Evangélikus Élet, 2007 (72. évfolyam, 1-52. szám)
2007-08-19 / 33-34. szám
8 2007. augusztus 19-26. EVANGÉLIKUS ÉLET ‘Evangélikus ÉletS Hármas ► Ritkán fordul elő, hogy ugyanabból az egyházmegyéből három lelkészi vezető egy időben vonuljon nyugalomba. A nyár folyamán az Észak-Pest Megyei Egyházmegyében ez történt: Detre János volt esperes, Aszód lelkésze negyvenkét, Baranyai Tamás volt egyházmegyei főjegyző, domonyi lelkipásztor harmincöt, Solymár Péter, az egyházmegye korábbi jegyzője, csömöri lelkész pedig harminchét évnyi - ugyanazon gyülekezetben eltöltött - szolgálat után adta át hivatalát utódjának. Arra kértük őket, tekintsenek vissza pályájukra, elevenítsék föl olvasóink számára szolgálatuk néhány emlékezetes pillanatát. „Nemfdradtam- Diákként különösképpen a reál tárgyak érdekeltek az iskolában. A nagykátai Damjanich János Gimnáziumban érettségiztem. Szívesen lettem volna villamosmérnök, matematika-fizika tanár vagy geológus. Orvos lehettem volna, de inkább a teológia mellett döntöttem - mondja Detre János.- Édesapám, Detre László példáját követtem, aki negyvennégy éven át szolgált Mendén esperes-lelkészként. Tehát a lelkészi hivatást választottam. Egy percre sem bántam meg elhatározásomat. 1957 és 1962 között voltam teológiai hallgató. Mendén avatott lelkésszé D. Káldy Zoltán püspök 1962. július 8-án. Felszentelésem után Mendén kezdtem el segédlelkészi szolgálatomat. Innen Pécsre, majd Zuglóba helyezett egyházkerületünk püspöke. 1963 őszén Mendén kötöttem házasságot Lilik Rozáliával. Iskolatársak, konfirmandustársak voltunk, házastársak pedig már negyvennégy éve vagyunk. O tanítónő volt; negyvenévi munka után vonult nyugalomba. Két fiút neveltünk fel, és négy unokánknak örvendezünk. János fiunk Vácott lelkész, Zoltán tanár lett, s most a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetemen tanít. 1965. január i-jétől vagyunk Aszódon. Bizalommal fogadtak, amit negyvenkét évi szolgálattal háláltunk meg Isten segítségével. Az aszódi gyülekezetnek - szórványaival együtt - ezerháromszáz tagja van. Lehet, hogy ez a negyvenkét év túl sok idő volt egy gyülekezetben? Soha nem éreztem szükségét annak, hogy egyházközséget váltsak, pedig több helyre is hívtak. Nem fáradtam meg. Mindig volt elegendő igei mondanivalóm az igehirdetéseimet hallgatóknak. Folyamatosan képeztem magam. Olvasmányaim között mindig ott volt az időszerű teológiai irodalom. Különösen Luther munkáit tanulmányoztam szívesen. A teológia minden ágát műveltem a gyakorlatban a gyülekezeti szolgálatban. Minden érdekelt, ami teológia. Az egyháztörténet vonzott egy picit jobban a teológiai szakágak között. Ezzel foglalkoztam behatóbban is. Fontos munkám volt az Északi Evangélikus Egyházkerület gyülekezeteit ismertető és bemutató könyv, az Orállók. E kötet írása és szerkesztése sok örömöt hozott. Megírtam a Pest megyei evangélikus iskolák történetét. Kiadták az Aszódi Evangélikus Leánynevelő Intézet történetét is. Foglalkoztam a várostörténet részleteivel; szívesen forgattam régi anyakönyveinket, jegyzőkönyveinket és iratainkat. E kutatásaim összegzéseként több tanulmányt készítettem, melyek nyomtatásban megjelentek. Nyugdíjas éveimben terveim között első helyen az aszódi evangéli- kusság történetének megírása szerepel. Hosszú ideje gyűjtöttem ehhez az anyagot. A gyülekezet háromszáz éve sok fontos dolgot, hasznos feladatot hordozott, s ezek lelkészi szemmel is különösen