Evangélikus Élet, 2007 (72. évfolyam, 1-52. szám)
2007-08-12 / 32. szám
‘Evangélikus ÉletS KULTÚRKÖRÖK 2007. augusztus 12. ^ 5 Híd hazánk és Türingia között Magyar vendégek az eisenachi egyház Szent Erzsébet-ünnepségén Türingiában a maguk szentjeként tisztelik Erzsébetet, és egyéves ünnepségsorozat keretében emlékeznek meg róla. Wartburg várában - ahol jó háromszáz évvel a magyar királylány után Luther talált menedéket - kiemelkedően színvonalas kiállítást rendeztek Erzsébetről, európai kontextusba helyezve őt. A történelmi környezet különleges hangulatot biztosít a megjelenített tárgyaknak, dokumentumoknak, emlékeknek. Látható itt az Erzsébet által használt zsoltárkönyv, a királylány ünnepi palástja, valamint az az egyszerű darócruha, amelyre azt felcserélte. Ez utóbbit a hagyomány szerint Assisi Szent Ferencről kapta, akinek szellemisége és egyszerűsége nagy hatást gyakorolt rá. A kiállítás anyagát igazi európai összefogás keretében tucatnyi ország gyűjteményeiből, köztük számos magyar múzeum értékei közül válogatták össze (A kiállítás katalógusaként megjelent, Elisabeth von Thüringen - Eine Europäische Heilige című, több mint hatszáz oldalas kötetben [Michael Imhof Verlag, Petersberg, 2007J dr. Korányi András tanulmánya is olvasható. - A szerk.) Wartburg várában - stílusos módon - a Luther Mártonra gyakorolt rendkívüli hatást érzékelteti az utolsó termek anyaga. Az itt olvasható szemelvények egyértelműen igazolják, hogy a reformátor milyen nagyra értékelte Árpád-házi Szent Erzsébet személyét. Kifejezésre juttatta, hogy ez az önfeláldozó asszony sokkal közelebb állt a jézusi modellhez, mint a pápai egyház megannyi nagy hatalmú képviselője, élén a pápával. A kiállításnak a későbbi hatástörténetet bemutató másik része a múzeummá átalakított eisenachi Predigerkirchében látható. A számos piros-fehér-zöld szalagos koszorút szemlélve jó érzéssel állapíthattuk meg, hogy Magyarországról is igen sok látogató érkezett az Erzsébet- kiállításra. A Szent Erzsébet által alapított egykori ispotály romjainál pedig ottjártunkkor éppen egy római katolikus zarándokcsoport tartott áhítatot. A Türingiai Evangélikus Egyház, élén Christoph Kahler püspökkel mindent megtesz annak érdekben, hogy Erzsébet öröksége ma is élő legyen. Könyveket jelentetnek meg, előadás-sorozatokat rendeznek, valamint - a leleményes szeretet jeleként - úgynevezett Erzsébet-kenye- ret árusítanak, hogy a bevételből egy tanzániai szülőotthont támogassanak. Az egyház július 22-i központi ünnepségére meghívást kapott Fabiny Tamás püspök és felesége - e sorok írója - is. A meghívást talán az is indokolta, hogy Szent Erzsébet szülővárosa, Sárospatak az Északi Egyházkerületben található. Az ünnepi istentiszteletre az Eisenach központjában álló György-temp- lomban kerül sor. Közvetlenül a wormsi birodalmi gyűlés után, 1521. május 2-án két nappal a Bölcs Frigyes által megszervezett színlelt elrablása előtt - maga Luther is prédikált itt. (Az ezt követő wart- burgi tartózkodása során is éppen a templom névadójára tekintve viselte a Junker Jörg álnevet.) További rangot ad a templomnak, hogy 1685. május 23-án itt keresztelték meg Johann Sebastian Bachot. A Luther-, illetve a Bach-ház a város fő nevezetességei közé tartozik. Bármilyen hihetetlennek tűnik is, de a György- templomban még az egyházfit is Luthernek hívják! Igaz, nem Mártonnak, hanem Waltemak. Feleségével, Petra Lutherrel pedig a Luther-ház földszintjén, a kávézó-könyvesboltban találkoztunk. A látványos külsőségekkel kísért istentiszteleten a magyar püspök