Evangélikus Élet, 2007 (72. évfolyam, 1-52. szám)
2007-08-12 / 32. szám
6 <41 2007- augusztus n. PANORÁMA ‘Evangélikus ÉletS ► Huszonnégy esztendő - ekkora földi életút adatott Árpád-házi Erzsébetnek, aki éppen nyolcszáz éve, a középkori Magyarország történetének egyik legviharosabb időszakában született Sárospatakon. Rövid pályája alatt azonban többet ismert meg az életből, mint a legtöbben akkor és azóta. Mélyen gyökerező keresztény hitét éppúgy elismerte a középkori egyház, mint Luther vagy a mai istenkereső világ - másokért élő szeretetét, melyet királyi származása ellenére is következetesen gyakorolt, nyolc évszázada említi tisztelettel a világ. A legismertebb a valaha is élt magyarok között a nagyvilágban, többen őrzik emlékét, mint Nobel-díjasainknak, Teller Edének, Kodály Zoltánnak vagy Puskás Öcsinek. De igazi titka mindig az volt, hogy minden kornak üzent és adott valamit: manapság elkötelezett és következetes Krisztus-hite állhat előttünk bátorításként felekezettől függetlenül, a legnagyobb hitvallók sorából. Nyoh Kenyér és rózsa „Sosem akarok elszakadni Mi lehetett a nem egészen négyéves leányka, Árpád-házi Erzsébet úticsomagjában vagy éppen köténykéjében, amikor miben a türingiai Wartburg várába indult? Talán egy számára nagyon kedves játék baba vagy édesanyjától, a később politikai gyilkosság áldozatává vált Gertrúdtól egy személyes emlék. Ám ezek mellett talán magával vitt egy darabka magyar történelmet is: a Szent István által jó kétszáz évvel azelőtt kereszténnyé tett ország múltját. A külső támadásoknak szüntelenül kitett és Európát amolyan védőbástyaként újra és újra megóvó haza iránti vágyakozását. Buda vagy a magyar koronázóváros, Pozsony szépségeit vagy éppen a szépséges Tihanyi-félszigetet... Azt nem tudjuk, hogy a személyes keresztény hit egy kis csíráját magával vitte-e. Talán igen, hiszen atyja vallási elkötelezettsége Európa-szerte ismert volt. És ne feledkezzünk meg arról, hogy a négyéves kislány kötényében ott lapulhatott egy, a hazai ízeket őrző darabka kenyér... Nem tudom, nem is akarom a szép legendát kikerülni. Amikor húsz évvel később már nem egy csöpp leányka, hanem egy immár sokat próbált asszony kötényében lapult kenyér. Mi mindent átélt ezen évek alatt! Hírt kapott édesanyja haláláról, majd jegyese, az ifjabb Hermann halt meg váratlanul. Később feleségül vette őt annak testvére, Lajos, akit előbb egy fiú-, majd egy leánygyermekkel ajándékozott meg. Aztán még meg sem született a harmadik gyermek, amikor a keresztes háborúba készülő Lajos meghalt, és Erzsébet húszévesen özvegyi sorba jutott. Tudjuk, a család nem nézte jó szemmel Erzsébet jótékonykodását: hogy egy éhínség során a tartománygrófi udvar készleteit is szétosztotta a szegények között, ispotályt alapított, hogy enyhítse a legszegényebb betegek szenvedésit. Maga is keméjiy munkát végzett: fonásból tartotta fenn magát, sőt szerény jövedelméből az elesetteket és a betegeket is támogatta. Tevékeny hite az eisenachi ferencesek körében is mélyülhetett. Nem csoda, hogy a számtalan ábrázoláson szereplő legenda szerint a tiltás ellenére a kötényében hordta a szegényeknek a kenyeret, amely aztán rózsává változott. Jó türingiai barna kenyér volt nála? Vagy talán a hazai ízeket őrző, magyaros fehér kenyér? Nem, egyik sem. Vallom, hogy néhány galileai árpakenyér volt a kötényében. Mintegy abból a tizenkét kosárból, amely Jézus csodája nyomán megtelt kenyerekkel. Mert Erzsébet Jézus tanítványa volt. Követte a Mester útmutatását: „Ti adjatok nekik enni!” (Lk 9,13) Nem azt nézte, hogy ez lehetetlen, nem hivatkozott saját maga elesettségére és törékenységére vagy éppen a feladat lehetetlenül nagy voltára, hanem törte és adta. Törte és adta. Elgondolkodtató, hogy - Lukács tudósítása szerint - „mintegy ötezer férfi volt ott” (Lk 9,14), mi most mégis egy asszonyt látunk magunk előtt, aki multiplikátor- ként mintegy folytatja a jézusi kenyérszaporítást. Alighanem mind