értékesek. Nem maradhat ki ebből az a negyvenkét év sem, amelyet itt éltünk meg: a több, nagy költséggel és sok gonddal, munkával járó építkezésünk - parókia-, templom-, oltárrestaurálás, a templompadok, gyülekezeti ház - sem. Van, aki ezekben inkább terhet lát, én azonban sok örömöt leltem mindebben. Szerteágazó gyülekezeti teendőim mellett 1993 és 2006 között az egyházmegye esperese voltam. Egy cikluson át országos számvevő- széki elnökként vehettem részt az országos egyház, annak presbitériuma és közgyűlése munkájában. Életem külön fejezete az aszódi evangélikus gimnázium újraindítása és felépítése, a tárgyalások, a szervezések és emlékezetes ünnepségek, mint az alapkőletétel 1994-ben vagy az iskolaszentelés 1997-ben. Most, amikor visszatekintek istenadta életemre, az Aszódon eltöltött évtizedekre, a parókián családi körben eltöltött időkre, el kell, hogy mondjam; örülök, hogy 1957-ben a lelkészi pálya mellett döntöttem. Nem lettem gazdag ember, de igen sok tiszteletet kapok a városban. Örömömhöz hozzájárul az is, hogy a gyülekezetünkben folyt ifjúsági munka gyümölcseként öt fiatal kapott elhívást a lelkészi szolgálatra. Ma már mind parókus. Gyönyörűséges, de nehéz pálya ez, hiszen a lelkész munkája során betekintést kap az emberi élet teljességébe. Az állandóan változó világban az a lelkész feladata és szolgálatának felelőssége, hogy a bölcsőtől a koporsóig mindenkit elérjen és megérintsen az ige örök, maradandó mondanivalója. Detre János „Beletaposlak a domonyi sárba.- A missziói parancsot tekintettem negyvenöt éves lelkészi szolgálatom legfőbb feladatának: taníts, hirdesd az igét! Ennek jegyében gyakorlom az önművelés következő formáját: mindennap ötkor ébredek, és teológiával foglalkozom - kezdi a visszatekintést Baranyai Tamás.- A finn teológia - amelyet a hittudományi akadémia elvégzése után, ösztöndíjas évem alatt ismertem meg közelebbről - eredményei sajnálatos módon kevéssé ismertek nálunk, Magyarországon. Örömmel kísérem figyelemmel északi testvéreink munkásságát, akik nagyon behatóan foglalkoznak például a lutheri teológiával. Ez nekünk is hasznunkra válna... Emellett még a kánontörténet az, amire a jövőben több időt szánnék. A sokáig szinte egyeduralkodó történetkritikai bibliakutatás után sokkal szélesebb perspektívát kínál az úgynevezett kánonkritikai módszer. Ennek a keretei között nem csupán a Biblia egy-egy szeletével foglalkozik a kutató, hanem a részletek a teljes írás összefüggésében nyernek megvilágítást. Ezek a tervek. És a kezdetek? Apai nagyapám, B aranyai János baptista lelkészként szolgált a fővárosban; őt személyesen sajnos nem ismerhettem. Édesapám nem ezt a pályát választotta, ő vasúti főtiszt volt. A meghatározó lelkipásztori példát számomra Erős Sándor jelentette. Szülőfalumban - ma város Veresegyházon ő volt az evangélikus lelkész, egy mind fizikumában, mind jellemében erős ember, tele szeretettel és humorral. Utóbbi nagyon fontos az életben és a szolgálatban. Sok mindenen átsegít, ha együtt tud nevetni az ember másokkal - olykor önmagán is. Rajta kívül az 1957-es ifjúsági ébredés - Főt és az idősebb Zászkaliczky Pál espereslelkész vezette ifjúsági konferenciák - volt rám nagy hatással. Nem én választottam hivatást - elhívást kaptam reá. Édesapám korai halála után engem és három testvéremet egyedül nevelő katolikus édesanyám megdöbbent a döntésemen, de elfogadta, és mindennap imádkozott értem. Osztálytársaim az újpesti