Evangélikus Élet, 2007 (72. évfolyam, 1-52. szám)
2007-09-09 / 36. szám
8 41 2007- szeptember 9. FÓKUSZ ‘Evangélikus Életéi / / VALLÁSI FOLKLÓR Ahol a jó bor felekezeti tulajdonságairól is értekeztek Ülésezett a Doktorok Kollégiumának vallási néprajzi szekciója Evangélikus néprajzi konferenciák és tanulmánykötet ► A budapesti Ráday utcában, a Dunamelléki Református Egyházkerület székházában zajlott augusztus 21. és 24. között a Magyarországi Református Egyház Doktorok Kollégiumának konferenciája. A keddi plenáris ülést követő napokban a meghívott résztvevők tizenhét szekcióban üléseztek; ezek egyike volt a vallási néprajzi szekció. A több mint harminc éve működő szakcsoport tagjai több felekezetet is képviselnek, így kutatásaik sem korlátozódnak a reformátusságra. A vallási néprajzi szekció tagjai örömmel nyugtázhatták, hogy a megszokott arcok mellett ismét felbukkantak újak is, hogy akadnak fiatal tudósok, akiket „megfertőzött" az egyházi anyakönyvek, jegyzőkönyvek lapozása, a liturgikus szokások, a folklór kutatása. Meg kellett ugyanakkor állapítaniuk, hogy tovább fogyatkozott az alapítók, a nagynevű régi előadók száma. (Idén például Símén Domokos erdélyi unitárius lelkészről kellett megemlékezniük, aki tavaly még jelen lehetett a debreceni ülésen, aztán egy hónap múlva hazatért Urához - éppen templomba indultában.) Az előadásokat hallgatva a jelenlévőkben ismét megerősödhetett az a korábbi felismerés, hogy a különböző teológiákon és hitoktatói karokon elengedhetetlen lenne a vallási néprajz tanítása. Különösen a városból származó lelkészjelöltek nem tudnak ma már mit kezdeni egy-egy megmaradt gyülekezeti szokással. Ha az nem illeszkedik a liturgikus rendbe, a teológiai felfogásukba, akkor esetenként küzdenek ellene, szembekerülve ezáltal a gyülekezettel, a presbitériummal. így történhetett meg, hogy az erdélyi Apácán a korábbi lelkész a szószékről ostorozta szokásai miatt a gyülekezetét, a kárpátaljai Salánkon pedig nem érti a református' lelkipásztor, hogy miért nem lehet elhagyni a templomban a „diktálást”. (A példákat saját - háromnemzetiségű - egyházunkból is sorolhatnánk.) A közösségi szokások „elhagyatása” gyengítheti ► A néphagyományban fontos szerepet töltenek be a Mária-ünnepek. Szűz Máriát az asszonyok oltalmazójának tartják. A naptár lapjain a külföldről átvett női nevek áradatában is divatos maradt a Mária név. Tátrai Zsuzsanna néprajzkutató, a Magyar Tudományos Akadémia tudományos főmunkatársa a Máriával összefüggő, de más elnevezésű ünnepnapoknak is alapos ismerője.- Már a felsorolásba is beleszédül az ember. Lehetetlen minden Máriához kapcsolódó napot, ünnepet felsorolni. Melyek a legnagyobbak, a legrégebbiek?- A nemrég ünnepelt Nagyboldogasszony napja - augusztus tizenötödike - a legrégibb ünnepünk Ezen a napon Mária mennybemenetelére emlékezik az egyház. Ősi, úgynevezett parancsolt ünnep, mert Szent István az országot Szűz Mária oltalmába ajánlotta. A „Boldogasszony” elnevezés mögött a kutatás kereszténység előtti istenanyát sejt. Sokfelé búcsúnap; régebben ilyenkor - például Hadikfalván, Bukovinán - háromnapos táncmulatságot rendeztek a fiatalok. Más tájakon is a mulatságnak, az ismerkedésnek adott alkalmat ez az ünnep. Palóc vidékeken a gyerekágyas asszony fekhelyét még ma is Boldogasszony ágyának nevezik - magyarázza a néprajzkutató.- Következik Kisboldogasszony...