a középkorra, mind a mi világunkra jellemző, hogy a nők mutatnak különösen példát a leleményes szeretetre és az önfeláldozásra. Erzsébet a nőiség szinte minden fázisát átélte életének rövid huszonnégy éve alatt. Volt hazáját elhagyni kényszerülő gyermek, vidám leányka, kijelölt vőlegényét elveszítő menyasszony, boldog szerelmes, édesanya, szomorú özvegy, megszokott környezetét elhagyni kénytelen, lenézett asszony, szent életű nővér, legyengült testű szenvedő... Kié Szent Erzsébet? A türingiaiaké, hiszen mégiscsak e német tartományban formálódott ilyen csodálatos asszonnyá? Vagy mivel mi adtuk őt Európának, mienk, magyaroké? Kultusza az Árpád-háziak lelki megerősödését eredményezte. Nem, ő igazán egyikünké sem, hanem Jézusé. Mert őhozzá tartozott, és az ő programját valósította meg. Ennek nyomán ő az egész kereszténységé, katolikusoké és protestánsoké, hiszen sorsával és máig ható cselekedeteivel arra emlékeztet minket, hogy csak akkor vagyunk a Mester tanítványai, ha tevőleges szeretettel, önfel- áldozóan segítjük a bajba jutottakat, a szegényeket, nyomorultakat és nélkülözőket. Gondolnunk kell a mai menekültekre, a természeti csapás vagy emberi méltánytalanság által sújtottakra, a munkanélküliekre, hajléktalanokra, AIDS-es betegekre, utcagyerekekre. Milyen jó lenne, ha a „ti adjatok nekik enni” jézusi parancsát sok mai Erzsébet megértené az erfurti lakótelepen és romániai utcákon, palesztin menekült- táborokban és budapesti kórházakban! Mindennek nyomán ha mi keresztények öt árpakenyérrel és két hallal is el merjük kezdeni a világ szemében eleve hiábavalónak számító munkánkat, és ha Szent Erzsébet példája nyolcszáz év után is valósággá válik, akkor ő egész Európáé és a világé is lehet. Mert a világnak, keleten és nyugaton, északon és délen szüksége van azokra, akik meghallják a jézusi szót: „Ti adjatok nekik enni!" Mai igazságtalan társadalmi berendezkedések kiigazítása, békétlen emberek kiengesztelése, politikai pártok által megbolondított közösségek megvigasz- talása - talán ez sem lenne kisebb csoda, mint amikor a kötényben rejtegetett kenyér rózsává válik. ■ Fabiny Tamás A pasaréti rendházban laktam, amikor egy dél-amerikai ország egyik eldugott plébániájáról kerestek meg azzal a kéréssel, hogy segítsek nekik egy Árpádházi Szent Erzsébetet ábrázoló kép vagy szobor beszerzésében. Amikor visszakérdeztem, biztosak-e a dolgukban, és nem tévesztettek-e el valamit, azt a választ kaptam, hogy ugyan milyen illetékesebb helyhez fordulhatnának kérésükkel, mint egy magyarországi ferences közösséghez. Válaszuk olyan természetességgel hangzott, hogy kissé meg is lepett. És lassan elkezdett derengeni, ki a legismertebb magyar ember a világon. Akik hitük megélésében példaképeink- és akiket katolikusokként szenteknek nevezünk -, olyan emberek, akik koruk nagy kérdéseit kortársaikkal ellentétben tisztán meg tudták fogalmazni, majd ezeket a kérdéseket életükkel úgy tudták meg is válaszolni, hogy az mind korukban, mind a későbbi nemzedékek számára világosságot gyújtott. Segítségükkel más fényben látjuk saját életünket, és biztos támpontokra lelhetünk az emberi lét nagy kapcsolatait illetően: hogyan viszonyuljunk Istenhez, embertársainkhoz és saját magunkhoz. Ez olykor nagyon radikális utak vállalását is jelenti: őszinte kérdésfeltevést, az igazságnak leginkább megfelelő választ és az így megszületett felismerések szerinti életet. Amikor Szent Erzsébet lelkiségéről írunk, akkor életét nem kronologikus rendben vizsgáljuk, hanem egyszerűen a rendelkezésünkre álló források alapján- márpedig Erzsébet esetében igen nagy számú, csaknem kortárs életrajzot ismerünk - próbáljuk megragadni azt, ami hitének megélésében rá leginkább jellemző volt. Bár ő sem ragadható ki környezete összefüggéseiből, egyszer csak mégis ott találjuk korának legmodernebb lelkiségi áramlatában, amelyet általában az „evangélium szerinti életnek" neveztek A „vita evangelica” és „vita