a türingiai egyházi perikóparend szerint az arra a vasárnapra kijelölt textus, Lk 9,12-17 alapján hirdette az igét. Kiemelte, hogy Erzsébet nem a magyaroké, nem is a türingiaiaké, hanem Jézusé. A szegények és elesettek gyámolítójaként Jézusnak a kenyércsodát megelőző szavát teljesítette be: „Ti adjatok nekik enni!” (Lk 9,13) Reményét fejezte ki, hogy ez a lelkidet átjárja végre Európa egyházait és társadalmait. Az alkalmat a média élénk érdeklődése övezte. Az istentiszteleten jelen volt a türingiai televízió, továbbá a püspöktől interjút kért az MDR rádiócsatorna és számos újság. Vasárnap este a világhírű Ton Koopman vezényletével ünnepi koncertet rendeztek a György-templom- ban. Az ünnepségsorozat sikeréhez magyar művészek is hozzájárultak: az eisenachi Szent Anna-templomban a Szent Efrém férfikar, a budapesti kórusiskola tanárainak női kara, valamint Paly a Bea énekes egy Szent Erzsébetről szóló misztériumjátékot adott elő (képünkön) kirobbanó sikerrel. A magyar látogatók eisenachi szolgálata szorosabbra fűzte a rendszerváltozás óta némileg meglazult magyar-tü- ringiai evangélikus kapcsolatokat. Szent Erzsébet személye, akár egy híd, ma is összeköti a két népet és a két egyházat. Tanulhatunk abból, ahogyan a németek a hagyományaikat őrzik. Úgy becsülik meg Szent Erzsébetet, hogy a hangsúlyt nem valamiféle érdemszerző cselekedetre, hanem az alázatra és a hősies önfeláldozásra teszik. Talán mi, magyarországi evangélikusok is felfedezzük, hogy Erzsébet - a kétezer éves egyház e kiemelkedő személyisége - hozzánk is tartozik. ■ Fabiny Katalin Az érem másik oldala ► Hatalmas nemzetközi összefogással készUlt az a kiállítás, amely a nyolcszáz éves mongol államiságot és a középkori világ egyik legnagyobb uralkodóját, Pzsingisz kánt helyezi a középpontba. A nagy sikerű tárlat Bonn, München, Schallaburg és Isztambul után Budapesten látható szeptember 2-ig. A magyar bemutató egyik specialitása, hogy hazai gyűjtemények remek darabjai is gazdagítják; a másik, hogy a múzeum munkatársai gondosan előkészített, önálló kiállításon mutatják be a tatár hódítást - erről az oldalról nézve. Van egyszer az érem egyik oldala. Ezen Dzsingisz kánt és utódait látjuk. Mind- ahányan, köztük a nagy kán unokája, a számunkra szomorúan-jól ismert Batu kán egy távoli birodalom vérszomjas, hódító uralkodóinak tűnnek. Egészen addig, míg a kiállítás és a mellé kiadott bőséges nyomtatott és virtuális anyag segítségével rá nem ébredünk, hogy mi mindent köszönhet nekik a mongol történelem és kultúra. Egyrészt remekül szervezett hadsereget, szigorú törvényeket, átlátható közigazgatást és útlevélrendszert, másrészt a tibeti buddhizmust, az írásbeliséget, a gazdag tárgyi kultúrát, a lenyűgöző templomi művészetet. És vajon mit tartogat számunkra az érem másik oldala? A Himnusz jól ismert sorát például: „Most rabló mongol nyilát / Zúgattad felettünk...” Rogerius siralmas énekeit vagy Tamás spalatói érsek, a szemtanú beszámolóját. Históriás éneket Balogh Márton szívszaggató hangján: „Véres kardot hordtak körül, / Az országon környes-körül, / Aki vitéz, aki betyár, / Lóra kap, mert jön a tatár, haj!” Vagy a magyar történelem egyik kötelező évszámát: 1241-42. A kiállítás nem csak az egymással szemben álló könnyű és nehéz fegyverzetet, nem csak a jó helyre rejtett, gazdag leletanyagot mutatja be - szerszámokat és kincseket nem csak a föld színéről véglegesen letörölt falvakat és templomokat sorolja, és nem csupán az ország hihetetlen mértékű elnéptelenedéséről számol be. Közel nyolcszáz év távlatából