Evangélikus Élet, 2007 (72. évfolyam, 1-52. szám)

2007-10-14 / 41. szám

‘Evangélikus ÉletS KULTÚRKÖRÖK 2007. október 14. !► 5 Hálaadás az iskoláért Újraindulásának tizenötödik évfordulójára emlékezett a Deák Téri Evangélikus Gimnázium ► Egy iskola történetében tizenöt év nem tűnik nagy időnek. A Deák Té­ri Evangélikus Gimnáziumban azon­ban október 4-én és 5-én az újrain­dult intézmény tizenötödik szüle­tésnapjáról emlékeztek meg. Valójában egy több mint kétszáz éves intézményről beszélünk. A 19. század elején a pesti evangélikus gyülekezet megalakulása után egy évvel a jelenlegi iskola területén már oktatás folyt. Az in­tézmény jogfolytonossága egészen testület és diákság átvételéről - elhang­zott az a képtelenség is, hogy diako­nisszává akarja átnevelni a tanárokat. Az iskola egyházi kézbe adásától volt han­gos akkoriban a sajtó, és kultúrharcként tálalták az esetet. Harmati Béla hangsú­lyozta, hogy az iskola épületét soha nem államosították, azt az állam bérelte az egyháztól. Hosszas alkudozások után végül sike­rült megegyezni arról, hogy a Sütő utcai iskola máshová költözik, és megkez­dődhetett az épület felújítása. A Deák Téri Evangélikus Gimnázium pedig az Arany János utcai művelődési házban Iskolaigazgatók a papi padban: Gadóné KézAy Edit és Schulek Mátyás 1952-ig fennállt, amikor az evangélikus egyház „önként” felajánlotta két pesti gimnáziumát az államnak. Ettől kezdve a kilencvenes évek elejéig általános isko­la működött a Sütő utcában. 1991-ben azonban tárgyalások kezdődtek az egy­kori leánygimnázium egyházi kézbe va­ló visszaadásáról. Harmati Béla nyugalmazott püspök a gimnázium ünnepi konferenciáját meg­nyitó beszédében elmondta, hogy soha annyi feljelentést nem kapott, mint az is­kola visszaadása körüli viták idején. A vádak között szerepelt az is, hogy meg akarja szüntetni Budapest legjobb isko­láját, illetve - mivel szó volt a teljes tan­kezdte meg működését két osztállyal, egy részmunkaidőben kinevezett igaz­gatóval, Schulek Mátyással és négy főállá­sú tanárral. Dr. Bartal Sándor, az V. kerületi önkor­mányzat képviselője visszaemlékezésé­ben megjegyezte, hogy az idő azokat iga­zolta, akik mindent megtettek az egyházi oktatás újraindításáért, hiszen az ország egyik legjobb iskolája jött létre, ahol igen magas színvonalú oktatásban és erkölcsi nevelésben részesülnek a diákok. Az iskola születésnapi konferenciája - amelyre meghívták az evangélikus testvériskolákat is - a megnyitóbeszé­dek után három szakmai előadással folytatódott. Dr. R. Várkonyi Ágnes, az ELTE Történeti Intézetének professzora a 16-17. századi gyereknevelési szoká­sokról beszélt, dr. Szító Imre iskolapszi­chológus pedig a mai gyerekeket és ser­dülőket érő hatásokról tartott előadást. Rámutatott, hogy a kortárscsoport és a média mellett óriási szerepük van a pél­daszemélyeknek, különösen a pedagó­gusoknak. De kiemelte azt is, hogy a ki­lencvenes évekhez képest az ezredfor­dulóra húsz százalékkal nőtt a depresz- szióban szenvedő gyerekek aránya. Dr. Gombocz János, a neveléstudomány kandidátusa elsősorban a jó pedagógus személyiségéről beszélt. Elmondta, hogy ma Magyarországon a tanárképzés tö­megméretekben folyik, se pénz, se idő nincs a személyiség fejlesztésére, és az alkalmassági vizsgálat is hiányzik. Pró­bálkoztak ugyan azzal, hogy az alkal­matlan tanárjelölteket kiszűrjék, de egyetlen módszer sem bizonyult sike­resnek Lehangoló volt azon megállápí­kori hitoktatója igehirdetésében arról beszélt, hogy egyedül a példaadással va­ló