Evangélikus Élet, 2007 (72. évfolyam, 1-52. szám)
2007-09-30 / 39. szám
'Evangélikus ÉletS PANORÁMA 2007. szeptember 30. 7 4 Diakonisszák díjazottjai ► „Már régóta kerestünk egy olyan lehetőséget, amelyen keresztül a Fébé megszólíthatná a középiskolás korosztályt. Ezért hoztuk létre a díjat, amellyel a felebaráti szeretet vagy az irgalmasság gyakorlásának egy-egy szép példáját jutalmazzuk” - mondta el Veperdi Zoltán, amikor Piliscsabán a Béthel Missziói Otthon árnyas fái alatt ülve a Fébé-díj két évvel ezelőtti megalapításának okáról kérdeztük. A Fébé Evangélikus Diakonissza Egyesület igazgató lelkésze hozzátette: „Négy gyermek édesapjaként számtalanszor tapasztaltam, hogy jeles, illetve kitűnő tanulmányi eredményért, példás magaviseletért és szorgalomért, kiemelkedő sportteljesítményért, a közösségi életben való aktív részvételért a tanév végén dicséretet, elismerést kapnak a diákok, a diakó- niai munkáért viszont nem. Ezen akartunk változtatni.” A díj alapításakor úgy határoztak, hogy a Fébé választmánya a tanév elején kiválasztja azt a három evangélikus középiskolát, amelynek evangélikus vallású tanulói közül majd a díjazottak kikerülnek, és az intézmények vezetőit kérik meg arra, hogy a tanév végén tegyenek javaslatot a díjazottak személyére. Tavaly a két budapesti gimnázium, illetve a soproni egész* ségügyi szakközépiskola „adta” az első három Fébé-díjast, a 2006/2007-es tanév végén pedig egy-egy békéscsabai, győri és nyíregyházi tanuló kapta meg a könyv- és pénzjutalmat, valamint a meghívást a Fébé augusztus 16-19. közötti nyári konferenciájára, Piliscsabára. A kántorizáló békességteremtő „Pontosan miért kaptátok az elismerést?” - kérdeztünk két díjazottat a missziói otthonban. (A harmadik kitüntetett nem tudott elmenni Piliscsabára; vele később e-mailben vettük fel a kapcsolatot.) Kovács Noémi Először Kovács Noémihez, a győri Péterfy Sándor Evangélikus Oktatási Központ májusban elballagott diákjához fordultunk. A fiataHány segélykérőn nézett a mellette ülő Veperdi Zoltánra, de a Fébé lelkésze sem tudta kisegíteni őt a válasszal. Mint mondta, az iskolától nem kapták meg a kért indoklást. Ez azonban nfcm akadályozta meg őket abban, hogy átadják a jutalmat. „Ha az iskola érdemesnek találta Noémit a díjra, akkor az biztosan úgy is van” - mentegetőzött az igazgató lelkész. „Egyáltalán nem lep meg, hogy Noémi meglepődve és meghatódva fogadta a döntést” - válaszolta Hallgatóné Hajnal Judit igazgatónő, akivel szeptember első napjaiban telefonon vettük fel a kapcsolatot. „Noémi végtelenül szerény fiatal. A feladatokhoz való hozzáállása példaértékű, természetes számára, hogy ott segít, ahol tud, és ahol szükségét érzi. Nem csupán az iskolai feladatokban jeleskedett; a győrsági egyházközség kántoraként anyagyülekezete életében is aktívan részt vesz. Mindig a békességet keresi és kisugárzásával meg is teremti maga körül.” „Pályaválasztása is mutatja, milyen ember” - egészítette ki az igazgatónő által elmondottakat Test Lászlómé Décsei Julianna, Noémi volt osztályfőnöke. „Az orvosi egyetem egészségügyi főiskolai karának ápoló szakára jelentkezett. Tudom, hogy odaadóan ápolta a nagymamáját. Azt hiszem, ez nagyban befolyásolta a döntését.” (Noémi nekünk elárulta, hogy igazából szülésznő szeretne lenni.) A június 20-i tanévzáróra Hallgatóné Hajnal Judit mint nem mindennapi eseményre emlékszik vissza. Az intézmény igazgatónője egy érdekes találkozásra is felhívta a figyelmünket: Kovács Noémi személyében ugyanis Kovács Géza egykori győri lelkész unokája vette át a díjat Ma- gassy Vilma diakonisszától, Kapi Béla dunántúli püspök unokájától. Noémi Piliscsabán így idézte fel nekünk az ünnepség emlékét: „Az átadás pillanata él bennem a legélénkebben. Nem tudom, hogy körülöttem mi és hogyan zajlott; csak arra tudtam figyelni, mekkora szeretettel és örömmel fordult felém a diakonissza testvér! Olyan irigylésre méltó nyitottságot