képes emberi tragédiákról is szólni. A megrázó erejű leletek a pompeji maradványokhoz hasonlóan beszélnek a rettegésről és a pusztulásról. A reménytelenségről és a védtelenségről. A képeket, tárgyakat Rogerius szavai teszik még valóságosabbá, még fájdalmasabbá. Aztán „a kegyetlenség helyében úrrá lesz a kegyelem...” Addig soha nem - és azóta vajon hányszor? - tapasztalt összefogással megindult az ország újjáépítése és megerősítése. Ahogy a tatár elleni harcba együtt indult „aki vitéz, aki betyár”, úgy a „második honalapításból” is mindenki kivette a részét. A királyné például saját ékszerei árán emeltetett várat a visegrádi hegyen. Átmenetileg elültek a belső viszályok, lenyugodtak az indulatok, hiszen a megmaradás volt a tét. Maga a király sem követte korábbi céljait, „hanem a valós helyzetet és szükséget felmérve, korábbi ellenfeleivel kiegyezve, reformokkal »életre keltette« az országot”. A tatárjárásról szól a kiállítás, záró szövegéhez nem kell kommentár. Toleráns utóirat a 21. századból: miközben Dzsingisz kánt, egyik „legősibb ellenségünket” bámuljuk lenyűgözve a tárlók tükrében, lassan leesik a tantusz a mongol és a magyar történelem számtalan párhuzamosságáról: a nomád életmódról, az uralkodóról, aki egy farkastól származik, akit a mennyben alkottak, és akit a sors választott ki a feladatra. A hódításokban kegyetlen birodalomról és a békében toleráns, nyitott fővárosról. Idegen uralomról évszázadokon keresztül. A népköztársaságról. A kommunisták templomrombolásairól. A szovjet típusú kommunizmusépítésről a buddhista lámák le- gyilkolásával, a dúsgazdag marhatenyésztők kiiktatásával, a „japán kémek” bebörtönzésével, a templomi rézszobrok tonnáinak ipari célú beszolgáltatásával és az ideiglenesen ott állomásozó hadsereggel. Mindezeket tudva nincs mit csodálkoznunk azon, hogy Dzsingisz kán alakja a 20. században a nemzeti öntudat jelképe lett. Vagy azon, hogy róla nevezték el Mongólia legnépszerűbb vodkáját és söreit, és nevét skandálják a nemzeti érzelmű rockzenekarok. És vajon hányán szeretnének abba a tizenhat- millióba tartozni, akik a humángeneti- kusok szerint a nagy kán génjeit hordozzák szerte a világon? ■ Zászkaliczky Zsuzsanna A Dzsingisz kán és öröksége - a mongol birodalom című kiállítás szeptember 2-ig, A tatárjárás 1241-42 című kiállítás pedig szeptember 30-ig tekinthető meg a Magyar Nemzeti Múzeumban hétfő kivételével naponta 10-től 18 óráig. „A filmes élveboncolás svéd mestere” A múlt hétfő reggel elhunyt Ingmar Bergman svéd rendező és író. Bár már több mint két évtizede visszavonult aktív rendezői pályájáról, filmjeit ma is játsszák szerte a világon. Gazdag örökséget hagyott maga után. Több mint ötven mozifilmet készített, több svéd és külföldi színházban rendezett, valamint irodalmi munkásságára is odafigyelt az olvasóközönség. Saját élettapasztalatára, élményeire és benyomásaira támaszkodva szinte minden filmjében és írásában központi helyet foglalt el az Isten-kérdés és az emberi kapcsolatok témaköre. Svédország miniszterelnöke a következőképpen emlékezett vissza Bergman munkásságára: „Ingmar Bergman a világ egyik legnagyobb dramaturgja, sokak számára ő volt a legnagyobb mindnyájuk között. Azt hiszem, nehéz megérteni és teljes egészében felmérni Bergman hatalmas hozzájárulását a svéd film- és színházművészethez.” Találó gondolat, hiszen külföldön mintha jobban értékelnék Bergman munkásságát, mint saját hazájában. E sorok írójának többször is volt alkalma svédekkel beszélgetni Bergman- ról, és szinte mindig az az érzése támadt, hogy