Evangélikus Élet, 2007 (72. évfolyam, 1-52. szám)
2007-08-05 / 31. szám
„Némi késéssel landolunk, a napkelte alig látszik a poros levegőn keresztül. Ezernyolcszáz méter magasan vagyunk; ez a.környéken alacsony fővárosnak számít, ha Nepált vagy Tibetet nézzük. A karórámat még másfél órával kell előre tekernem. A levegő fojtott, tisztának nem nevezhető.” ► Még távolabbi utakon - 6-y. oldal „Szívem szerint kiírnám minden rendes családi otthon bejárata fölé is: Magyarország itt épül." ► Hol épül Magyarország?- 8. oldal „A tisztelet kultúrája mellett nagyon fontos, hogy gyakorlati támpontokat adjunk az erkölcsi konfliktusba vagy egyszerűen csak döntési helyzetbe kerülő fiatalnak. Mert különben nem alakul ki idejében az emberi élet hétköznapi erkölcsi problémáiról való felelős gondolkodásmód és az ilyen kérdések megoldásához szükséges gyakorlati érzék.” m Párbeszéd az etikaoktatás jövőjéről - 8. oldal SEMPER REFORMANDA „Ahol a keresztyén anyaszentegy- ház van, ott található a teremtő Isten, a megváltó Isten és a Szentlélek Isten, aki naponként megszentel a bűnök bocsánata által stb. Az egyház pedig ott van, ahol Istennek igéjét igazán hirdetik és vallják. Ennek kapcsán sokat gondolkodhatsz mindarról, amit a Szentlélek az egyházban naponként végbevisz stb. Adj hálát azért, hogy te is ebbe az egyházba hívattál és jutottál! Gyónd meg és valid meg töredelemmel, hogy mindezt figyelemre sem méltattad. Könyörögj igaz, szilárd hitért, amely itt kitart és megmarad, amíg el nem jutsz oda, ahol örök maradásod lesz, tudniillik a halottak közül való feltámadás után az örök életben. Ámen.” M Luther Márton: így imádkozzál! (Báliké Zoltán fordítása) Túri Krisztina lelkész, Hámori Páer teológushallgató és B. Pintér Márta lelkész, a konferencia szervezője a záró istentiszteleten egyéni áldást ad a résztvevőknek Felismert csodák Egyedülálló szülők e's gyermekeik konferenciája Révfülöpön ► „Ugye kórusnyaraláson voltak együtt a héten?” - fogadta a csoportot egy asszony a révfülöpi Or- dass Lajos Evangélikus Oktatási Központ ajtajában. Épp az egyedülálló szülők és gyermekeik konferenciájának a kápolnában tartott záróalkalmáról tartottak vissza az épületbe. Az asszony akkor érkezett, ők pedig már a hazautazás lázában égtek. Máskor bizonyára bárkit mosolyra fakasztott volna ez a kérdés s különösen a dicséret - „Gyönyörűen énekeltek!” de most nagy öröm fogta el a táboro- zókat. Tehát más is érzékelte! Kívülállók is meghallották, hogy idén mennyire szívből jött, valóban szárnyalt az ének a konferenciát záró istentiszteleten. Nem véletlenül, hiszen a július 21. és 28. között tartott együttlét után a résztvevőknek volt miért hálát adniuk... Legfőképpen azért, mert idén már tizedszer találkozhattak egymással az egyedülálló édesanyák és gyermekeik. Az évtized során barátságok alakultak ki, de sohasem kellett kirekesztve érezniük magukat az újonnan érkezetteknek sem. A jelenlévők egyik este ünnepi műsor keretében a kezdetekre emlékeztek. Az első konferenciát még Albertirsán, az ottani gyülekezet barátságos vendégházában tartották 1997-ben. Ezután évről évre a Balaton adta pazar környezetet és a révfülöpi oktatási központ kényelmét élvezhették. Tudni való azonban, hogy a csomagolás mit sem ér, ha nincs tartalom. Az ünnepi műsorban ezért beszéltek néhá- nyan éppen arról, hogy milyen változást hozott az életükben egy-egy révfülöpi hét. Isten gondviseléséről, szeretetéről tettek bizonyságot vallomásaikkal. Beszéltek arról, hogyan vált könnyebbé az egyedüllét terhének elhordozása annak tudatában, hogy nincsenek magukra hagyva, hiszen Isten védelme alatt állnak. Egyiküket szorongásos betegségtől szabadította