- Ne siessünk. A két ünnep közti időszakot, „két Boldogasszony közét” szerencsésnek tekintették, különösen az asszonyi munkát illetően. Ilyenkor ültették a tyúkokat, hogy jó tojók legyenek, és az összes tojásukat kiköltsék. Szeptember nyolcadika, Kisasszony - más néven Kisboldogasszony - napja Szűz Mária születésnapja. Az országban, sőt az egész magyar nyelvterületen kedvelt búcsújáró az összetartozás érzését, a határon túli gyülekezetek esetében pedig a nemzeti identitást is veszélyeztetheti. A vallási néprajz oktatása segíthetné a szokások helyes megítélésében a néha teljesen idegen környezetbe kerülő lelkészeket. Sőt a vallási néprajzi kutatások egymásról alkotott véleményünket is formálhatják. A szekció minden előadásából ki lehetne emelni egy-egy nagyszerű, újszerű gondolatot. Szigeti Jenő, az evangélikus egyházban is jól ismert adventista teológiai professzor ezúttal a vallásfelekezetek pro- verbiumokban való megjelenésére irányította a figyelmet. A szólásainkban, közmondásainkban megjelenő kép görbe tükröt tarthat egyházaink, elöljáróink elé, de értékelhet is bennünket. így hát a jó bor - tulajdonságai szerint - „legyen római katolikus (erős), legyen református (tiszta), legyen zsidó (keresztelet- len), és legyen lutheránus (se hideg, se meleg)". E téren a lutheránusokra valahogy jobban rájárt a rúd, a nép mintha szívesebben köszörülte volna rajtunk nyelvét... Például ha valaki nagy hűhóval veselkedett neki egy (kétséges eredménnyel járó) munkának, azt mondták, hogy „megadja a módját, mint a lutheránus pap a szüretnek”. A ravasz ember „a lutheránus eszét vette elő”, a körülményeskedő pedig „küszködik, mint lutheránus gyerek az anyjában". De ismert az a mondás is, hogy „összetartanak, mint a lutheránusok" vagy „összetartanak, mint a zsidók vagy a lutheránusok”. Lehetne még sorolni a szólásmondásokat, ám kérdés, hogy ismerjük-e még a jelentésüket, az eredetüket. Noha effélék újonnan is keletkeznek, és használjuk is őket (például: „dobok egy hátast"), csak a legritkább esetben tudjuk róluk, hogy valamilyen felekezethez kötődnek. A vallási néprajz művelői tehát nem szűkölködnek feladatokban. Reménység szerint a szekció az elkövetkezendő években sem fogy ki új adatokból, s a szakcsoportban továbbra is teljes lesz az ökumené. Az viszont már az egyházak vezetőin is múlik, hogy a lelkészek, lelkészjelöltek kapnak-e lehetőséget és késztetést a vallási néprajz kutatói által feltártak megismerésére. ■ Veres Emese-Gyöngyvér nap. A katolikus egyház szerint aki felkeres egy búcsújáró helyet, és ott gyón, áldozik, imádkozik, az megszabadul bűneitől, és halála utáni szenvedése is megrövidül a tisztítótűzben.- Ha már a búcsúkat említi: gyerekkori emlékeinkből céllövölde, mézeskalács, vásár képe ugrik be...- Kétféle búcsú van. Az egyik, amikor a hívők zarándoklatokkal felkeresik a búcsújáró helyeket; a másik az úgynevezett templombúcsú. Ez utóbbit évről évre annak a tiszteletére tartják, akinek nevére szentelték a templomot. Több mint kétszáz templomot szenteltek Kisboldogasszony, Kisasszony tiszteletére. A templomi búcsú jó alkalom arra, hogy a rég nem látott családtagok találkozzanak, és a fiatalok táncmulatságban vigadhassanak. A templom után a rokonokhoz mennek enni, inni, mulatni. A falusi búcsúkat - a gyerekek örömére - felkeresik a vásárosok is. Kisasszony napjának hajnalán a hívő asszonyok - főleg búcsújáró helyeken - kimentek a napfelkeltét várni. Úgy vélték, akinek „érdeme van rá”, a fölkelő napban megláthatja Máriát, sugarai rózsát szórnak. A magyar néphagyományban is él ez a hit, de csak az láthatja meg Máriát, akinek érdeme van rá - utal a vallásos folklórra Tátrai Zsuzsanna.- Ezzel azonban még nem ér véget a Mária-ünnepek sora.