éreztem a részéről, ami rögtön lebilincselt. Ugyanez a légkör fogadott itt, a konferencián is.” Bár Noémi tudta, hogy - egy gyülekezeti program miatt - csak egy napra tud „leutazni” Piliscsabára, mégis mindenképpen szeretett volna eljönni. Ahhoz, hogy igazán értékelni tudja a tőlük kapott díjat, fontosnak érezte, hogy személyesen is megismerkedhessen a diakonisszákkal. Az elkötelezett közösségépítő Adámi János, a Nyíregyházi Evangélikus Kossuth Lajos Gimnázium idén érettségizett tanulója a június 20-i tanévzárón Endrejfy Mária diakonisszától vehette át a' Fébé-díjat. „Nekem is csak sejtéseim vannak arra vonatkozóan, hogy miért én kaptam a díjat” - felelte kérdésünkbe János, „Még a 2005/2006-0S tanévben indítottam az iskolában egy imakört, amelyet egy évig vezettem, de aztán az érettségi évében másnak adtam át a stafétabotot. Mégis azt gondolom, talán ez lehetett a fő ok. Azt azonban biztosan tudom, hogy Máté S Zoltán igazgatóhelyettes javasolt engem.” 3 János szavait igazolandó Tar Jánosné 0 igazgatónő (is) Máté Zoltánhoz irányított bennünket, akitől megtudtuk, hogy volt tanítványuk nem csak az imacsoport megszervezésében jeleskedett. Az alatt a hat év alatt, amelyet náluk töltött, János számtalan iskolai ünnepség és program megvalósulásában működött közre, és minden egyéb kérésre is igent mondott, továbbá tanulmányi eredménye és szorgalma is példamutató volt. Máté Zoltán azonban telefonbeszélgetésünkkor mindezeknél sokkal fontoAdámi János sabbnak tartotta elmondani azt, hogy ma, amikor ez nem túl hálás szerep - sőt a fiatalok körében kifejezetten „cikinek” számít(hat) -, János mindig vállalta a hitét, evangélikusságát, és erről többször is bizonyságot tett iskolatársai előtt. „Kifejezetten azért javasoltuk őt a díjra, mert e tekintetben nem volt, aki megelőzze” - zárta indoklását az igazgatóhelyettes. Amikor Jánost faggattuk az általa alapított imakörről, megtudtuk: nagyon fontosnak tartja a közösségépítést. Mint mondta, szükség van olyan helyekre, ahol a fiatalok nem érzik egyedül magukat. (János más módon is építeni akar: építészmérnöknek készül. Közben a teológiára is felvették, de ott egyelőre még nem kezdte meg tanulmányait.) Piliscsabán Jánost az az egy dolog zavarta, hogy a résztvevők között - rajta és Noémin kívül - nem volt más fiatal. A leendő iskolalelkész Ha Lipták Katalin Gabriella is el tudott volna menni Piliscsabára, hárman lettek volna fiatalok. A Békéscsabai Evangélikus Gimnázium, Művészeti Szakközépiskola, Kollégium és Alapfokú Művészetoktatási Intézmény volt diákja azonban egyéb elfoglaltságai miatt nem tudta elfogadni a díjjal járó meghívást, így vele az interneten keresztül „ismerkedtünk”. Elsődlegesen tőle is azt tudakoltuk: tudja-e, hogy egykori iskolája miért pont őt javasolta a Fébé-díjra. „Azért - jött a válasz -, mert a gimnáziumi évek alatt nemcsak a napi lecke foglalkoztatott, hanem diáktársaim lelki fejlődésének elősegítésére és a minél pezsgőbb diákélet megteremtésére is sok időt szántam.” Lipták Katalin Gabriella Bővebben Kolarovszki Zoltán igazgató indokolta meg, hogy miért Katalinra esett a választás. „Három évig vezette iskolánk diákönkormányzatát, rendszeresen segítette Kutyejné Ablonczy Katalint a keresztény ifjúsági tábor megszervezésében és lebonyolításában, emellett az énekkar tagjaként is részt vett az iskola közöss*égi életében. Mindezek mellett arra is volt energiája, hogy az iskola leány focicsapatát erősítse. Ballagásán nem véletlenül kapta meg az iskola legnagyobb kitüntetését, az »Iskolámról iskolámért« Díjat.” Természetesen Katalintól is megkérdeztük, hogyan milyen tervei vannak a jövőre nézve. „Iskolalelkész szeretnék lenni - írta meg nekünk -, de természetesen ott végzem majd szolgálatomat, ahol szükség lesz rám, hiszen eszköz vagyok Isten kezében, és ő a legjobbat adja szolgájának, még akkor is, ha néha nehéz ezt elhinni. Sikeresen felvételiztem az Evangélikus