Evangélikus Élet, 2007 (72. évfolyam, 1-52. szám)

2007-09-30 / 39. szám

► 8 41 2007- szeptember 30. FÓKUSZ ‘Evangélikus Élet3 XC HÁROM + 1 TÖRTÉNET Buszra zsúfolt gondolatok Kétezer-hétszáz leütés egy csalóról Ezerötszáz forint Aki nap mint nap tömegközle­kedési eszközökkel utazik, na­gyon jól tudja, mennyire próbára teszi az ember türelmét a tüleke­dés, a zsúfoltság még akkor is, ha csak néhány megállónyit kell mennie. Már-már csodaszámba megy, ha egy-egy reggeli járaton ülőhelyet találunk. Nemrégiben egy reggel buszra szállva nagy boldogsággal töltött el, hogy leülhettem, mivel töré­keny csomaggal utaztam. Kénye­lembe helyezve magam, eligaz­gatva a csomagot szétnéztem: ki­csit megkopott, ám annál koszo­sabb üléshuzatokat láttam az előttem lévő üléseken, graffitit a busz oldalán, rágógumival eltö­mött jegylyukasztót. Aztán a né­zelődést befejezve kézbe vettem az akkoriban olvasott könyve­met, a Képes állatenciklopédiát. Né­ha fel-felpillantottam belőle. Ugyanúgy viselkedtek az em­berek egymással ezen a járaton is, ahogyan a tömött buszon általá­ban szoktak. Egy babakocsit toló anyuka közelében húsz év körüli fiatalember ült szotyolázva. Az anyuka leszálláshoz készülődött, ő azonban nem mozdult; egy öt­ven körüli nő sietett a fia­talasszony segítségére, lesegítette a babakocsit. A fiatalember pedig szotyolázott tovább békésen, a maghéjakat az ülőhelye mellé szórta. Egy diáklány kis híján a buszon felejtette az esernyőjét, de egy idősebb nő figyelmeztette - köszönet helyett egy szájhúzás volt a válasz. Egy fiatal pár az egész világnak meg akarta mutat- ni, hogy ők igenis összetartoznak, ám a csók hevében kiömlött a lány kezében lévő kóla. Egy másik utas az ázott kiskutyáját ültette fel az ülésre, egy harmadik pedig megengedte, hogy három év kö­rüli gyermeke sáros lábbal álljon fel rá. Egy férfi a magánélete ap- róbb-nagyobb gondjait beszélte meg valakivel telefonon igen jól hallhatóan - mit sem törődve az­zal, hogy ezek nem tartoznak má­sokra -, közben fél kézzel tojásos szendvicset evett, amelyből néha kihullott egy-egy tojásdarabka. Aztán felszállt egy hajléktalan nő télikabátban, fején turbánsze- rűen megkötött vastag pulóver­rel. Kicsi, rozoga hátizsákja és hatalmas nejlontáskája volt. Megállt mellettem, s nézte, mit olvasok. Nem kérdezett, nem ha­jolt közel, nem érintett meg, csak nézett. Zavarba ejtő ebben a fi­gyelmetlen világban... Ránéz­tem én is. Mosolygott. Megkér­dezte, mit olvasok. Visszamoso­lyogtam, és megmutattam az en­ciklopédiát. Rég látott már ilyet, nagyon megörült. Öröme rám is átsugárzott, invitáltam, jöjjön mellém, böngéssze velem kicsit, ha érdekli. Ettől ő jött zavarba, de hamarosan egy újságot húzott elő a szatyorkából és az ülésre te­rítette. így ült mellém. Leszállás előtt megkínáltam egy szend­viccsel. Megköszönte és eltette. Leszálltam a buszról, és visz- szanéztem a továbbutazó hajlék­talanra. Felállt az ülésről, a papírt összehajtva visszatette a nejlon­táskájába, s az ajtó mellé állt kis vagyonával. Én a munkahelyem felé vettem utamat, miközben azon gondolkodtam, hogy mennyien tanulhatnának ettől a hajléktalan nőtől... ■ Gergely Judit Egy szépséges délutánon... egy olyan ritka pillanatban, amikor sem nem ültem tömött, izzad­ságszagú buszon, sem nem ci­peltem kenyérrel, tejjel teli cek- kert, sem nem rohantam ver­senyt az idővel az óvodából a napközibe, sem -nem hívott fel éppen valaki a mobilomon... egy ilyen szépséges péntek dél­utáni percben, a fővárosi kék ég alatt séta közben megállított egy fiatal férfi, és arról érdeklő­dött kétségbeesetten, hogy hol talál a közelben egy Budapest- térképet. Na már most, a főváros sű­rűbb részein szüntelenül próbá­ra vagyunk téve emberbarátság­ból. Vannak „gonosz” napjaim, amikor dühösen elfordítom a fe- . jem minden egyes sánta, ál- vagy valódi kéregetőtől, csontvázzá