- Szeptember tizenkettedike Mária napja, sokan ekkor tartják névnapjukat. Viszonylag új ünnepnek számít, hiszen csak a tizenhetedik század végén kezdték el ünnepelni, 1683-tól, Bécs felszabadulása után. A hagyomány szerint Bécs ostroma alatt Lipót császár és udvara elmenekült Passauba. Az uralkodó a kapucinusok Mariahilf-kolostorának kegyképe előtt imádkozott a győzelemért. A győzelem után ez a kép, a Segítő Boldogasszony képe másolatokban oltárképként, búcsújáró helyek kegyképeként terjedt el. M MTI A Magyarországi Evangélikus Egyház Vallási Néprajzi Munkacsoportjának, az Evangélikus Országos Múzeumnak, az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) Folklore Tanszékének és az MTA-ELTE Folklór Szövegelemzési Kutatócsoportjának a rendezésében került sor két olyan konferenciára, amely az evangélikus vallási néprajz kutatását állította a középpontba. Az elsőt 2005. március 31-én és április i-jén tartották 250 éves a konfirmáció Magyar- országon címmel, a másodikat pedig 2006. május 24-én „Teljesedjetek be Szentlélekkel..." - Áldozócsütörtök és pünkösd az evangélikus közösségekben címmel. Ezeknek a tudományos tanácskozásoknak az anyagát adta közre tavaly a Vallási néprajz című sorozat 13. kötete Veres Emese-Gyöngyvér szerkesztésében. Az evangélikus néphagyományok gyűjtésének, dokumentálásának komoly hagyományai vannak, de a munka igazán az utóbbi évtizedekben lendült fel. Jól szemlélteti a szervezett formában megindult kutatást, hogy a Vallási néprajz előző, 12. kötete (Evangélikus múltunk - evangélikus jelenünk, Budapest, 2005) is az evangélikusság népi vallásosságával foglalkozik a mostani tanulmánygyűjtemény mellett, amely a konfirmációt, illetve a pünkösdi ünnepkört mutatja be evangélikus szempontból. E témák sokrétű, gazdag hagyományokat foglalnak magukban, s mind ez idáig nemigen kerültek a néprajzi kutatás látókörébe. A kétszázötven éve gyakorolt konfirmáció az evangélikus egyház egyik olyan szertartása, mely mindig tudott alkalmazkodni a megváltozott egyházi és társadalmi igényekhez. Magyarországi történetét Kertész Botondnak, az Evangélikus Országos Múzeum tudományos munkatársának a tanulmánya ismerteti a 16. századtól napjainkig. Vallási Néprajz 13. Hafenscher Károly lelkész, a Magyarországi Evangélikus Egyház országos irodájának vezetője felteszi, elemzi és meg is válaszolja azt a kérdést, hogy li- turgia-e a konfirmáció. Személyes élményeit is megemlítve hangsúlyozza a felkészítés fontosságát, s röviden bemutatja a konfirmációi eseménysort, az áldást, a kézrátételt, az ünnepélyes bevonulást, a keresztelésről való megemlékezést, a bűnbánati részt, az igehirdetést, a hitvallást, a közös éneklést, az úrvacsorát és a személyes-családi áldást. Mindezek szellemi, lelki és fizikai értelemben egyaránt segítik az embert, s fontosak maradnak a 21. században a szekularizáció, a kereszténység „elegyháziat- lanodása”, a formák és a szokások változása közepette is. Gáncs Péter püspök A konfirmáció szerepe a gyülekezetépítésben című előadásának a kivonatát is olvashatjuk a kötetben. Kiemeli, hogy a konfirmációi istentisztelet az egész gyülekezet számára egyfajta „rekonfirmációt” kínál. Voigt Vilmos egyetemi tanár (ELTE Folklore Tanszék) Katekizálás, konfirmáció, vizitáció, művelődés című tanulmányában érzékletesen mutatja be, hogy a mai konfirmáció kétszázötven éves múltja előtt is volt e feladatot ellátó gyakorlat. A konfirmációnak a művelődésben játszott szerepével kapcsolatosan hangsúlyozza, hogy ez nálunk is évszázadok óta elválaszthatatlan az oktatástól, a „káték” és más vallásos iratok megszövegezésétől, megjelentetésétől. Felhívja a figyelmet arra, hogy a magyarországi evangélikus néphagyományok kutatása nemzetközi távlatokban is fontos, s szükség van a mai gyakorlat eltéréseinek ismeretére, mert a legapróbb különbségek is döntő fontosságúak lehetnek történeti vagy összehasonlító szempontból. Németh Tibor néprajzkutató a konfirmációs szokásokat a bakonytamási hagyományok alapján mutatja be, visszaemlékezések és levéltári források tükrében. A kötet szerkesztője, Veres