templomokba, mint például a debreceni református Nagytemplomba, ahol 1991-ben együttes ökumenikus istentiszteletet tartottunk. Rómának az utóbbi évtizedekben mutatott ökumenikus nyitottsága vagy elzárkózása mindig kapcsolódott a pápák személyéhez és teológiaiegyházi iránymutatásához.

Nagyszerű példája volt az ökumenikus közeledésnek az 1999. október 31- én, éppen a reformáció emléknapján Augsburg (Ágosta) városában hosszas teológiai párbeszéd után megszövegezett evangélikus-katolikus Közös nyilatkozat ünnepélyes aláírása. Hadd idézzük ezzel kapcsolatban II. János Pál pápa beszédét: „Ma, éppen ebben az órában Augsburg városa Németországban nagy jelentőségű esemény színtere. A katolikus egyház és a Lutheránus Világszövetség képviselői Közös nyilatkozatot írnak alá azon legfontosabb témák egyikéről, melyek a katolikusok és evangélikusok közötti ellentétet jelezték: a hit általi megigazulás tanításáról. Mérföldkőről van szó a keresztények közötti teljes egység visszaállításának nem könnyű útján.”

Hadd idézzem a Közös nyilatkozat legjelentősebb tételét: „(40) A megigazu- lástannak e nyilatkozatban megfogalmazott értelmezése azt mutatja, hogy evangélikusok és katolikusok között konszenzus van a megigazulástan alapvető igazságait illetően. (...) (41) (...) az evangélikus egyháznak e nyilatkozatban előadott tanítása nem esik a Trienti Zsinat elítélései alá. Az evangélikus hitvallási iratok elítélései nem alkalmazhatók a római katolikus egyháznak e nyilatkozatban előadott tanítására.” Közös óhajként fogalmazódott meg: „(43) A megigazulástan alapvető igazságaiban elért konszenzusunknak hatnia kell egyházaink életére és tanítására és itt kell igazolódnia.”

A II. vatikáni zsinat után, az 1960-as ' évek végétől kezdve rendszeres teológiai párbeszéd folyik a Lutheránus Világszövetség és a Vatikáni Egységtitkárság megbízásából világszinten, és az egyes országok, kontinensek egyházai sok helyen együttesen beszélik meg helyi kérdéseiket.

Egy szlovák származású amerikai professzor, J. Pelikan tanított különbséget tenni tradíció és tradicionalizmus között. Tradíció: ez „a holtak élő hite” (living faith of the dead), a tradicionalizmus pedig „az élők halott hite” (dead faith of the living).

Mindkét oldalon, a „wittenbergi katolikusok” és a „római katolikusok” táborában is fenyeget a veszély, hogy tradíciónk tradicionalizmussá merevedik, és elszakad attól a Jézus Krisztustól, aki a mai, feszültségekkel teli világban a végső kérdésekre és a mindennapok útvesztőiben adódó etikai kérdésekre is választ ígér. A reformáció emléknapján ezért nem az az evangélikus jelszó, hogy „vissza Lutherhez”, hanem inkább az, hogy „előre a »wittenbergi katolikus« egyházban Jézus Krisztussal”!

Eleinte valahányszor olvastam és énekeltem ezt a zsoltárigét: igazságoddal szabadíts meg engem (Zsolt 31,2), mindannyiszor megrémültem. Ellensége voltam az ilyen igéknek: Isten igazsága, Isten ítélete, Isten munkája. Mert én csak azt tudtam, hogy Isten igazsága az ő szigorú ítéletét jelenti. És most éppen ő szabadítson meg engem a saját szigorú ítéletétől? így örökre elkárhoztam volna.

Viszont Isten könyörületessége, Isten segítsége - az ilyen igéket már inkább szerettem. S hála Istennek, amikor megértettem a dolog lényegét, és tudtam, hogy Isten igazsága azt az igazságot jelenti, mellyel ő tesz igazzá bennünket a Krisztus Jézusban nekünk ajándékozott igazság által, akkor értettem meg igazán nyelvtanilag is, és ekkor lett kedvessé előttem az idézett zsoltárige.

Isten igazsága - ez az ige régebben úgy hatott szívemre, mint valami mennydörgés. Mert ha a pápa uralma alatt ezt olvastam: igazságoddal szabadíts meg engem (Zsolt 31,2), továbbá: a te igazságodban (Zsolt 86,11), azonnal arra gondoltam, hogy ez az igazság az isteni harag büntető bosszúja. Pál apostolnak szívből ellensége voltam, amikor ezPol- vastam: Istennek igazsága jelentetik ki az evangéliumban (Róm 1,16-17).

Később természetesen, amikor azt olvastam, hogy az igaz ember hitből él (Róm 1,17), és emellett még Augustinus iratait is átnéztem, egyszerre megörvendeztem. Amikor felismertem, hogy Isten igazsága nem más, mint a könyörületes- ség, mellyel minket igazaknak számít, ebben kaptam meg a segítséget.

„Igaz” és „Isten igazsága”: ezek az igék villámcsapásként hatottak lelkiismeretemre. Megborzadtam, amikor hallottam őket. Ha Isten igazságos, akkor büntetnie kell. De amint egyszer ebben a toronyszobácskában tépelődtem ezek fölött az igék fölött: „Az igaz ember hitből él” (Róm 1,17) és „Isten igazsága”, Isten kegyelméből ezt gondoltam: ha nekünk, mint igazaknak, hitből kell élnünk, és ha Isten igazsága minden hívőnek üdvösségére van, akkor az nem lehet a mi érdemünk, hanem csak Isten irgalmassága. Mert Isten igazsága az az igazság, mellyel minket Krisztus által igazzá tesz és megvált. így ezeket az igéket megszerettem. A Szentírás értelmét ebben a toronyban tette világossá előttem a Szentlélek. (...)