fogyott hajléktalantól, osztogató mozdulataiba belezavarodott szórólapostői és jól öltözött biz­tosítási ügynöktől. Mérges va­gyok rájuk, hogy zavarni meré­szelnek. Vannak azonban jóságos nap­jaim, amikor készséggel elve­szem a szórólapot, a kéregető- nek a szemébe nézve adok né­hány forintot, és még az ügynök­től is elnézést kérek, amiért nem tud belőlem hasznot húzni. Épp egy ilyen napot fogott ki az a fiatal férfi, aki a térképpel kezdte, és hosszú történettel folytatta. Nem tudom, miért hallgattam meg. Talán mert én is reménykedem, hogy meghall­gatnak, ha bajban vagyok. Vagy mert elképzeltem, hogy a saját gyerekeim vagy diákjaim kerül­nek majd bajba egyszer egy is­meretlen város utcáin. Vagy egy­szerűen mert nem volt büdös, nem volt rámenős, é.s én is el­szoktam már attól, hogyan is kell viselkedni, ha véletlenül nem sie­tek sehova. Amikor már ott tartott, hogy ellopták a táskáját a villamoson, és nem tud most hazamenni, se pénze, se mobilja, a hivatalok be­zárva, ő pedig vidéken lakik, ak­kor rémlett fel bennem először halványan, hogy persze, pénzt fog kérni, méghozzá sokat, mert a történet szerint vonatra kell ne­ki. Ahogy figyelmesen hallgat­tam tovább, az is eszembe jutott, hogy sajnos van nálam pénz, és sajnos nem jut eszembe egyetlen cím sem, ahova el lehetne irányí­tani egy ilyen bajbajutottat pén­tek délután. Ahogy sejteni lehet, a pénzt végül átadtam - persze megígér­te, hogy megadja, mikor meglesz a táskája -, és abban a pillanat­ban boldog voltam, hogy segít­hettem, Csak lassan, továbbsétál­va kezdett átjárni' a mindent megrágó, savanyú szégyen: át­vertek. Megloptak, méghozzá a saját hozzájárulásommal. Az én hibám. Megérdemeltem. A valódi szégyen iszonyú. Miért akadt utamba ez a csaló? Talán hogy hazaérvén átélhes­sem: rászorulok szeretteim elfo­gadó szavaira, mozdulataira. Ta­lán hogy diákjaimnak elmagya­rázhassam: vigyázat, a hazugság működik! Talán kaptam vele egy újabb imatémát, újabb nehezen szerethető felebarátot. Mennyi „talán” egy néhány perces talál­kozás után... ■ Ittzés Szilvia Ezerötszáz forint. Talán ennyin múlott egy ember élete. Valójá­ban kétezerre, lett volna szüksé­ge, de ott, a bevásárlóközpont­ban ülve, tárcámban egy tízez­ressel, csak ennyi „aprópénzt” tudtam összeszedni. Azóta is csak remélni tudom, hogy a há­zinéni, akinek á lakbérrel tarto­zott - látván az erőfeszítést, hogy előteremtse az adósságot -, nem rakta ki az utcára. Kettőnk közül, biz’ Isten, én voltam a rémültebb. Pedig ő ké­szült eldobni az életét. Látván meglepettségemet, értetlensége­met, majd az arcomra kiülő tehe­tetlenséget, tanácstalanságot, észlelvén reszketésemet, még ő vigasztalt és bátorított, próbált lelket önteni belém, és megnyug­tatni, nincs félnivalóm. Pedig hogyne lett volna! Ott gubbasztott mellettem egy ember, aki eredetileg csak azt kérdezte, hol található telefon az épületben. Suttogott. Mentőket emlegetett... Rosszul van valaki? De miért nem kiált, már rég itt lehetnének... Az­tán sikerült kibogoznom, hogy tu­lajdonképpen neki lesz szüksége rájuk, mert most felmegy az üzlet- központ tetejére, és ugrik... És ugye aztán valakinek értesítenie kell a mentőket és a rendőrséget. Összehajtogatott papírlapot szorongatott a kezében. Rajta címzés. A házinéninek írta. Nem végrendelet volt ez, hisz nem volt mit - és főleg kit - hátra­hagynia. Egyszerű magyarázatot tartalmazott a papír, egy búcsú- s egyben bocsánatkérő szót. Hangja, tekintete, egész lénye őszinteségről tanúskodott. Nem kéregető volt. Nem szélhámos, aki kipécézett magának, mond­ván, ez a naiv fiatal lány ideális célpontja lesz kegyeden játéká­nak: be lehet csapni, elhiszi, hogy bajban vagyok, megsajnál, pró­bál menteni, menekülni lelkiis- meret-furdalása elől. Szabadkozott. O csak oda akarja adni valakinek ez.t a leve­let, megkérni, juttassa el annak, akinek