nevelés hatékony, és hiteles életű pe­dagógusok nélkül mit sem érnek az egy­házi iskolák. Az istentisztelet után Gáncs Péter püs­pök köszöntötte az egybegyűlteket, és megköszönte az iskolaépítő tanárok áldo­zatos munkáját Gadóné Kézdy Edit, az isko­la igazgatója beszédében kiemelte: JNem azért gyűltünk össze, hogy magunkat ün­nepeljük, hartem hogy hálát adjunk intéz­ményünk létrejöttéért.” Köszönetét fejez­te ki Sólyom Évának, aki a volt növendékek képviselőjeként kapott virágcsokrot. A tizenötödik évforduló tiszteletére alapította az iskola a Pro Schola díjat, amelyet majd azok a végzős diákok kap­nak, akik a legtöbbet tették az alma mate­rért. Elsőként azonban nem diák, hanem az iskolát újjászervező igazgató, Schulek Mátyás vehette át a kitüntetést Másnap az iskola volt növendékei ta­lálkozhattak egymással és tanáraikkal. tása, hogy ötvenöt éves kora környékére a pedagógusok többsége annyira kiég, hogy bajaikat már nem lehet orvosolni. Az előadások után a konferencia há­laadó istentisztelettel zárult, melyen Zászkaliczky Péter, a Deák téri gyülekezet nyugalmazott lelkésze és az iskola egy­A délután közös áhítattal kezdődött, majd az iskolaépületben folytatódott a találkozó, ahol az egykori diákok vehet­ték át írásbeli érettségi dolgozataikat, és estébe nyúlóan eleveníthették fel közös emlékeiket. ■ Jánosi Valéria ' Feledy Péter, ha kinéz az Ablakon... ► Feledy Péter 1972 óta szerepel a Ma­gyar Televízió képernyőjén. Jo­gászból lett televíziós, pályaváltá­sa a Riporter kerestetik! című vetél­kedőhöz, élete az MTV-hez kötő­dik. A 20. század történelmének megszállottja, több fontos ese­mény szem- és fiiltanúja. Most ré- gi-új műsora, az Ablak felett bábás­kodik - a nézettségi mutatók sze­rint eredményesen. A műsor olyan témákkal is foglalkozik, amelyek ritkán látott vendégek a képer­nyőn, mint például az öregség és a kisemberek élete...- Nem bánta meg, hogy elhagyta a jogi pá­lyát? Egy biztos egzisztenciából a bizonyta­lanba!- Budapesten születtem, itt jártam is­kolába, s amikor pályát választottam, csak azt tudtam, mit nem akarok csinál­ni. Így lettem joghallgató. Az egyetem elvégzése után egy véletlen folytán az ügyészséghez kerültem, ahol két évig mint fogalmazó, majd újabb két évig - a szakvizsga után - ügyészként dolgoz­tam. Mivel a fővárosban nagyon nehéz volt lakáshoz jutni, megpályáztam egy derecskéi állást a járási ügyészségen. Az élet nagy iskoláját jelentette - négy ügyészségi év a kádári Magyarországon! És 1971-ben az MTV ismét meghirdette a Riporter kér estet ik!-et...- Akkor ez hozta a pályaváltást.-- így igaz. 1971-ben megnyertem a versenyt, a következő évben pedig már az MTV szerkesztő-riportereként dol­goztam. Az ifjúsági osztályon kezdtem, s ez nagyon jó iskolának számított. A sporttól kezdve a politikán keresztül a zenéig szinte,mindennel foglalkoztam, sok televíziós műfajban kipróbálhattam magam. Egyébként itt kezdett a követ­kező Riporter kerestetik! után Déri János, és itt volt szerkesztő kollégám Pomezanski György, a Duna TV egyik jelenlegi alelnö- ke is. Az idő múlásával érdeklődésem azonban másfelé fordult: a nyolcvanas évek közepén három évig a Magyar Rá­dióban dolgoztam.- Nem húzta vissza a szíve a tévébe?