Könyves Kálmán Gimnáziumban a „Csuhás” becenévvel ajándékoztak meg. 1958 és 1963 között jártam a teológiára. Lelkésszé D. Káldy Zoltán püspök avatott 1963. június 23-án a budapest-fasori templomban. Állomáshelyeim a következők voltak: Men- de, Budapest-Zugló, Finnország. A finnországi ösztöndíjas évre örömmel, de nyelvtudás nélkül indultam. Még gyerekkoromban, a padlásunkon fedeztem fel régi újságokat, köztük a finn téli háborúról szóló tudósításokat. Attól fogva szerettem meg a finneket, hazaszeretetüket, összetartozásukat, szilárd jellemüket. Hazatérésem után Csepelen, Kelen- földön és Angyalföldön voltam segédlelkész. Az én időmben segédlelkész két évig nem házasodhatott, a nősüléshez püspöki engedély kellett. 1965-ben kötöttem házasságot Dezső Piroska ápolónővel. Gyötrelmes, hortobágyi kényszermunkatáborban töltött gyermekévek után minden más tanulási lehetőség el volt zárva előtte. Teológuskoromban találkoztam vele a gyenesdiási Kapemeumban, ahol földönfutóvá tett szülei szerény szállást és munkát találtak. Két gyermekünk és hat unokánk született. Szemünk fényei. 1972. augusztus 6-án iktatott be a domonyi lelkészi állásba atyai barátom, egykori principálisom, Detre László esperes úr. Azóta is kísér Káldy püspök igehirdetésének egy mondata az elvetett magról: „Én téged beletaposlak a domonyi sárba...” Úgy .gondoltam, igaza van. Ha egy magot valahol elvetnek, akkor az vagy ott terem, vagy sehol. így maradtam harmincöt évig Domonyban, és igyekeztem „teremni”. Nagyon jó munkatársaim voltak a hosszú évek alatt, sokat köszönhetek nekik. Örömmel és hálával tekintek vissza a Domonyban és a filiában, Vácegresen végzett szolgálatomra. Voltak hullámhegyek és hullámvölgyek is. A lelki építkezés mellett fizikailag is sokat építkeztünk. Utódomnak szép templomokat, új gyülekezeti házakat, parókiát adok át. Kívánom, találjon sok örömöt új szolgálati helyén. Ha pedig - ezt nem kívánom! - kudarBaranyai Tamás cok érnék, jusson eszébe Arany János néhány sora, amelyek (az Igén kívül) számomra megnyugtatást és vigasztalást adtak: „Ha egy úri lócsiszárral / Találkoztam s bevert sárral: / Nem pöröltem, - / Félreálltam, letörőként. // Hiszen az útfélen itt-ott / Egy kis virág nekem nyitott: / Azt leszedve, / Megvolt szívem minden kedve.” Ez a kis virág családom és a gyülekezet tagjainak naponként megtapasztalt szeretete volt; ezt kívánom utódomnak és minden jövendő lelkipásztornak. „Lelkésznek lenni a legszebb, de a legnehezebb feladat”- Csömörön nagyon jók az ökumenikus kapcsolatok, olyannyira, hogy a római katolikus bibliakör tagjai is imádkoztak a lelkészválasztásért, a családunkért, a költözésért. Mint kiderült, „nem hiába...” Harminchét évi szolgálat után zökkenőmentesen sikerült átadni a lelkészi hivatalt. A gyülekezettől elköszönünk, de a gyökereinket nem szakítjuk el, itt maradunk - fog az emlékezésbe Solymár Péter.- Tősgyökeres csömörinek tartom magam, bár Nyíregyházán születtem 1940-ben, onnan költöztünk ide a szüleimmel és két testvéremmel. Í948 óta élek itt; édesapám, Solymár János lett a csömöri evangélikus gyülekezet lelkésze. 