íródott... már megy is, nem akar feltartani... biztos vá­rok valakit, "nehogy kellemetlen­ségem legyen abból, hogy meg­látnak vele. Nehezen hitte, hosszan kellett győzködnöm, hogy nincs életbe­vágó szükségem arra a pénzre. De van hol aludnom, van-mit en­nem? Többször is megnyugtat­tam: igen, megengedhetem ma­gamnak, hogy nekiadjam. Fo­gadja el, sajnos csak ennyit adha­tok. .. a házinéni biztos megérti, és örülni fog. Minden jóra for­dulhat. ígérje meg, hogy elmegy hozzá, elfelejti, alig tíz perce mi­ért is szólított meg engem, a leve­let pedig tépje szét, dobja ki... De mikor és .hogyan tudja visszafizetni nekem? Nem akar az adósom maradni. Akkor te­kintse ajándéknak! És az ajándé­kot nem szokás visszaadni... legfeljebb megköszönni. Egy ölelés. Egy igazi, valódi, teljes szívből jövő, hálát rebegő ölelés - egy vadidegen embertől, aki amilyen hirtelen és váratlanul bukkant fel az életemben, olyan gyorsan és észrevétlenül távo­zott is. Kimenekültem az épületből. Ném mertem visszanézni. Hol a hideg rázott, hol a forróságtól re­megtem. Csak baktattam az ut­cán. Felettem a borús, szürke ég­bolt, a fákról már hullottak az el­sárgult falevelek. Csütörtök volt. Halottak nap­jának előestéje. ■ - vitális­A dilemma ■ Füller Tímea Balázs megkeseredetten baktatott haza­felé. A fejét konokul leszegte, cipője or­rával dühösen rugdosta a kavicsokat, az egész világra haragudott. Miért kell mindent elrontani? Hát neki már soha semmi öröm nem jár az életben? Min­den percében köteles hálás gyerekként a családja körül ugrálni? Huh, legszíve­sebben otthagyná őket most! Szegény Jutka, mit gondolhat magában, talán szóba sem áll vele többet. Anya olyan feltűnően durcás volt vele, pedig nem volt igaza. Mióta apa elment tőlük, Balázs tény­leg minden erejével és minden szabad idejében segíteni próbált otthon, hogy a négy gyerekkel egyedül maradt anyjá­nak legalább egy kicsit könnyebb le-, gyen. Alig mozdult ki valahova, szom­bat esténként az ifjúsági csoport össze­jövetele volt az egyetlen szórakozása, s még onnan is sietett haza, hogy helyette ne kelljen senkinek külön dolgozfiia. Sohasem kujtorgott lányok után, ez az első - és remélte, hogy az utolsó - alka­lom, hogy udvarolni kezdett valakinek. Mert Jutka csodálatos teremtés. Csupa melegség és jóság, az arcáról, a szeméből sugárzik az a finom, tiszta kedvesség, amit mindig is keresett; igen, épp ilyen társra vágyott világéletében. Egyszerűen érthetetlen, hogy ennyire felpaprikázta anyát az az egyetlen óra, amit először az életben csak úgy, a kertben üldögélve el­beszélgettek kettesben. Irigység, biztos, hogy ez az oka, az, hogy neki jó ezzel a lánnyal - de hát muszáj mindenkinek boldogtalannak lennie ezen a világon, csak mert a szüleinek a házassága cső­döt mondott? Anyja azt vágta a fejük­höz, hogy lopjájc a napot dologidőben. Mikor egész héten minden percét mun­kával tölti! A keserűség mázsás kőként nyomta a szívét. Haragjában szó nélkül vonult el az állatokat etetni, s este sem beszélt senkivel, a legkisebbet, Lalát kivéve, aki olyan hízelkedve tudott hozzábújni, hogy lehetetlen volt nem ölbe venni a csibészt.- Tényleg elmész tőlünk örökre azzal a lánnyal, Balázs? - kérdezte némi han­cúrozás után elkomolyodva a kicsi. A fiú megdöbbenve nézett az aggodal­masan figyelő fényes fekete szemekbe. _ - Ki mondta ezt neked? - kérdezte. Lala összecsücsörítette apró, rózsa­színű száját, a fejét vakargatva gondol­kodott, válaszoljon-e.- Háááát, anyu mondta, hogy ha meg­nősülsz, akkor már nem leszel velünk, és senki sem segít neki a ház körül, mert Ági iskolába megy, Tomka gyenge, és még tanulnia kell, én meg kicsi vagyok és haszontalan. Balázs komolyan hallgatta az öccsét. Sosem gondolt még bele, micsoda féle­lem élhet az anyjában. Tanácstalanul né­zett maga elé, nagy kezeivel önkéntele­nül borzolgatta Lala mindig kócos haját.