Hittudományi Egyetemre, de sajnos anyagi helyzetünk miatt az idén még nem tudok kezdeni, ezért halasztást kértem.” Katalin június 18-án Taschner Erzsébettől, a Fébé főnök asszonyától vette át a Fébé- díjat, amelyről ekképp vélekedett: „Sokkal több egyszerű elismerésnél. Hatalmas dolog, hiszen bár az iskola jelöli ki a díjazott személyét, az egyesület mégiscsak teljesen ismeretlenül ítéli oda. Ez az igazi kereszténység lényege: előítélet nélkül, ismeretlenül adakozni, díjazni, támogatni - és legfőképpen szeretni.” Hogyan tovább? Ahogy Katalin (is) megfogalmazta: a Fébé ismeretlenül, az iskola döntését jóváhagyva ítélte oda a díjakat - mindhárom esetben olyasvalakinek, akire méltán lehet büszke az adott intézmény. De vajon maradéktalanul teljesült-e az alapítók eredeti szándéka? Az a szándék, hogy a diákok diakóniai munkáját szeretnék jutalmazni... Ezt a kérdést a jelek szerint az alapítók is feltették maguknak. Legalábbis erre enged következtetni, hogy az egyesület szeptember 13-ai választmányi ülésén úgy döntöttek: ebben a tanévben a „maradék” hat evangélikus középiskola egy-egy diákját jutalmazzák, a jövő évtől pedig valamennyi iskola tantestületét felkérik, hogy nevezzen meg egy- egy jelöltet. A beérkező javaslatokból - az indoklások ismeretében és az eredeti célkitűzés szem előtt tartásával - ők maguk választják ki a három díjazottat. Diakonisszáink jóvoltából tehát a Fé- bé-díjért mostantól egyfajta országos verseny indulhat egyházunkban. Meglehet - a legnemesebb versengés. ■ Vitális Judit Bajor-magyar testvéregyházi kapcsolatainkról A Balaton-parti találkozó elé Az Evangélikus Élet augusztus közepén megjelent ünnepi, számában érdekes és fontos cikk jelent meg bajor-magyar testvéregyházi kapcsolatainkról. Reánk mosolyog belőle Holger Mánké fiatal testvérünknek az arca, aki ma ezeknek a kapcsolatoknak az egyik leglelkesebb hídépítője. Először akkor találkoztunk, amikor másfél éve felkeresett budai otthonunkban, és a nürnbergi St. Sebald és a budavári gyülekezet közötti testvéri kapcsolatokról, ezek eredete felől érdeklődött. Elmondtam neki, hogy a Luther-e'mlékév- ben, 1983-ban hogyan látogattuk meg a keletnémet Türingiából magyar evangélikus küldöttségünkkel a nyugatnémet Nümbergben a St. Sebald gyülekezetét. Ez az 1983-as találkozás volt a két és fél millió tagot számláló Bajor Evangélikus Egyház és hazai evangélikus egyházunk közötti testvéri kapcsolatok kezdete. Ez épült ki később fokozatosan, már az elmúlt század nyolcvanas éveiben, a kezdeti gyülekezeti kapcsolatból, Nürnbergből Neuendet- telsau, Erlangen, München és a többi bajor evangélikus gyülekezet felé. Ötven évvel ezelőtt D. Ordass Lajos püspökkel, hattagú minneapolisi magyar evangélikus delegációnkkal élhettük át először a Kelet és Nyugat közötti „vasfüggöny” megnyílásának csodáját. Azután egy időre újra bezárult a kapu, hogy 1975-ben fokozatosan ismét megnyíljon (a helsinki egyezmény eredményeként) közöttünk. Felsorolni sem tudnám, hogy ezután, a nyolcvanas évek elejétől hány testvéregyházi kapcsolat létesült, hány konferencia, lelkésztalálkozó volt az addig egymástól elválasztott evangélikusok között. Mindennap hálát adok érte az egyház és földi világunk Urának, hogy kilencéves (1971-1980) genfi evangélikus és ökumenikus szolgálatom alatt magam is részt vehettem ebben a csodálatos „hídépítésben” a Nyugat és a Kelet sokmilliós és kis lélekszámú testvéregyházai között. Hadd fejezzem ki egyúttal itt is hálás köszönetemet azoknak, akik Genfiben és itthon munkatársaim voltak ebben a „hídépítő” szolgálatban. így Kendeh Györgyéknek is, akik az elmúlt év végéig több mint húsz éven át végezték hűséggel szolgálatukat mind a bajor-magyar, mind a többi keleti és nyugati evangélikus testvéregyház között. Mindezt azért is írtam le ebben a rövid beszámolóban, mivel egészségi állapotom miatt aligha tudok részt venni a nagyon várt összejövetelen. Isten áldása kísérje a