1948. december 6-i iktatásától kezdve egészen 1970. április elsejéig szolgált itt. Ekkor - mintegy cáfolva a bibliai eredetű szólást, amely szerint senki nem lehet próféta a maga hazájában - én vettem át tőle a stafétabotot. Édesapám boldog és büszke volt, a csömöriek is elfogadtak papjuknak, annak ellenére, hogy a szemük előtt nőttem fel, mindenki ismert, és én is mindenkit ismertem. Ez volt az utolsó szolgálati helyem, de nem az első. Az általános iskolát Csömörön végeztem, középiskolába a fővárosba jártam, az Apáczai Csere János Gimnáziumba. Érettségi után azonnal a teológiára mentem, 1958 és 1963 között végeztem el. Lelkésszé 1963 júniusában avatott D. Káldy Zoltán püspök. Utána Pécsre kerültem, majd egy német ösztöndíjas év után - Berlin, Humboldt Egyetem és Evangelische Akademie - Angyalföld következett, és „csupán" ezután Csömör. A pályaválasztás egyértelmű volt a számomra - ebben természetesen édesapám példájának is döntő szerepe volt -, mindig is lelkész szerettem volna lenni. Már a csömöri kézilabdacsapatban is „Pap” volt a becenevem... Hogy miért épp e mellett a hivatás mellett döntöttem? Mert véleményem szerint lelkésznek lenni a legszebb, de a legnehezebb feladat. Hiszen nincs nagyobb küldetés annál, mint mások szívében felébreszteni a Krisztus utáni vágyat. Soha nem bántam meg az elhatározásomat. Bár azt el kell, hogy mondjam, feleségem, Pavlik Márta segítsége nélkül nem tudtam volna ellátni a teendőimet Csömörön Solymár Péter és szórványaiban: Kistarcsán, Kerepestarcsán és Szilasligeten. O nyugalmazott magyar- orosz-ének szakos tanár; Pécsett ismerkedtünk meg, életünket 1966-ban kötöttük össze. Egy lányunk született, Eszter, unokánk, Ádám hatéves. Minden gyülekezeti feladatot nagy örömmel végeztem, különösen fontos volt számomra az igehirdetés, a gyermek- és ifjúsági munka, de nagyon sokat jelentett a kistarcsai Evangélikus Papnék Johannita Szeretetotthonában végzett szolgálat is; itt huszonnyolc éven keresztül voltam igazgató lelkész. Építkeztünk is: az egyházközség tagjai áldozat- készségének köszönhetően az itt töltött évek alatt a templomot belülről kétszer, kívülről háromszor újítottuk fel, imatermet, ifjúsági házat építettünk. Sokat gazdagodott a gyülekezet a testvéri kapcsolatok által is: huszonhat éve, 1981 óta szoros baráti, mondhatni családi kapcsolatban vagyunk a finnországi Loviisa, 1992-től kezdve pedig az észak-németországi Meldorf evangélikusaival. Sok szép emlék köt a csömöri gyülekezethez; mind a nagyközség, mind a hívek szere- tetét a mai napig érezzük, ez nagyon sokat jelent. Az ifjúságunk tagjai például segítettek a költözésben, és voltak asszonyok, akik kedves ajándékként,-emlékként „titokban” fákat ültettek a kertünkbe. Jólesett a településtől kapott megbecsülés is: a Pro Űrbe emlékérem - hadd említsem meg, hogy ezt a feleségem is megkapta, ő 2002-ben -, valamint a Csömör díszpolgára cím, amelyet 2000-ben vehettem át. Ha egy lelkész nyugalomba vonul, kétfajta teher nehezedik rá: habár tudja, hogy egyszer eljön ez a pillanat, mégis, egyfelől szenved, mint minden olyan nyugdíjas, aki szerette a hivatását. És én nagyon szerettem a hivatásomat... Másfelől lakóhelyéről, megszokott környezetéből is el kell jönnie, hiszen el kell, hogy hagyja a parókiát. De nem kesergek. Ez az élet rendje, évek óta készülünk arra, hogy ez egyszer bekövetkezik. Még nincsenek konkrét terveim a jövőt illetően, nem tudom azt mondani, hogy holnaptól ismét elmélyedek az ószövetségi tudományokban - hittudományi egyetemünkön tizenegy évig óraadó tanár voltam -, először még szeretnénk belakni új otthonunkat. Ami biztos: továbbra is megmaradunk a gyülekezet hűséges tagjainak, és mindenben, amiben csak tudjflk, szívesen és örömmel segítjük utódom szolgálatát.