- Dehogynem, de a három év alatt fo­lyamatosan az MTV-ben is jelen voltam. A következő „nagy korszakom" az Ablak című műsor lett, amelyet sok izgalom­mal és nagy örömmel készítettünk. A di­rekt politikai televíziózásba az 1985-ös országgyűlési választásokkor kerültem. Emlékezetes: néhány évtized után ekkor lehetett először több jelöltet állítani, igaz, sok vihar és bonyodalom árán. A rákövetkező évek mind szakmailag, mind személyes okokból rendkívül ér­dekesek voltak. A nyolcvanas évek vé­gén sorra alakultak a pártok, azok kong­resszusairól, eseményeiről tudósíthat­tam. Örökké emlékezetes marad szá­momra 1989. június 16.: Nagy Imrének és mártírtársainak a temetését Gyötjjy Mik­lóssal együtt közvetíthettem.- S a kilencvenes évek?- Az új évtized elejéig országgyűlési tudósítóként tevékenykedtem. A Parla­mentben éltem át a rendszerváltozás vi­harait az utóvédharcoktó! az úttörés emberpróbáló nehézségeiig. Beszélgető- társa lehettem többek között Antall Jó­zsefnek, Göncz Árpádnak, Horn Gyulának, Mádl Ferencnek, Orbán Viktornak 1993-ban elvállaltam a Magyar Televí­zió hírigazgatói posztját. Ettől elvi kér­dések tisztázatlansága miatt hat hónap után önként váltam meg. Később kine­veztek az MTV alelnökének, e posztot viszont nem magamtól hagytam ott... Ezen évek során sok portré- és doku­mentumfilm elkészítésében vettem részt. A „Parancsolatlan, tiszta szívvel” cí­mű sorozatot emelném ki, amelyben 1956. október 23. történetét, eseményeit dolgoztam fel az eredeti szereplőkkel - akik közül sajnos már sokan nincsenek köztünk - az eredeti helyszíneken.- Kísért a múlt, újra kinyílt az Ablak!- Hivatalos terminológiával élve egy újabb reformkorszakban élünk. A refor­mok átszövik az életünket, megszorítá­sokkal járnak, s konfliktust gerjesztenek. A közszolgálati televíziónak a maga módján kötelessége segíteni: megszólal­tatni a kisembert, hogyan éli meg e na­pokat, korrekten és elfogulatlanul be­számolni az intézkedésekről, és segítsé­get nyújtani, tanácsot adni az érintettek­nek, hogyan lehet alkalmazkodni az új időkhöz.- Kicsit általánosan fogalmaz, az Ablak három önálló részből áll!- Mindhárom részre ráillik az említett ars poetica. Az Évgyűrűk a nyugdíjas ré- teggel foglalkozik, amelyet a sajtó vagy nem létezőnek tekint, vagy negatív fel­hanggal említ. Érdekei tehát könnyen sé­rülnek, a közvélemény pedig elmegy a probléma mellett. Az Ablak össznépi gondokat feszeget, középpontjában a már említett kisember áll. Végül a Fórum az aktuális kérdésekre épül, a néző kér­dez, s egyben ki is beszéli magából a gondját.- Evangélikus kötődések?- Családom egyik ága evangélikus. A pestújhelyi evangélikus templomot nagy­apám, Raksányi Elemér és testvére, Raksá- nyi Mihály építtette. Nagyapámat halála­kor ott ravatalozták fel; a gyülekezet úgy tisztelgett emléke előtt, hogy az egész templomot fekete lepelbe vonta. Egy kö­zelebbi kötődés: családunk barátai kö­zött találtatik a Fabiny család is. A püs­pök urat vendégül is láttuk a Záróra című műsorban. ­- Végezetül elmesélne egy korábbi, Ablak­ba tett sztorit?- Egy műsorban József Attilára emlé­keztünk, s a Nemzeti Színház neves szí­nésze a Születésnapomra című verset sza­valta el. A harmadik-negyedik versszakig gördültek a sorok, majd a művész felnéz, és se kép, se hang. Angyali mosollyal vet­tem ki a táskámból egy verseskötetet, s nyújtottam át az indiszponált előadó­nak, akinek szeme sem rebbent, s Guten­berg találmányából fejezte be a költe­ményt. Horger Antal úr is örült volna... ■ Csermák Zoltán Vakond zsebében a világ ■ Andriska János Akár hiszik, akár nem: idén még nem néztem tévét. Nem újévi fogadalomról van szó, hanem arról, hogy tévém sincs, s valahogy nem is tartottam fontosnak, hogy legyen. Nem érdekelnek a „hírek”; a „szórakoztató” műsorok csak bosszanta­nak; a zenék túl