Evangélikus Élet, 2007 (72. évfolyam, 1-52. szám)
2007-07-29 / 30. szám
‘Evangélikus ÉletS PANORÁMA 2007. július 29. 7 A Megváltó közelében Leonardo da Vinci Az utolsó vacsora című falfestménye közismertnek mondható, ám személyesen nem sokan keresik fel, hiszen nem egy ismert, nagy múzeumban, hanem egy kolostorépületben (Santa Maria déllé Grazie, Milánó) található, ahova a legtöbb turista nem jut el. Számomra ez a csodálatos alkotás felejthetetlen, visszatérő élményt jelent. Legelső nyugat-európai utazásunkkor felkereshettük, hosszan gyönyörködtem a képben, és azóta is valahányszor úrvacsorát veszek, megjelenik a kép a lelki szemeim előtt. Mit jelent számomra ez a festmény? Jézus utolsó estéjét tölti tanítványaival. Fel akarja készíteni őket a közeli és a távoli jövőre. Arca szelíd, tekintete szomorú, és mielőtt szétosztja közöttük a legegyszerűbb húsvéti vacsorát, egy súlyos mondatot mond: „Bizony, mondom nektek, közületek egy elfog árulni engem.” A tanítványok négy csoportra szakadva szomorúan kérdezgetik tőle: „Talán csak nem én vagyok az, Uram?" (Mt 26,21.22b) Csak Júdás néz mereven és szótlanul Jézusra; később majd ő is felteszi a kérdést. Leonardo mesterien karakterizálja a különböző lelkületű tanítványokat, beleértve Júdást is. Ez a kérdés bennem is, bennünk is megfogalmazódik minden úrvacsoravétel alkalmával: „Talán csak nem én árullak el, Jézus, életemmel, hibáimmal, vétkeimmel...?” Őszinte önvizsgálat és bűnbánat nélkül az úrvacsoravétel formálissá válhat... Amikor azonban Júdás eltávozik, Jézus szétosztja a kenyeret és a bort, és közeli halálára utalva hozzáteszi: „tiérettetek" és „sokakért" történik mindez. A festményen Jézus arcát és kezeit látva mindez hihető és igaz. Másnap majd mindent megértenek a tanítványok. Jézus tudja, hogy ez a tizenegy nagyon különböző ember - újabb tanúkkal kiegészülve - már egységesen azt fogja képviselni, amire ő, a Mester felkészítette őket. A festmény egy zárt teremben mutatja be a jelenetet. Ma is kutatják, hogy hol is lehetett ez a terem, az utolsó vacsora eredeti helyszíne. Ám az igazán fontos az, hogy ezek a tanítványok pünkösd után szétszéledtek a lakott föld akkor ismert országaiba, hirdették a Jézusról szóló evangéliumot, és gyakorolták az úrvacsorát bűnbánattal, örömmel és hálaadással. Azóta a földkerekség szinte minden pontján élnek keresztények, és vallják: ami nagycsütörtökön, nagypénLeonardo da Vinci Leonardo di sex Piero da Vinci (1452. április 15. -1519. május 2.) olasz polihisztort sokszor nevezik a reneszánsz ember őstípusának. A későbbi festő, tudós, matematikus, hadmérnök, feltaláló, anatómus, szobrász, építész, zeneszerző, költő és író 1469-ben Firenzében volt gyakornok Andrea del Verrocchio festő műtermében, itt sajátította el a vonalas rajz, a festészet és a szobrászat alapjait. 1473-ra datálható első, teljes bizonyossággal neki tulajdonítható rajza, amely az Arno folyó völgyét ábrázolja. Egyre sikeresebb lett, elhalmozták megrendelésekkel; ezek közül a legjelentősebb a Santa Maria délié Grazie-kolostor refektóriumában megfestett freskója, Az utolsó vacsora, amellyel 1498-ban készült el. Remekművét, a Mono Lisát (közismert olasz nevén La Gioconda) 1503-ban kezdte festeni. A hagyomány szerint a hároméves alkotómunkából két esztendőt vett el a híres mosoly megalkotása. Legfontosabb művei - A háromkirályok imádása, a Sziklás