- Miért nem mondasz semmit? Hát csakugyan itt» fogsz hagyni bennünket? Kivel fogok én akkor birkózni, ha te el­mégy? - szepegett riadtan a kisfiú Balázs messzeségbe révedt tekintetét keresve. A nagy azonban nem válaszolt. A szá­ja szélét rágcsálva ízlelgette a gondola­tot: elmenni, külön életet kezdeni Jutká­val, szépet, könnyűt, gondtalant - vagy maradni: gürcölni, dolgozni a családjá­ért, míg csak fel nem nő, saját lábára nem áll minden testvére. Lala nyolcéves, ez azt jelenti, még tíz év legényeskedés és munka, munka, munka. Az egyik út vonzónak, a másik tisztességesnek tűnt. Nem tudott választani. Nagyot sóhajtva nézett az.öccsére.- Gyere, mesélek egyet, aztán mars aludni, késő van, holnap reggel nem tud­lak majd kihúzni az ágyból! A kicsi indiánüvöltéssel rohant a há­lószobába a kedvenc könyvéért, Balázs meg egyedül maradt szívszaggató kér­désével: mit válasszon? Hamarosan csöndes lett a ház. A ki­sebbek elégedett szuszogása hallatszott csak, meg az edények csörömpölése a konyha felől, ahol anya a vacsora után mosogatott. Balázs a cipőket tisztította, és töprengett. Lelki szemei előtt felváltva jelent meg a két kedves: anyja elgyötört,, fáradt, mindig kicsit szomorú és Jutka rf$scrty|?ós, szelíd arca. Miért kellÁálasz­tania? Miért nem szeretheti mindkettőt egyszerre? És miért nem tud választani közülük, ha már muszáj? Ezek a kérdések töltötték ki nemcsak az előtte álló estét, hanem az egész hetet is. Jutka csak szombaton utazott haza, a munkája a városhoz kötötte. Balázs fé­lénken lépett a terembe, ahol a fiatalok­kal találkozni szoktak. Nem tudta, hogy is viselkedjen most, haragszik-e rá anyja viselkedése miatt a lány, és egyáltalán: mi legyen tovább? Segélykérőén nézett fel: bár Isten maga adna választ! Óvatosan tekintett körül, a többiek önfeledten beszélgettek, egyedül ő szo­rongott a sarokban egy széken. Később vette csak észre a lányt. Jutka az ablak mellett állt, a függöny úgy takarta be su­dár alakját, mint egy menyasszonyi ru­ha. Csodaszép volt így, Balázs moso­lyogva gyönyörködött benne, egy kis időre egészen el is feledkezett a gyötrő kérdésekről, úgy elbűvölte a látvány. Lassan erőt vett magán, és odament hozzá. Sosem volt bőbeszédű, de most igazán nem tudta, mit is mondjon, egy­szerűen csak ott szeretett volna lenni e mellett az édes teremtés mellett. Jutka kedvesen mosolygott rá, nem kérdezett, és nem fecsegett fölöslegesen, kivárta, amíg Balázs megnyugszik. Jó volt ketten lenni a függöny mögött, mint egy titkos kis rejtekhelyen, ami csak az övék, ahol senki és semmi nem zavarja a csöndjü­ket. Végül a fiú mégiscsak megszólalt:- Sajnálom, ami vasárnap nálunk történt, ne haragudj érte, ez van, ez a családom. Jutka megértőén intett szelíd, szép szemével, hogy nem kell mentegetőznie. Balázs megkönnyebbülten sóhajtott fel: nem haragszik, legalább szeretetben tudják lezárni ezt az egész álomszerűén gyönyörű kapcsolatot. Istenem, lesz-e még egy ilyen valaha... De Jutka félbe­szakította a fiú komor gondolatait:- Nem tudom, mit szólsz hozzá, de eszembe jutott valami. Biztosan rengeteg a munkája édesanyádnak, és talán örülne neki, ha segítenénk. Én szeretek vasalni például, és ha te is találnál valami tenniva­lót ott a közelemben, akkor közben még nagyon jól el is tudnánk beszélgetni, és látná a családod, hogy nem veszítenek el. Lehet, hogy akkor megnyugodnának... Úgy magyarázott lelkesen, mint egy ártatlan kisgyerek. És Balázs most még sokkal-sokkal szebbnek látta, mert a szemében észrevett valami nagyon is­merősét. Úgy érezte, mindig is összetar­toztak valahogy, csak nem tudták eddig, de soha többé nem szabad elhagyniuk egymást, és a családja nemcsak az övé, hanem ezé a lányé is. És nem kell elveszí­tenie senkit, sőt elnyert mindent, amire vágyott. Tudta, hogy megtalálta, csak­ugyan megtalálta a társát.

Next

/
Thumbnails
Contents