Emese-Gyöngyvér néprajzkutató a barcasági csángó gyülekezetek konfirmációs gyakorlatáról számolt be. A terepmunkán alapuló kutatás, a helyi szokások bemutatása mellett a szerző elsősorban azon kérdésekre keres választ, hogy miként változott a konfirmáció kapcsán az egyén vallási és társadalmi állapota, s ezek a végbement változások hogyan módosultak az elmúlt évszázadban. Nagy Varga Vera néprajzkutató a ceglédi Nagytemplom konfirmációs szokásait írja le, a tanulmányhoz képanyagot is közölve. A konfirmáltak anyakönyve alapján számszerűsíthető adatokkal és dokumentumokkal szolgál, továbbá a napjainkban szokásos konfirmációs szertartást is ismerteti. A második konferencia tanulmányainak sorát Korányi András lelkész, az Evangélikus Hittudomá- nyi Egyetem Egyháztörténeti Tanszékének adjunktusa nyitja meg „Nem hagylak titeket árván...” - Mennybemenetel és pünkösd valósága az egyház történetében című, igen érdekes gondolatokat felvető írásával. Megállapítja, hogy mennybemenetel és pünkösd, azaz a Szentlélek elküldésének és kiáradásának ünnepe még alig kiaknázott területe a különböző teológiai kutatásoknak, annak ellenére, hogy az egyház létét egészen születésétől fogva meghatározó kérdésről van szó. Hafenscher Károly Mennybemenetel - pünkösd: több pillér, egy ív címmel tartott előadásában az ünnepek történetét ismertetve, jelentőségüket elemezve megállapítja hitünk központjával, a húsvéttal való összefüggésüket: a negyvenedik nap lezár és továbbindít, az ötvenedik nap elvezet a kiteljesedésig. Voigt Vilmos A pünkösd összehasonlító vallástudományi szempontból címmel közölt tanulmányt. Hangsúlyozza, hogy - a magyar vallástudomány hiányosságait enyhítendő - szükség van egy-egy vallástudományi téma önálló vizsgálatára. Célszerű e gyakorlatot sokrétűségében, táji és etnikus, konfesszionális és művelődéstörténeti változataiban, komparatív vallástudományi hátterével együtt leírni. Finta Gergely orgonaművész, az Evangélikus Hittudományi Egyetem Egyházzenei Tanszékének vezetője a pünkösdnek az egyházzenében való megjelenését, annak legősibb rétegét mutatja be. Tátrai Zsuzsanna néprajzkutató, az MTA Néprajzi Kutatóintézetének tudományos főmunkatársa „Meghozta az Isten piros pünkösd napját... ” címmel az ünnephez kapcsolódó szokásokat írja le, úgymint a zöldágazást, a zöldág-járást, a legényavatást, a pünkösdi májusfaál- lítást, a pünkösdikirályné-járást. Ezek a szokások nem kötődtek felekezetekhez, de a templomok pünkösdi zöld ágakkal, májusfákkal díszítése legtovább az evangélikus gyülekezetekben maradt fenn. Krupa András néprajzkutató az evangélikus szlovákok mennybemenetel ünnepi és pünkösdi hagyományait ismerteti. E jeles napokhoz a természet megújulásával összefüggő tilalmas és fogadalmi szokások egyaránt kapcsolódtak. Tabajdi Zsuzsanna egyetemi hallgató a Nógrád megyei evangélikusok pünkösdi szokásairól szóló írásában a Néprajzi Múzeum Ethnológiai Adattárának idevonatkozó adatait tárja föl. Lakatos-Bakó Melinda nyugalmazott tanár a zöldágazás szokását a szászföldi falvakból ismertette. Veres Emese-Gyöngyvér Kásaünnep és zöldfarsang a barcasági csángóknál című tanulmányában megállapította, hogy e vidéken hiányoznak a pünkösdi szokásokból azok a játékok, amelyekre számos példa akad a mai Magyarország területén. Itt főként az ünnepi istentisztelet közvetíti a pünkösd lényegét, illetve ahol élt a zöldfa-állítás hagyománya, ott a vallás gyakorlása mellett a párválasztás került előtérbe. A kiadvány mellékletében fekete-fehér képek mutatják be a 250 éves a konfirmáció Magyarországon című, az Evangélikus Országos Múzeumban 2005. március 31-én nyílt kiállítást. ■ Lengyel Ágnes néprajzkutató (Palóc Múzeum, Balassagyarmat) Boldog- és Kisasszonyok, Máriák