Valami egészen különös égő vágyakozás fogott el, hogy Pál apostol Római levelű megértsem. Ennek azonban akadálya volt. A világért sem szívem vérének a hidegsége, hanem egy igehely, mégpedig a Római levél 1. részének 17. verse: „Isten igazsága jelentetik ki abban.” Ugyanis gyűlöltem ezt az igét: „Isten igazsága”, mivel - az összes egyházi tudósok szokása és szóhasználata szerint - azt tanultam, hogy ezt bölcseletileg kell értelmezni, mint úgynevezett alaki vagy cselekvőleges (activ) igazságot, mely szerint Isten igaz, és megbünteti a bűnösöket s igazság nélkül szűkölködőket.

Én pedig az igaz és bűnösöket büntető Istent nem szerettem, sőt ellensége voltam neki. Ugyanis bármennyire kifogástalan volt is mindenkor szerzetesi

életem, Isten előtt bűnösnek éreztem magam, lelkiismeretem állandóan háborgott, és semmiképpen sem tudtam abban bizakodni, hogy őt az én elégtételeim kiengesztelik. így én haragudtam Istenre, s ha nem is volt bennem hallgatag káromlás, nagyon erősen zúgolódtam Isten ellen. Ezt mondtam: hát nem elég, hogy a nyomorult és örökre elkár- hozott bűnösöket az eredeti bűn következtében mindenféle baj terheli a tízparancsolatbeli törvény által - nem, ez az Isten az evangéliummal a régi szenvedésre még új szenvedést halmoz, és az evangéliumban is az ő félelmetes igazságát és haragját tárja fel! így toporzé- koltam dühös, felzaklatott lélekkel, és az idézett íráshelynél kíméletlenül viaskodtam Pállal; emésztő vágy égetett, vajha megtudhatnám, mit is akar itt Pál apostol.

Ez mindaddig tartott, míg végül hosz- szú napokon és éjszakákon át tépelőd- vén, Isten kegyelméből az igék belső összefüggésére fordítottam figyelmemet. Éspedig: „Istennek igazsága jelentetik ki abban..., miképpen meg van írva: az igaz ember pedig hitből él.” Ekkor Isten igazságát úgy kezdtem értelmezni, mint azt az igazságot, melyben az igaz ember Isten ajándékozása folytán él, mégpedig hitből. Most kezdtem megérteni, hogy ennek az igének: az evangéliumban Isten igazsága jelentetik ki, az az értelme, hogy tudniillik ez az igazság elfogadott (passiv) igazság, mellyel minket a kegyelmes Isten igazzá tesz a hit által, amint megíratott: „Az igaz ember hitből él.”

Ekkor úgy éreztem, mintha teljesen újjászülettem volna, s mintha tárt kapukon át magába az édenkertbe léptem volna be. Erre előttem az egész Szentírás más értelmet nyert. Ezután emlékezetből átfutottam az egész Szentírást, és egyéb kifejezésekből is összegyűjtöttem az idevágó igéket. így például „Isten munkája”, tudniillik az a munka, amit Isten véghezvisz bennünk; „Isten ereje”, mellyel ő minket megerősít; „Isten bölcsessége”, mellyel ő minket bölcsekké tesz; „Isten erőssége”, „Isten üdvössége”, „Isten dicsősége".

Amennyire előzőleg az „Isten igazsága” kifejezést gyűlöltem, annyira nagy lett most az a szeretet) mellyel ezt az én legkedvesebb igémet magasztaltam. így Pál apostolnak ez a mondása számomra valóban az édenkert kapujává lett. Később olvastam Augustinusnak a „Lélek és betű” című könyvét, melyben várakozásom ellenére azt találtam, hogy „Isten igazságát” ő is hasonlóan értelmezi, tudniillik annak az igazságnak, mellyel Isten ruház fel bennünket, amikor megigazít minket. O ugyan ezt nem részletezi, és Krisztus igazságának nekünk ajándékozásáról nem mond meg mindent világosan. Augustinus mégis azt akarta, hogy Isten igazságát olyan igazságként tanítsák, amellyel mi igazakká tétetünk.

Forrás: Virág Jenó': Dr. Luther Márton önmagáról, Magyar Elektronikus Könyvtár (a teljes könyv elolvasható a http://mek.oszk.hu/ 02500/02567/html/#io oldalon).

Az Október a reformáció hónapja programsorozat keretében egyházzenei áhítatot tartottak a bonyhádi evangélikus templomban október 14-én. A műsorra tűzött Bach- kantátákat Jani Gabriella (szoprán), Tőkési Emese (alt), Horváth István (tenor), Klézli János (basszus) közreműködésével a Műegyetem zenekarának tagjaiból alakult kamarazenekar és a Szekszárdi Madrigálkórus adta elő Jobbágy Valér vezényletével.

■ Dr. Ivicz Mária felvétele

A wittenbergi vártemplom kapuját díszítő képen Luther Márton és Melanchthon Fülöp térdel Jézus keresztje mellett