Balaton-parti testvéregyházi találkozót! ■ Dr. Nagy Gyula Szerk. meg). Lapunk jelen számában két „püspökpublicisztika” is köszönti a bajor-magyar testvéregyházi kapcsolatok tizenötödik születésnapjának szeptember 27. és 30. között esedékes magyarországi megünneplését. Miként az Égtájoló rovatban Ittzés János elnök-püspöktől megtudhatjuk, „a bajor és a magyar evangélikus egyház együttesen mintegy kétszáz főnyi delegációja találkozik a Balaton déli partján - Földváron és Szárszón", dr. Nagy Gyula fentebb olvasható írásából viszont - egyebek mellett - az is kiderül, hogy ő maga „aligha” lesz tagja a százfős magyar delegációnak. A fő- szerkesztő meg azon morfondírozik, hogy vajon a bajor-magyar testvérkapcsolatok kezdetét saját egyházvezetői időszakára datáló nyugalmazott püspök kapott-e meghívót a születésnapi ünnepségsorozatra. Ittzés János püspök ekképp zárja idézett írását: „A következő lapszámban - és talán még utána is - minden bizonnyal bőven olvashatunk majd híreket, tudósításokat a születésnapi találkozó eseményeiről:” Minden bizonnyal. A magunk részéről mindenesetre kíváncsian várjuk, hogy végül is kik fogják megírni a híreket, a tudósításokat, kik fogják elfogulatlanul, műfajilag is sokszínűén dokumentálni a négy napot... Ahhoz ugyanis, hogy az Evangélikus Élet méltó módon számolhasson be erről a jelentős eseményről - szerintünk - célszerű lett volna szerkesztőségünket is idejekorán tájékoztatni róla... Félreértés ne essék: nem az a gond, hogy sem a Luther Kiadó, sem a szerkesztőség egyetlen munkatársa nem kapott meghívót a „parti születésnapra”. A gond sokkal inkább az, hogy egyházunkban még mindig nem tudatosult: a közegyházi munka - akár sikeres, akár nem - egyházunk népének egészére tartozik! A tájékoztatás ugyan a sajtó munkatársainak feladata, de - tisztelettel kérdezzük - hol van az az egyházon kívüli szervezet, amely megengedné magának azt a luxust, hogy a számára fontos projektek esetében elmulassza előzetesen tájékoztatni’a „hozzá közel álló” médiumokat? Az Evangélikus Élet olvasói az elmúlt hat-hét esztendőben egyetlen - ismétlem: egyetlen - jelentős közegyházi eseményről sem maradtak le. Ugyanakkor számtalan fórumon jeleztük már: veszélyes és testvérieden dolog kizárólag a szerkesztőség munkatársainak tájékozódási képességére hagyatkozni. Nos, a dolog most úgy áll, hogy három nappal a találkozó előtt egyházunk egyetlen hetilapjának munkatársai is csak annyit tudnak a bajor-magyar találkozóról, amennyit az Evangélikus Élet, illetőleg az Evangélikus Hírlevél olvasói. Remélve, hogy ezúttal talán nem marad pusztába kiáltó szó a szerkesztői megjegyzés, végezetül szeretnénk azért megnyugtatni olvasóinkat: minden bizonnyal valóban olvashatók lesznek hetilapunk hasábjain méltó beszámolók a bajor-magyar találkozóról. Minden irónia nélkül írjuk, hogy evangélikus egyházunknak ez idő tájt van egy egészen kivételes adottsága: hogy tudniillik jelenlegi vezetői egytől egyig kiváló toliforgatók. És ha most püspökeinkre vagy országos felügyelőnkre gondolunk,- abban is biztosak lehetünk, hogy nem fogják cserbenhagyni a nyájas olvasót. (Feltéve, hogy őket nem mulasztották el meghívni a születésnapra.) ■ T. Pintér Károly Merkel: avatkozzanak csak bele az egyházak a politikába! Angela Merkel német kancellár a hónap elején arra hívta fel az egyházakat, hogy vegyenek részt a politikai vitákban. A szászországi lelkésznapon tartott beszédében Merkel kifejezetten igényelte, hogy az egyházak tartsanak tükröt a politikának. Az egyházak komoly segítséget nyújthatnak a közéletnek. Az ezerkétszáz lelkész előtt a kancellár emlékeztetett arra, hogy az egyházaknak kiemelkedő a szerepük az ifjúsági munkában, a kórházi szolgálatban, a szegénygondozásban, a fejlődő országokat támogató sok-sok akcióban. Az európai integrációban is fontos feladatuk van, hiszen évezredes tapasztalatokkal rendelkeznek - mondta a kancellár. H PAX News y
