Evangélikus Élet, 2007 (72. évfolyam, 1-52. szám)
2007-08-12 / 32. szám
‘Evangélikus ÉletS PANORÁMA 2007. augusztus 12. !► 7 tennünk az embereketJ” éve született Árpád-házi Erzsébet A csipkeverők pártfogója „Szent Erzsébetről is tanultunk, hogy milyen emberszerető, milyen szegénysajnáló, milyen jó királynő volt. És hogy hazugságon ne érje őt a férje, egyszer kötényében vitt valamit a szegényeknek, s a férje megkérdezte, hogy mit visz. És azt felelte, hogy rózsákat. És amikor a férje megnézte, valóban rózsák voltak benne. És egy más alkalommal viszont a férje harcból jött meg, s annyira tele volt a szegényekkel, koldusokkal, betegekkel a kastély, hogy nem volt egy fekvőhely, ahová lefeküdjön, szemrehányást tett neki, s elment az ágyához, s amikor kitakarta, akkor Krisztus urunk vérző teste volt benne.” (Lásd illusztrációnkat) Ezt a két történetet olvashatjuk a Landgraf Ildikó által szerkesztett, Beszéli a világ, hogy mi magyarok... című kötetben Erzsébet csodái címmel. Nemcsak a néprajzkutató adatközlői tudták elmondani őket, hanem bármelyikünk elmesélhetné. Hiszen, amint olvashatjuk, a történeteket tanították. De vajon csak ennyit őriz-e a magyar néphagyomány Erzsébetről? Legelső éveiről nem sokat tudunk, és ez természetes; a zsenge gyermekkor még nem bővelkedik olyan eseményekben, amelyek az utókorra nézve fontosak vagy érdekesek lennének. Egyet azonban mégis tudunk: Erzsébetben már kiskorában megvolt a szegények iránti szeretet, amely mint egy aranyfonál húzódik keresztül egész életén, mindig nagyobb és nagyobb méretet öltve. A Karthauzi Névtelen így örökítette ezt meg krónikájában: „Erzsébet rendesen elment atyja konyhájába, így szól ez, midőn még kis gyermek vala, hogy ott valamit kapna a szegény emberek számára. Ezért a király szakácsai igen haragosak valának és igen szitkozódának felette, úgy hogy felhallatszott atyja várába. Egykor tehát kiment a konyhából, és köténye tele volt ételekkel, melyeket a szegényeknek aka- ra vinni, és ime előtalálá az ő atyja. Csodálkozván rajta mit járna egyedül és hová sietne, megszólítá őt: fiam Erzsiként, hová mégy, mit viszsz? Az nemes király leánya mivel felette szemérmes vala, nagyon megszégyenlé magát; és megijede, és nem tuda félelmében egyebet mit felelni: »Im rózsát viszek.« Az ő atyja pedig meggondold, hogy nem volna rózsavirágnak ideje, hozzá hívá és meglátá kebelét, hát mind rózsavirág az aszú apró portéka. Ó nagy ártatlanság, ó szeplőte- lenségnek halhatatlan malasztja! íme, az áldott mennyei király nem hagyá az ő szerelmes szolgáló leánya beszédét hamisságban, hogy szégyent ne vallana. Ezt látván az ő atyja, elcsodálkozik vala, mi nagygyá lészen! Annakokáért nem akará mívelködetiben megbántani." A szegények megvendégelése egy szokásunkban élt, de arra is talán csak a nagyon idősek emlékeznek már Mezőkövesden is. A halotti torba, a mennyei lakomának is nevezett etetésre tizenhárom koldust hívtak meg, így emlékezve az utolsó vacsorára is. A vezető koldusasszony megáldotta a gyászoló családot és a halottakat. Az étkezés végén Szent Erzsébet csodatételéről, az ispotálybeli szegények látogatásáról és megvendége- léséről emlékezett meg. Ezután az asztalon lévő jancsikorsóból ivott mindenki. Ez volt az áldásbor, amely valószínűleg Szent Jánost idézi. Bár Erzsébet nemcsak a ferences harmadrend, a ciszterciek, az Erzsébet-apá- cák