itthon többet jelentettek nekünk a filmjeiben megfogalmazott kérdések. De vajon miért? Talán a két ország társadalmi berendezkedésének különbözősége miatt? Mert mi egy olyan időszakban ismerhettük meg alkotásait, amikor egyáltalán nem volt természetes, hogy egy- egy mozielőadáson magunk is bevo- nódjunk az Isten-kérdésbe, abba a titokba, hogy ő miként szólítja meg az embert? A feltett kérdések nem voltak könnyűek, és a legkevésbé sem voltak megnyugtatóak, de annak, aki beült az előadásra, foglalkoznia kellett velük. Ezzel szemben a szabad északi országban e kérdések természetessége talán inkább közömbösséget szült. Persze lehet, hogy Bergman képei egész egyszerűen túl közeliek voltak a svédek számára. Róluk szóltak, mélyre hatoltak, sokszor nagyon sok mindent felfedtek. Találóan jellemezték egyszer Bergmant úgy, hogy ő a filmes élveboncolás svéd mestere. Lehetne még tovább keresni a válaszokat - akár a Szentírásból merítve, gondolva azokra a prófétákra, akik nem kedvesek a saját hazájukban... A hetedik pecsét, A nap vége, Tükör által homályosan, Úrvacsora, A csend, Farkasok órája, Szégyen, Fanny és Alexander, Jelenetek egy házasságból - ismerős címek sokunk számára. Úgy emlékszem, hogy életem első Bergman-filmjét egy gyülekezeti ifjúsági közösséggel láttam. Az előadást követő beszélgetésből tudtam meg, hogy Bergman evangélikus lelkészcsaládból származott. Különös feszültséget éreztem; egyrészt valami büszkeséget is, de az összbenyomás mégsem volt maradéktalanul pozitív. Ez a feszültség inspirált a későbbiekben többször arra, hogy jobban megismerjem a rendező életrajzát, filmjei anyagának forrását. Bergman 1918. július 14-én született Uppsalában. Édesapja szegénysorból kiemelkedő, befelé forduló, félszeg természetű ember volt, édesanyja nagypolgári családból származó ápolónő. Házasságukat - főként a társadalmi ellentétek miatt - szinte senki sem pártolta, ők mégis egymáséi lettek. Kapcsolatuk hamar megromlott, állandó konfliktusaik és nézeteltéréseik- családi életüket is beárnyékolták. Bergman sokszor emlékezett vissza a rideg otthoni légkörre, a vallásosság külső kényszerére, a papiakban vendégeskedő lelkészekre, akik többnyire fanatikusak vagy hitükben megrendültek voltak. Bergman korán elkerült a szülői házból, de szülei viszontagságos kapcsolatát akkor is figyelemmel kísérte, amikor édesapja elismert igehirdető volt az egyik stockholmi gyülekezetben. Gyermekkori élményei egész életét meghatározták. Egyszer azt nyilatkozta, hogy hét-nyolc éves korában valami alapvetőt elveszített. Ezt kereste egész életében, mert ennek az alapvetőnek a hiányát kétségbeejtő emberi állapotnak tartotta. Nyughatatlan, kereső ember volt, aki egész életművével Isten hallgatásának a fájdalmáról beszélt. Töretlen keresését talán azért sem tudta soha abbahagyni, mert Isten hallgatott. Meghallgatott. ■ Joób Máté Egyházzenei tábor Nógrádban „Egyedülálló hangszer vagy Isten kezében” - Simon András grafikusnak ez a gyönyörű gondolata volt az idei Nógrád megyei zenei tábor mottója. Tíz napon keresztül, július 29-től augusztus 7-ig hatvan fiatal ízlelgette az egyházzene szépségét Paul Gerhardt énekeit tanulva és Bach zenéjét hallgatva, vagy éppen kóruséneklés, illetve hangszeres gyakorlás keretében. A 2001-ben indult zenei tábornak sok a „törzsvendége”, és a folyamatos utánpótlás is biztosítva van; az idén Németországból is voltak új vendégek. Az igei vezérfonalat Jézus „Én vagyok. ..” kijelentései adták, melyeket a fiatalok aranymondásként magukkal is vihettek a táborból. ■ Szabó András