meg az Úr évekkel ezelőtt egy pszichológus testvér szolgálatán keresztül. Képtelenség volt könnyek nélkül hallgatni azt a „vadóc” fiatalt, aki elmesélte, hogyan jutott hitre tavaly nyáron. A záró istentiszteleten értette meg, hogy jézus ledöntötte azt a falat, amely elválaszthatná őt Isten szeretetétől. Nehéz egymás előtt vallani a hitünkről. Mi, evangélikusok kicsit szemérmesebbek is vagyunk, mint szabadegyházi testvéreink. Úgy tartjuk, hogy a hitre jutásunk csakis Istenre és ránk tartozik; hogy életváltozásunkról hangtalanul kell vallaniuk cselekedeteinknek, a Lélek gyümölcseinek. Mégis ott, a tíz évre visszaemlékezve helyük volt a bizonyságtételeknek. Mert az ünnepi műsorral a konferencia résztvevői az Urat ünnepelték, aki megőrizte mindannyiukat annyi éven át; őt, aki formálta, faragta őket, hogy örömmel illeszkedhessenek be terveibe. A jelenlévők hálát adhattak azért, hogy Isten annyi csodát végzett el bennük és általuk. Az idei konferencia témája ezért is hangzott így: Csodára várva. Az egyik gyerek szemléletesen fogalmazta meg a csoda fogalmát: az, ami lehetetlennek látszik, mégis bekövetkezik. Aztán hozzátette: olyan dolog, amit észre kellene vennünk... A délelőtti előadások ebben segítettek. Ráirányították a hallgatóság figyelmét a teremtett világ csodáira, a reménytelen betegségből való gyógyulás rendkívüliségére. Felismerhették, mekkora csoda, hogy az ember hinni tud Krisztusban, s hogy csupán egy természetfeletti hatalom képes arra, hogy kallódó embereket megtaláljon, tönkrement életeket megújítson. A délelőttönként hallottakon elmélkedve számtalan kis csodát élhettek át a hét folyamán a résztvevők: Isten gondviselő szeretetének apró jeleit. Közülük a legnagyobb meglepetést az ír zenét játszó Bran együttesnek az ünnepi műsor keretében való muzsikálása szerezte. Balatoni fellépéseik közben egyetlen üres estéjüket arra szánták, hogy minden ellenszolgáltatás nélkül a konferenciavendégeknek játsszanak, és táncokat tanítsanak. De idén talán a legnagyobb csodát az az asszony élte át, aki a búcsúzáskor csak ennyit súgott e sorok írójának a fülébe: „Békére leltem.” ■ B. Pintér Márta Zárt sorok, nyílt szívek Háromszázhetvenöt évvel ezelőtt halt meg a lützeni csatamezőn Gusztáv Adolf svéd király, a modem svéd hadviselés megteremtője, az európai protestantizmus történetének egyik legharcosabb és legeredményesebb egyénisége. Győztes háborúkat viselt Dánia, Oroszország és Lengyelország ellen, ezáltal Svédország a Baltikum vezető hatalmává, európai nagyhatalommá vált. 1620-ban feleségül vette Brandenburgi Mária Eleonórát, az egyik legfontosabb német protestáns fejedelmi család sarját. Német hitsorsosaink ezért is látták benne biztonságuk zálogát a Habsburgokkal hitük megmaradásáért is folytatott harcukban. Csapataival 1630-ban avatkozott a harmincéves háborúba, egy olyan pillanatban, amikor a német protestáns erők már nem bírtak Wallenstein túlerejével. 1632-ben bekövetkezett halála nagy csapás volt a protestáns erőkre, de a tizenhat évvel később létrejövő vesztfáliai béke így is azt eredményezte, hogy a protestantizmus helyzete megszilárdulhatott szerte Európában. A fentiek alapján is érthető, hogy 1832-ben miért róla nevezték el azt a segélyszervezetet, mely a diaszpórában élő evangélikusok támogatását tűzte zászlajára. Gusztáv Adolf harcos hite a mostani évfordulón számos megemlékezés témájául szolgál. A konkrét történeti elemzésen túl persze számos olyan általános érvényű kérdés is felmerül, melyek megvitatásához nem kell sem svéd, sem német illetékesség, magyar evangélikusként nagyon is megvan az elegendő saját történeti, közéleti tapasztalatunk. Paksi találkozónkat