apostolica” mint életforma - melynek vállalására számos rokon mozgalom indult a 12-13. században - az apostolok, illetve a hetvenkét tanítvány kiküldésekor adott jézusi útmutatásra alapozott életmódot kívánta követni (Lk 10,4). Ezek az emberek hitüket is mélyebben és tudatosabban akarták megélni, és így a hittel egyező élet és az üdvösség útjának keresése immár nemcsak egy szűkebb kör, hanem sokak ideálja lett. Megjelent az úgynevezett laikus vallásosság, melyet a Biblia ismeretén alapuló intenzív hitélet, tőled, Uram! az apostoli szegénység mint életforma vállalása és a tevékeny felebaráti szeretet gyakorlása jellemzett. Úgy tűnik, Erzsébet ösztönösen talált rá arra az útra, mely saját korában leginkább Assisi Ferencéhez hasonlítható. Nem véletlen, hogy egy ferences krónikás úgy tudja, Ferenc szerzetesi ruháját küldte ajándékba Erzsébetnek, és a hagyomány szerint még levelet is írt neki. (A levél sajnos mára elveszett.) Abban is rokon lelkek voltak, hogy ezt az életformát nem valami cél elérése érdekében választották, hanem saját lelkiismeretük szerint tartották magukra nézve kötelezőnek, hogy a felismert igazságnak megfelelően teljes szegénységben, a szegényeket és betegeket segítve éljenek. Sem Ferenc, sem Erzsébet nem engedte magát eltéríteni saját útjáról, melyre mindketten kemény küzdelmek árán leltek, és amelyen át megcsillan mindkettőjük kimagasló egyénisége. Erzsébet ugyanis Istennel való mély kapcsolatában talált rá saját útjára. A 13. századi források egyöntetűen azt tanúsítják, hogy imádsága tüzes és mély volt. Megnyilvánulásai és egész spiritualitása olyan istenkapcsolatról árulkodnak, mely életének legmegpróbálóbb idején is teherbírónak bizonyult. Istennel való élő kapcsolata volt aztán emberi viszonyulásainak is az alapja. A szemérmes életrajzokon is átsüt férje iránti mély és lángoló szerelme: Meglepő leleményességgel segítette férjét, hogy könnyebben legyen hűséges: igyekezett öltözetében is mindig tetszeni neki. Erzsébet a felebaráti szeretet nagy alakja, de ez is hitéből táplálkozik. Noha a „király leánya” és „erős asszony”, mégis fogékony az emberi nyomorra - olyannyira, hogy mesés hozományát is képes szétosztogatni. Ez korának arisztokrata hölgyei, sőt családja körében is nemhogy újdonságnak, sokkal inkább esztelenségnek tetszett. „Szociális érzékenysége” az „értünk szegénnyé lett” Krisztus iránti szeretetéből fakad, s még megdöbbentőbb, hogy - a források eléggé egyöntetű tanúsága szerint - ezzel az érzékenységgel már kisgyermek- korától fogva rendelkezik. Még a visszafogott legendákból is kiderül, hogy Erzsébet fejedelmi megjelenésű, vonzó és elbűvölő személyiség lehetett, annak ellenére, hogy mi mindenen ment keresztül. Következetesen követi lelkiismeretének szavát. Életét megismerve megsejthetjük, hogy ez a fiatalon elhunyt asszony micsoda életpályát járt be, milyen benső gazdagságban élte életét. Rátalálva útjára mindvégig kitartott rajta, nem tért haza apjának, II. András királynak a hívására sem, pedig a lemondás helyett itthon kényelmes élet várt volna rá, sőt a német császár házassági ajánlatát is elutasította. Nem vádolt senkit, nem keseredett el, és nem adta fel, hanem tette, amit akkor és ott meg lehetett tenni. Mindezért jellemezte őt a 20. század elején Maria Benedicta Edit Stein karmelita nővér - aki később koncentrációs táborban halt meg - még filozófusként írt tanulmányában igazi magyar karakterként. Erzsébet hatása felmérhetetlen. Sokak szemét felnyitotta, sokan követték karitatív szolgálatában is, sok beteg- és szegényápolást végző szerzetesi közösség választotta patrónájának. Személyében az a csodálatos, hogy bár saját környezetében tevékenykedett, mégsem volt provinciális, sőt ő a magyarság első Európa- szerte ismert, csodált és követett szentje, így vallja őt magáénak Türingia és Magyarország, hiteles evangéliumi élete nyomán pedig az egész kereszténység felekezeti különbség nélkül. ■ Varga Kapisztrán OFM