patrónusa, hanem a pékek, a koldusok, özvegyek, árvák, ártatlanul üldözöttek, a csipkeverők és fátyolkészítők védőszentje is, a néphit igen szegényes. Mindössze annyit jegyeztek fel a gyűjtők, hogy a schröki kútnak, amelyben Erzsébet a fehérneműjét mosta, pünkösd táján csodálatos tisztítóereje van. Időjárásjóslás is kapcsolódik ehhez a naphoz: általában havazást várnak a gazdák, csakúgy, mint Katalinkor. ■ Veres Emese-Gyöngyvér Királylányok Erzsébet nyomában A középkorban mindenekelőtt azért tisztelték a szenteket, mert segítséget vártak tőlük. A sírjukhoz látogató betegek csodás gyógyulásban reménykedtek, amiért cserébe vállalták a zarándoklat akkoriban különösen nehéz anyagi és fizikai terheit, és gyakran adományokat, fogadalmi ajándékokat is vittek a szentnek. Az egyház a 12. század végétől kezdve, az eretnekmozgalmakra adott reakcióként, mindinkább hangsúlyozni igyekezett a szentek életének példaadó jellegét: ne csak vagy ne elsősorban csodákat várjanak tőlük, hanem igyekezzenek utánozni példásnak tartott életüket. A 13. század szentjeinek legendái is ezt az új egyházi felfogást tükrözték, amikor a szenteket korábbi szentek utánzóiként mutatták be. Amikor például Assisi Szent Ferenc odaadja „jól szabott ruháját” egy „félig meztelen katonának”, életrajzírója, Celanói Tamás rögvest Szent Mártonhoz hasonlítja. Szent Erzsébetet egyik életrajza - a leprások lábának megmosása kapcsán - „második Magdolnának” nevezi. Szent Margit legrégebbi legendájában azt olvassuk, hogy gyakran gondolkodott Szent Istvánról, Szent Lászlóról és Szent Erzsébetről, és azért imádkozott, hogy „méltóvá lehessen Isten ajándékára: elődei nyomdokaiba léphessen, és érdemeikben követhesse őket”. Az ilyen példák jelentős részéről elmondható: nem lehet tudni, hogy a legenda főszereplője valóban utánozni igyekezett-e egy korábbi szentet, vagy Az összeállítást szerkesztette: Korányi András csak a legendaíró buzgóságáról van szó, aki művének minden mozzanatával az olvasók épülését akarta szolgálni. Az Erzsébet rokonságába tartozó, szent életre törekvő hercegnők esetében azonban az utánzás igénye valódinak tűnik, mégpedig éppen a rokonsági kötelék miatt. A szentségben egyebek mellett a kiválasztottság jelét látták, amely nemcsak a szentre magára, hanem egész családjára vonatkozott, különösen akkor, ha a családban több szent is volt: az újabb családi szentek megerősítették a család kiválasztottságának hitét. Margit nem véletlenül beszél a fenti idézetben „Isten ajándékáról”, amelyhez elődei mintájára neki is méltónak kell lennie. Erzsébet szentségét több, vele szoros rokonságban álló királyi és főúri család tagjai értelmezhették egy efféle családi karizma jeleként, ami e családok nőtagjait - akiket a férfiakkal szemben kevésbé foglaltak le a vallási eszményekkel nehezen összeegyeztethető világi kötelezettségek - példájának utánzására ösztönözhette. Annyi mindenesetre biztos, hogy a 13. század második felében meglepően sok szent életű hercegnővel találkozunk a közép-európai régióban, akik egytől egyig szoros rokonságban álltak Erzsébettel. Testvérének, IV. Béla királynak a lányai: Szent Margit és Szent Kinga; anyai nagynénje, az őt tizenkét évvel túlélő Sziléziai Szent Hedvig; unokatestvérei, Csehországi Szent Ágnes és Sziléziai Boldog Anna; testvérének, Kálmán hercegnek a felesége, Boldog Szalómé; végül saját lánya, Altenbergi