követően e hasábokon többen is hivatkoztak a programfüzetbe írt soraimra, melyben a békétlenségnek a hamis kegyességgel való elkendőzéséről, ennek veszélyéről szóltam. Bevallom, annak idején kicsit félve írtam le azokat a sorokat, mert nem akartam ünneprontó lenni. Kételkedtem egyházismeretemben, azt gondoltam, hogy talán csak én nem látom a megbékélés valós esélyét, csak az én hitem kevés ahhoz, hogy belássam: a „Békesség néktek!” aktualitása minden más tematikai lehetőséget felülmúl. A békesség eljövetelének szükségességét sosem vitattam, csupán abban nem voltam és vagyok biztos, hogy most nem olyan időket élünk-e, amikor Gusztáv Adolf koncepciózus, stratégiai harciasságára van elsősorban szükség, amely persze nem öncélú, hanem záloga a későbbi valódi megbékélésnek. Tudjuk jól, hogy eleink tudatában nem volt olyan messze egymástól az egyházias jámborság és a sokszor véres küzdelmek világa. Hitük ereje kardjuk acéljának keménységében is megmutatkozott, melynek bizony százezrek estek áldozatul. Napjainkban távolabbra kell néznünk, ha ilyet akarunk látni; ma már fundamentalizmus, leginkább persze az iszlám fundamentalizmus az, ami - mutatis mutandis - évszázadokkal ezelőtt még Európa szívében is a hit dolgáért, az egyház befolyásáért való küzdelem volt. A németországi rendezvénysorozat címe: „Békét teremt, vagy háborúságot szít-e a vallás?” A Gusztáv Adolfról szóló megemlékezések fő kérdése éppen az, ami minket is foglalkoztat: le- hetnek-e az egyházak, lehet-e a mi evangélikus egyházunk a társadalmi méretű megbékélés előmozdítói, előmozdítója, vagy semmiben sem különbözünk más szervezetektől, és így a probléma, nem pedig a megoldás részei vagyunk? Most még ugyan tombol a nyár, de a forró ősz előjelei már most is érzékelhetőek. Újra indul a vita az egyházfinanszírozásról, az ügynökkérdés kormányzati szinten is napirendre kerül, liberális barátaink profilkeresési kényszere nyomán pedig sokat hallunk majd arról is, hogy mennyire magánügy a vallás. Csak remélni tudom, hogy ezen az őszön sem egyenruhások, sem randalírozó civilek nem fognak helybenhagyni senkit. Küzdelem így is lesz elég, amihez hathatós érvekre, figyelemre, elszántságra és olykor talán ravaszságra lesz szükség. És persze arra is, hogy a magunk belső ügyeit legalább olyan fegyelemmel gondoljuk át, mint amilyen szigorral a külvilág dolgait figyeljük. Csak néhány kérdés a sok közül: Jól gazdálkodunk-e egyházon belül, meg- teszünk-e mindent a hívek anyagi áldozatkészségének növeléséért? Ésszerűen működik-e egyházszervezetünk, tudnak-e püspökeink főpásztorként hatni, vagy csak programról programra rohannak? A gyülekezeti autonómia hangsúlyozása vajon nem csak mentségkeresés-e olykor, ha hiányoznak az esperesi, felügyelői vezetői ambíciók, kvalitások? Eleget törődnek-e lelkészeink a környezetükben lévő oktatási intézmények diákjaival és tanáraival, követik-e költözéseiket, lelki fejlődésüket? Sorolhatnám még sokáig a kérdéseket kritikusan és persze önkritikusan, amiből tán kitűnik, hogy belső problémáinkat korántsem tekintem jelentéktelenebbnek, mint az össztársadalmi békétlenség megannyi megnyilvánulását. Ha békét akarunk hirdetni kint, akkor rendet kell teremtenünk bent. Ahogy Gusztáv Adolf csapatai is zárták soraikat: így lehettek sikeresek. A közel négyszáz évvel ezelőtti véres küzdelmek módszerei ma már persze nem szolgálhatnak mintául. Jámborság és harciasság megfelelő arányának megtalálásában reménység szerint segítségünkre lesz a Gondviselés. Zárt sorokkal, de nyílt szívvel előbb jutunk el a valódi békességhez. ■ Prőhle Gergely — fiüjLuther Evangélikus diákÉlet • www.mytuther.hu ............ mm