Madonna, a firenzei Palazzo Vecchio számára készült Anghiari csata, amelynek csak egy töredéke maradt fenn, valamint Milánóban a Muzsikus képmása - befejezetlenek maradtak. Számos építészeti vázlata ismert, amelyet mások meg is valósítottak, de egyetlen fennmaradt épület sem tulajdonítható neki. Ahogy növekedett tudása, úgy nőtt az általa vizsgált területek nagysága. es örökkévaló Isten érintése, közelsége - mert nagyon elfajzottunk saját szégyenünkre, a Teremtő szándéka ellenére. De talán egy csepp emberségünk azért maradt, ennyi még található bennünk, s ha ez megcsillan egy pillanatra az Úr fényességének tükrében, akkor talán... Szeretem ezt a képet, mert Isten arcán látom azt a gondoskodó, atyáskodó, bölcs aggodalmat is. Mintha azt mondaná: „Én nyújtom a kezem, az ujjam, de te, ember, mintha kissé enervált, bágyadt, kókadt lennél, pedig nekem mennyivel több gondom van a világgal!” Kicsit bosszant is Ádám. Mondanám neki: „Ébredj, az Isten szólna hozzád, az angyalok is türelmetlenek...” ■ Rados Péter Michelangelo Buonarroti Az olasz reneszánsz kimagasló mestere, teljes nevén Michelangelo di Lodovico Buonarroti Simoni (1475. március 6. - 1564. február 18.) először Domenico Ghirlandaio festő műhelyébe jelentkezett tanulónak, de hamarosan már a Medici-kertben munkálkodó Bertoldo szobrász mellett tanulta a mesterséget. Itt figyelt fel rá Lorenzo de Medici, aki szinte családtagként bánt vele. Michelangelo mindig is szobrásznak tartotta magát, legnagyobb hatású alkotásait is ebben a művészeti ágban hozta létre. Első jelentősebb munkája a Jean Bilheres de Lagraulas bíboros megrendelésére készült Piéta („Krisztus siratása") volt. Ez az egyetlen szobor, amelyet ellátott a kézjegyével. Szintén ő készítette - 1501 és 1504 között - a reneszánsz művészet egyik legismertebb alkotását, Dávid szobrát. II. Gyula pápa 1508-ban bízta meg azzal, hogy ÍV. Sixtus pápa egykori vatikáni házi kápolnájának falait freskókkal ékítse. Művét 1512-ben, mindenszentek napján leplezték le. A világ legnagyobb oltárképét, az ugyancsak itt látható Utolsó ítéletet 1535 és 1541 között festette meg. Nem tartotta magát festőnek, építésznek talán még kevésbé. Mégis a híresfirenzei építészek mind az ő stílusában dolgoztak. Építészeti főműve a Szent Péter-székesegyház kupolája és apszisa. Verseket is írt, de ezeket nem sokra becsülte. teken és húsvétkor történt, az érettünk is és sokakért történt, hogy átéljük a bűnbocsánat örömét, a Megváltó közelségét és az üdvösség reményét. Évtizedek teltek el azóta, hogy láthattam ezt az anyagában kissé megkopott, ám üzenetét, szerkesztését tekintve páratlan, hitet sugárzó mesterművet. Bárcsak mai világunkban is sokan látnák és átélnék ezt az élményt! Leonardo 1495-97 között alkotta ezt a művét. Luther Márton ekkor tizenkét- tizennégy éves diák volt. Amerika még nem volt felfedezve. Az igazi kulturális értékek azonban időtlenek. A későbbi nemzedékeknek az a feladatuk és kötelességük, hogy megismerjék az előttük éltek örökségét, gondolataikat továbbgondolják, hitvallásaikat komolyan véve továbbadják és új, mai hitvallásokkal gazdagítsák. Az ötszáztíz évvel ezelőtt elkészült műnek ma is érvényes az üzenete. ■ Szirmai Zoltánné Megrendülés az idill helyett Hugo van der Goes A németalföldi festő 1435-1440 körül született Gentben, és 1482-ben hunyt el. 1467. május 4-én lett a genti festőcéh tagja, 1474 és 1476 között a dékánja volt, és már életében világszerte ismertté vált. Elődeit felülmúlta művészetének érzelmeket felkorbácsoló drámai erejével, a monumentalitás iránti érzékével, lemondva a felszínes csillogásról. 1476-ban a Brüsszel melletti Roode Clooster szerzetesei közé állt, és itt is szorgalmasan dolgozott tovább. Szerzetestársaival 1481-ben Kölnbe utazott; a visszafelé vezető úton roham tört rá, öngyilkosságot akart megkísérelni. Nem tudni, hogy a kolostorba való visszatérése után teljesen fel- épült-e, vagy sem, annyi bizonyos, hogy a hírneve miatt addig élvezett előnyöket visszautasította. Termékeny művész volt, ám művei közül csak egy kétségtelenül hiteleset ismerünk, a Pásztorok imádását, amelyet 1460-1475 körül festett a Mediciek brüggei képviselőjének megrendelésére. Neki tulajdonítanak több képet a bolognai, padovai, firenzei képtárakban, valamint újabban több képmást brüsszeli, antwerpeni, brüggei, velencei gyűjteményekben. 1986-ban, egy InterRail igazolvánnyal megtett európai körút során jutottam el Firenzébe, s álltam hosszú percekig megrendültén az Uffizi képtárban, a Portinari-oltár középső szárnyán lévő kép előtt. Ott sem és azóta sem találtam jobb kifejezést, amellyel összefoglalhatom akkori érzéseimet, mint a „mozgósító feszültség”. Először a helyszín kontrasztja nyűgözött le. A kép a világhírű gyűjtemény leglátogatottabb termében van elhelyezve, ahol körben Botticelli és más olasz óriások művei előtt mindig hatalmas tömeg tolong. A déli reneszánsz ragyogó színeitől, a táj és a testek felszabadult ka- valkádjától elbűvöltek alig méltatják figyelemre az ónémetalföldi alkotó sarokban, szabad keretben álló, sötét tónusú, biblikus művét. Másodszor a téma ellentmondásai kötik le a figyelmet. Van der Goes képén nyoma sincs a karácsonyi „idillnek”. Jézuska nem pufók, nem trónol glóriásan, palásttal fedve Mária ölében; a vézna, meztelen kis test - szinte érthetetlenül - a puszta földön fekszik. Sötét ruhás édesanyja és az angyali kar arcáról nem az öröm mosolya, hanem már a jövendő áldozat feletti megrendülés olvasható le. Számos szimbólum erősíti ezt a hangulatot. Ilyenek a levetett saru (szent hely, 2MÓZ 3,5), előtérben az idegennek tűnő virágcsendélet elemei (a tűzliliom a vér, a sötét kardliliom és a három szegfű a kínzóeszközök, a fehér liliom és a harangvirágok Mária fájdalmának jelképei), a búzakéve (a búzaszem „ha meghal, sokszoros termést hoz”, Jn 12,24). Ám a ruhátlan gyermek és a gazdagon díszített, liturgikus öltözetet viselő angyali kar különös atmoszférájába szinte „berobbannak” jobbról azok, akik eddig így még soha nem szerepeltek az ismert körben: a pásztorok arca itt valóban borostás, fogazatuk hiányos, kezük érdes. De arcuk derűs, szájuk mosolyra húzódik, kezük imádságra kulcsolódik. Ez az az öröm, amelyért érdemes az áldozatot meghozni; amelyért érdemes ezt a képet mégis e teremben tartani; amelyért érdemes volt elmenni Firenzébe. A Luther születése előtt néhány évvel készült kép ma számomra valamiképpen a reformáció lényegét fejezi ki. Csendes jel az ember „tökéletességét” fényesen demonstráló kollekció darabjai között. Minden bűnünk és az értük bemutatott áldozat megkerülhetetlen, tragikus valóság; de célba ér, ha a liturgikus kör nem zárja be, hanem azt áttöri mindannyiunk borostás arca, érdes keze, kérges szíve felé... ■ Cserháti Péter