Boldog Gertrud. De ha ezek a hercegnők utánozni igyekeztek is Erzsébetet, korántsem jutottak olyan messze, mint ő. Erzsébet példájának különlegessége ugyanis nem pusztán a világi javaktól való elfordulásban és vagyonának karitatív célokra való fordításában állt, hanem egyszersmind a munkához való újszerű (vagy mindenesetre kivételes) viszonyban is. A középkori ember - legalábbis az, aki nem kényszerült rá, hogy belőle éljen - a lehető legnagyobb mértékben megvetette a kétkezi munkát. Még az írás is kétkezi munkának számított: a nagy írók, teológusok diktálták műveiket. Egyik szolgálójának visszaemlékezése szerint amikor az apjától érkező követ meglátta a rokkánál ülő Erzsébetet, megdöbbenésében gyorsan keresztet vetett, és ezt mondta: „Soha nem láttak még királylányt gyapjút fonni!” Ráadásul Erzsébet nem egyszerűen a keze munkájából élt - amire a kor másik nagy szentje, Szent Ferenc is buzdította követőit -, hanem a rangját meghatározó társadalmi normákkal szembemenve maga ápolta a betegeket, és dolgozott a szegényekért. Az alázatnak ebben a radikális felfogásában talán Margit jutott a legmesz- szebbre a szent életű 13. századi hercegnők közül, de ő is legfeljebb a hozzá hasonló társadalmi állású apácatársait ápolta. Az Erzsébet nyomdokaiba lépő hercegkisasszonyok elsősorban kórházak és apácakolostorok alapításában, illetve a szegényeknek nyújtott adományok formájában követték szent rokonuk példáját. Ágnes Prágában a szintén általa alapított klarissza zárda mellett, Anna Boroszlóban, Gertrúd pedig az altenbergi premontrei kolostor közelében hozott létre ispotályt; Szalómé és Kinga Szkálában, illetve Oszandecben alapított kolostort a ferences másodrend számára, amelynek férjük halála után mindketten a tagjai lettek. ■ GecserOttó „Készséggel hiszem, hogy marburgi Szent Erzsébet valóban szent volt, akárcsak Ágoston, Jeromos, Ambrus, Bemát és Ferenc. De nem erre hagyatkozom, vagy nem ennél tartok ki életem árán is. Mert hitemnek kell szilárdnak lennie, szilárdan megalapozva az írásban.” * * * „De ha egy herceg vagy hercegnő elmenne egy ispotályba, vagy szolgálna a szegényeknek, megmosná lábukat, ahogyan azt Szent Erzsébetről olvassuk... O, az volna csak a remek dolog, amely ragyog, és tágra kerekíti a szemeket, és minden erénynél dicséretesebb.” Luther Márton Magyarország virága Árpád-házi Erzsébet tisztelete gyorsan terjedt szülőhazájában, Magyarországon már 1235-öt követően, amikor - négy évvel halála után! - az egyház szentjeinek sorába iktatták. Az elismerés azonban nem a magas állású királylánynak vagy hercegnőnek szólt elsősorban, sokkal inkább a néphez közel álló, Krisztus-követő szeretetét személyválogatás nélkül gyakorló, vallásos és mai értelemben is vett „nővérnek”. A róla emlékező imádság már a középkorban így szólalt meg Esztergomban: „A mi Erzsébetünk pedig...”, s ez nem volt túlzás. Nyomába eredtek királyi és hercegi rokonai és csodáiéi éppúgy, mint a széles körű evangéliumi ébredés közösségei szerte Európában és idehaza. Erzsébet olyan példája lett a keresztény, Krisztuskövető hitéletnek, amely a ferenceseken és más közösségeken keresztül kihatott a reformációra, sőt azon is túl. Bár németföld úgy ismeri, mint Türin- giai Erzsébetet, aki életét kicsi gyermekkorától az eisenachi udvarban, majd a marburgi ispotályban töltötte, Európa többi része mégis Magyarországi Erzsébetként emlegeti. Bár valószínűleg tudott magyarul, és fenntartotta a kapcsolatot egykori hazájával, lehetetlen tisztázni, hogy milyen erősen kötődött hozzá; az azonban vitathatatlan, hogy emlékezete egészen a legutóbbi időkig szorosan összefonódott a magyarság sorsával. Jellemzőek azok a 18. századi ábrázolások, amelyeken Mária Terézia - félreérthetetlenül az Erzsébetet ábrázoló képek testtartásában - adakozik a szegényeknek: nyilvánvalóan ezzel a hasonlósággal akart szimpátiát és csodálatot ébreszteni országa alattvalóiban. A hazai válaszra csupán néhány évtizedet kellett várni, amikor is a reformkor öntudatra ébredésében Erzsébet jelentős szerephez jutott. Amikor ugyanis az idealizált középkori Magyar Királyságot megidézték a „haza és haladás” valódi reformprogramjának megerősítésére, szinte magától értetődő volt az egész Európában jól ismert szent királylány népszerűsítése is - immár a széles közéleti s nem csupán az egyházivallásos körökben is. A tisztelgő életrajzok mellett a korabeli „bulvársajtó”, a Honderű és a Hölgyfutár is cikkezett róla. A szabadságharc bukását követő „csend és hó és halál" az ő emlékét is elnyelte - csak az 1850-es évek végén kerülhetett újra terítékre: Sissi császárné első magyarországi látogatása alkalmával a névazonosság leple alatt, zajos szimpátiatüntetésként hazánk bécsi pártfogója mellett. A két Erzsébet közéleti összekapcsolása világos üzenet volt az udvarnak, s amikor egy merénylő Genfben meggyilkolta a magyarok királynéját, a megemlékezést november 19-én, Szent Erzsébet napján tartották róla szerte az ország iskoláiban... A nemzet sorsával a trianoni békediktátum után fonódott össze újra az Erzsé- bet-megemlékezés. Amikor a két világháború közötti korszak nemzedékére nem kisebb feladat várt, mint hogy egyszerre kellett újjászerveznie és működőképessé tennie a felszabdalt országot, és világos közösségi tudatot formálnia a több részre szakított magyarság számára, az Árpád-ház kiemelkedő személyiségei magától értetődően váltak újra példaképekké. Ugyanakkor a gazdasági világválság a szociális felelősség tekintetében is felértékelte életpéldáját, melynek követésére, a rászorulók és elesettek támogatására számos esetben idézték őt - tanulmányoktól mozgósító plakátokig egyaránt. Erzsébet élete a baloldali diktatúra idején ismét eltűnt a közéletből. Jellemző, hogy a szocialista Új magyar lexikon néhány sorban csupán a legszükségesebb adatokat közli, majd - miután Liszt Ferenc zeneművét az igényesebb olvasó azért mégis ismerheti - röviden így méltatja őt: „alakja több művészt foglalkoztatott”. Csupán a rendszer bomlása és bukása idejétől születnek róla újra jelentős írások, amelyek egyre mélyebben tárják fel, hogy emlékezete milyen széles körben és tartalommal járta át nyolc évszázad alatt nemcsak a magyarság, hanem egész Európa életét. Az új évezred küszöbén személye, mély Krisztus-hite, sokakról gondoskodó szeretete talán egyre többeknek lesz nem csupán elgondolkodtató példa, de a megvalósításra is vonzó felhívás. Hiszen nincs nagyobb dicsőség, mint Krisztus példáját követve akár egy ország uralkodójaként, akár a magunk hasznának a rovására is gyakorolni a gondoskodást és a szeretetet, s nincs nagyobb és becsületesebb program, mint azért fáradozni, hogy - testben és lélekben egyaránt - „boldoggá tegyük az embereket”. ■ Korányi András