giccsesek - szóval ele­gem lett mindabból, ami ma a televízió. Már maga a szó is beszédes: tele (van) vízióval, de ezt majd inkább egy másik cikkben fejtem ki. Most csupán arról szólnék, hogy a minap véletlenül mégis­csak néztem tévét, mivel amíg korrekto­ri munkámat végeztem tördelőszerkesz­tő kollégámnál, ő a háttérben kapcsol­gatta a csatornákat. Régen nevettem ennyit, bár leginkább - jó magyar'szo­kás szerint - sírva vigadtam. Először egy „csodareszelőről” láthat­tam és hallhattam lenyűgöző dolgokat. Hihetetlen, hogy egy konyhai eszköz mi mindenre képes - mint ahogyan az is, hogy milyen sok pénzt el lehet kérni egy vasdarabért. Aztán sok olyan informá­ció birtokába jutottam, melyek lehan­goltak, s amelyek nélkül nagyon jól megvoltam eddig. S végül — bár sorol­hatnám még - egy szakállas, sámán ki­nézetű embert ismerhettem meg a kép­ernyőn keresztül, aki tarot-kártyából ol­vasta ki a beteléfonálók jövőjét. Először - kollégámmal együtt - a tér­dünket csapkodtuk, és visítottunk az egész műsor szilveszteri komédiába va­ló képtelenségén, mert azért ez mégis­csak túlzás. (A pénzügyekkel és a ma­gánélettel kapcsolatos kérdésekre adott „hát ez egyértelmű - nyerőben a vállal­kozás”, „vigyázzon a végtagjaira - vagy­is a tüdejére” s egyéb válaszokat csak ha- hotázva tudtuk végignézni.) Aztán amikor jobban belegondoltam az egész, nagy rakás cirkuszba, valami jellegzetesen magyar bú lett úrrá rajtam. Hiszen olyan telefonálók kérdezősköd­tek, akiknek a hangjából érződött, hogy biztosan magányosan élnek, tele szo­rongással és félelemmel, s szomorú kis életükről szeretnének megtudni most végre valami jót, szépet, reményteljeset. Hamar rájöttem, hogy a hangulatom­ra vetődő bús árnyék nem is tipikusan magyar, hiszen egyetemes az a keserű döbbenet, melyet az egész világon ural­kodó sötétség láttán érzek. Ezekhez az emberekhez vajon nem jutott el az evan­gélium híre? Azt, hogy az Atya - Jézus nevében - elküldi a Pártfogót, s az öröm velünk lesz mindörökké, nem hiszik; de bedől­nek olyan emberek beszédeinek, akik belopóztak közénk, s azt állítják maguk­ról, hogy bölcsek, holott bolondok? S nyugodtan teszik le a kagylót - olyanok tanácsa után, akik az élő Isten igazságát nyilvánvalóan és egyértelműen hazug­ságra cserélték fel? (Vö.Jn 14,26.16; 16,22, Júd 4, Róm 1,22-25) Állítom, ha ez tényleg így van - márpe­dig sajnos nagyon úgy tűnik -, akkor na­gyobb itt a sötétség, mint Egyiptomban, a kilencedik csapás idején... (vö. 2MÓZ 10,21). Mi már nem „tükör által homályosan látunk”, hanem képcső által hallucinálunk, s azt képzeljük, hogy az a valóság, ami a „házi oltárban” vibrál (iKor 13,12). Vajon miért-szeretnék ismerni a jövőt oly sokan? Talán boldogabb lenne bárki is attól, ha tényleg megtudná? Jó érzés hazug sámánok ígéreteiben ringatni ma­gunkat? Vagy valami életbölcsesség utá­ni vágy mozgatja a telefonálókat? Mert akkor tudhatnák, hogy ha valakinek nincsen bölcsessége, kérhet Istentől, aki „készségesen és szemrehányás nélkül ad min­denkinek". „De hittel kérje, semmit sem kétel­kedve, mert aki kételkedik az olyan, mint a ten­ger hulláma, amelyet szél sorod és ide-oda hajt.” 0ak 1,5.6) .Szél sodorja ide-oda a műsorok szerkesztőit s velük együtt a kiszolgáltatott nézőket is. Pedig lehetne igazi világosság is a szívekben, hogy „fel- ragyogjon előttünk Isten dicsőségének ismerete. Krisztus arcán" (2Kór 4,6). Tartsuk ezt szem előtt, mert akkora itt már a sötétség, mint a vakond zsebében...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents