Evangélikus Élet, 2007 (72. évfolyam, 1-52. szám)
2007-07-15 / 28. szám
‘Evangélikus Életfa evangélikus hetilap 72. évfolyam, 28. szám - 200/. jl 72. évfolyam, 28. szám - 2007. július 15. - Szentháromság ünnepe után 6. vasárnap Ára: 180 Ft „És ami még ennél is fontosabb: a megbocsátásra elsősorban nem annak van szüksége, aki a vétket elkövette, hanem annak, aki elszenvedte a sérelmet.” ^ Megbékélés - a lélek mélyén - 9. oldal „2007-ben is jó arra gondolni, hogy egyházunkban 1989-ben egy gyülekezeti lelkész már félelem nélkül szót emelhetett a püspök-elnöknél egy neki nem tetsző döntés esetében, illetve egy kerületi felügyelő a nyilvánossággal élhetett az ügyben." » Rendezni végre közös dolgainkat... - 8. oldal „Noha manapság már az evangélikusok kisebbségben élnek a megyeszékhelyen, azt fontosnak tartottuk, hogy a jubileum minden rendezvénye nyitott legyen a város számára.” Jubileumi tanév - új módszertannal - 7. oldal Utcamisszió a Ferencvárosban !► 3. oldal Az evangélikus egyházművészet első doktora !► 5. oldal Tiszta küzdelem - Isten oltalmában & 3. oldal Akiknek az Útmutatót köszönhetjük !► 10. oldal Intézményfinanszírozás a politika erőterében » 6. oldal Egyházi levéltárosok az egykori árvaházban 7. oldal Egy kis gyülekezet nagy öröme A Veszprém megyei Kamond evangélikus gyülekezete mindig a közeli Keltához tartozott. Bár filia lévén soha nem volt helyben lakó papja, egykor a falu közepén mégis saját temploma és iskolája állt. A templomot az ötvenes években rossz állapota miatt lebontották. Az egyházközség vezetősége néhány évvel később vett egy nagyobb telket templomépítés céljából. Már az építőanyagot is odavitték, de engedélyt nem kaptak az építkezésre. Horváth Jenő gondnok - a gyülekezet jelenlegi, azonos nevű gondnokának édesapja - kitartó közbenjárására a helyi termelőszövetkezet elnökségével 1965-ben sikerült egy megállapodást kötni; ennek értelmében a falu közepén vett telket elcserélték egy másikra, melyen egy lakás és egy romos istálló állt. A lakást hamarosan lebontották, csupán egy szobát hagytak meg gyülekezeti teremnek. Két évvel később az istállót átépítették torony nélküli templommá, majd 1991-ben tornyot építettek hozzá. Nemrégiben úgy döntött a gyülekezet presbitériuma, hogy a meghagyott, rossz állapotban lévő helyiséget is lebontják, és a falu közepén álló egykori iskolaépületért kárpótlásként kapott összegből új gyülekezeti házat építenek. Tervük valóra vált: az új épületet július 7-én, szombaton szentelte föl Ördög Endre, a Veszprémi Egyházmegye esperese. A maroknyi gyülekezet és a három hittanos a jövőben méltó helyen lehet együtt a téli időszakban az istentiszteleteken és a hittanórákon. A hálaadó istentisztelet igehirdetője* Ittzés János püspök Zsolt 103,1-5 alapján tartott prédikációjában felhívta a figyelmet arra, hogy ajándék ez a ház, amely hirdeti, hogy Jézusban van örömünk forrása. Az istentisztelet utáni közgyűlésen Nagy Zoltán, a gyülekezet lelkésze köszöntésében elmondta, hogy a több mint kétmillió forintos beruházást az egyházmegye félmillió forinttal támogatta, az önkormányzat is segített, és adományokkal, valamint társadalmi munkával a gyülekezet tagjai is hozzájárultak a költségekhez. ■ Menyes Gyula Oktatási stratégia és jövőkép k’ Pedagóguskonferenciával zárult a Nyíregyházi Evangélikus Kossuth Lajos Gimnázium jubileumi tanéve. Az ország tizennégy városából, a Magyarországi Evangélikus Egyház valamennyi közoktatási intézményének tantestületéből mintegy kétszázötven tanító, általános és középiskolai tanár látogatott az alkalomra Nyíregyháza és Szabolcs- Szatmár-Bereg megye legrégebbi középiskolájába. Az országos evangélikus pedagóguskonferencián azonban a dicső múlt, a kétszáz év fordulatokban gazdag eseménysora épp csak az alkalomra készült emlékjáték bemutatásának idejére került a figyelem középpontjába: a rendezvény sokkal inkább a közoktatás 21. századi kihívásaira, az arra adandó megfelelő válaszok megfogalmazására fókuszált. Az evangélikus iskolák oktatási stratégiájáról, reális jövőképéről, illetve az úgynevezett kompetenciaalapú oktatás megvalósításának, fejlesztésének és mérésének lehetőségeiről szólt a nyíregyházi rendezvény. Mint ismeretes, nemzetközi összehasonlító felmérések hívták fel a figyelmet arra, hogy bár a magyar diákok műveltsége, tudása igen magas színvonalon áll, a hazai oktatás nem fejleszti megfelelően azokat a készségeiket, képességeiket, melyek a mindennapi életben nélkülözhetetlenek. A probléma- megoldás, az egyes tanórákon megtanult ismeretek helyzethez igazított alkalmazása nem erőssége annak, aki magyar iskolában tanul, ezért elodázhatatlan a pedagógiai módszerek megújítása. A poroszos oktatási rendet az önálló feladatmegoldással ötvözött csoportmunkának, a tekintélyelvűséget a tudáselvűségnek kell felváltania. Az összefüggéseket feltáró, a rendszerező gondolkodást fejlesztő oktatási módszerekre van tehát szükség. Az Európai Unió Humánerőforrásfejlesztési Operatív Programja (HEFOP) támogatja azokat az intézményeket, melyek élen járnak a korszerű oktatási tartalom és az azokhoz vezető módszertan kidolgozásában. Mint a konferencián kiderült, az evangélikus egyház négy intézménye - a vendéglátó nyíregyházi gimnáziumon kívül az aszódi, a győri és az orosházi középiskola - is pályázatot nyert, az elmúlt tanévük a projekt maradéktalan megvalósításának jegyében telt. A pályázati támogatás révén multimédiás számítógépek, laptopok, interaktív táblák ébresztenek kedvet korunk gyermekeiben a tanuláshoz ezekben az intézményekben, tanáraik pedig intenzív továbbképzéseken sajátítják el a korszerű tanítási módszereket. A Nyíregyházi Evangélikus Kossuth Lajos Gimnáziumban elvégezték a pedagógiai program átdolgozását, a választott kompetenciaterületekhez kapcsolódó oktatási programcsomagok adaptálását. A konferencián a három alapvető kompetenciaterületnek megfelelően szövegértés-szövegalkotás, matematika-logika, illetve idegen nyelv szekcióban tárták a résztvevők elé eddigi eredményeiket a programban már tapasztalatot szerzett szakemberek. A háromnapos rendezvény hétfőn ünnepi istentisztelettel kezdődött - D. Szebik Imre nyugalmazott püspök szolgálatával - a Nagytemplomban, majd a nyitóelőadásban ár. Csepregi András, az Oktatási és Kulturális Minisztérium egyházi kapcsolatokért felelős főtanácsadója az egyházi iskolák jövőjéről szólt. Utalva az egri várkapitány, Dobó István szavaira - „A falak ereje nem a kőben vagyon, hanem a védők lelkében" - az előadó a tanár szerepének, jelentőségének mindenekelőtt való fontosságát hangsúlyozta. A jövő evangélikus iskolájának stabilitást kell nyújtania a gyerekek számára, hogy azt érezze: ez egy rendezett, jó világ, amelyben érdemes élni, tanulni, erőfeszítéseket tenni a tudásért. Ezt az érzetet a tanárnak kell megteremtenie, hisz rajta múlik minden, miután bezárult mögötte a tanterem ajtaja. Képesnek kell lennie letenni a külvilág és a magánélet gondjait, hogy mindezek ne zavarják akkor, amikor jó pedagógiai érzékkel és az élő hit által vezérelve kell foglalkoznia a rábízottakkal. !► Folytatás a 6. oldalon Békesség nékem A fővárosban autóval éviekéivé egyik dugóból a másikba mélyreható ismeretekre tehet szert az ember - az emberről. Leginkább fékezhetetlen indulatainkról, amelyek elszabadulnak egy-egy káromkodás, dudálás, „csak azért sem engedlek be” manőver formájában. Az ember csak nézi, hogy a közösségi tér (az úttest) milyen pitiáner ügyek miatt válik harctérré - aztán fájdalmasan veszi észre magán, hogy egy-egy vélt vagy valós érdeksérelem után benne is milyen indulatok szabadulnak el a másikkal szemben. Biztos megvan az oka - közlekedéspszichológusok a megmondhatói -, hogy a hétköznapi emberi indulatok miért éppen ezen a harctéren ütköznek ki a legféktelenebbül, de most nem is ez az érdekes számomra. Sokkal inkább az a kérdés: ha itt, lényegében jelentéktelen okokból, ilyen mértékű gyűlölet képes eluralkodni, mi történik az ennél sokkal keményebb „harctereken”, az élet igazán fontos közösségi terein? Ha ilyen indulatok képesek eluralni tetteinket a lényegtelenben, mit teszünk a lényegesben? De nem akarok álnaivnak tűnni, a választ úgyis mindenki tudja. Legyintünk is eleget balra is, jobbra is a közéleti acsarkodás láttán, önérzetes demokrataként még akár azt is hozzátesszük, hogy nem ezért fizetjük a politikusokat. Mit mondunk azonban önérzetes keresztényként, önérzetes evangélikusként? Mondhatunk-e bármit, ami hiteles? Számon kérhetjük-e a közéleti békétlenséget akkor, amikor a mi szűkebb köreinkben, magunk között, egyházunkban is ugyanazok a mechanizmusok működnek a mi közösségünknek megfelelő szinten, amelyeket a közéletben vagy éppen a dugóban számon kérünk? Saját közösségi múltunknak ugyanúgy megvannak a maga éppen aktuálissá váló tehertételei, mint a közéletnek (Horn-kitüntetés - Káldy-megem- lékezés), mint ahogy „reformjai” is (egészségügyi reform - liturgiái reform) vagy a nagyon gyakorlati beruházási kérdések (a kormányzati negyed építése - az Üllői úti székház ügye). Sőt a kérdések megválaszolásában, az ügyek kezelésében elkövetett hibák is kísértetiesen hasonlítanak a nagypolitika történéseihez. A liturgiavagy székházügyben minden érintett egy dologban megegyezik: azért, hogy ilyen mélyen megosztó kérdésekké váltak ezek, leginkább a hibás kommunikáció tehető felelőssé... Mintha újra és újra együtt kapná meg a maga szintjén a magyar közélet és a magyar evangélikusság ugyanazokat a feladatokat - és mindkettő ugyanúgy, ugyanolyan dicstelenül bukik el a megválaszolásban, a továbblépésben. Éreztük, ilyen békétlen közegben nem is lehet igazán fontos dolgokat kibeszélni és megoldani. Fel is írtuk találkozónk zászlójára: „Békesség néktek!” És jó helyen keresünk. De a fenti ügyek párhuzamosságának láttán ugyancsak eszébe jut az embernek a közéleti megbékélési programok, szándékok tizenhét éves kudarcsorozata. A békesség hiánya, a megbékélésre való képtelenség ugyancsak közös tehertétele az egész magyar társadalomnak és a magyar evangélikusságnak. A közéleti megbékélés lehetőségeiről eszméltetően szólt Paks polgár- mestere köszöntőjében: „Nem fogunk megbékélni magunktól, mert már késő. Segítségre van szükségünk, mert nekünk már csak a harchoz van bátorságunk. A megbékéléshez, a kiengesz- telődéshez kellene az igazi bátorság, de már nem vagyunk magunktól képesek ezekre.” (EvÉlet, 2007/27. szám, 7. o.) És olyan örömmel válaszolná erre az önérzetes keresztény, az önérzetes evangélikus: jöjjetek hozzánk mindnyájan, akik megfáradtatok a harcban - politikusok, kormánypártiak és ellenzékiek, egykori besúgók és egykori besúgottak, jobbról és balról, mindenhonnan -, és megtaláljátok nálunk a béke szigetét. Amire ti már képtelenek vagytok, arra nekünk volt bátorságunk: a megbékélésre, a gyógyító szeretetre. Fájdalmas leírni: or- cátlan hazugság lenne. Mert mi, evangélikusok mit teszünk a mi Káldy püspökünkkel, a mi besúgóinkkal, a mi besúgottainkkal? Mit teszünk a mi liturgiánkkal, a mi székházunkkal? Ülök a dugóban, és azon merengek, mi a titka a dugóbeli békességnek, ha még létezik ilyen egyáltalán. Mi az a technika, amellyel megteremthető, megőrizhető? Nem segít a komolyzenei adó hallgatása vagy a csend, de az sem, hogy a légkondicionáló berendezésnek köszönhetően legalább a forróság nem stresszel tovább. A legbékésebb pillanatot is egy szemvillanás alatt összetöri a következő autó, amelynek a vezetője elméláz a pirosról zöldre váltó lámpánál. Hogy teremthető meg a békesség? Biztos, hogy nem a semmittevő, az el- mélázónak még köszönetét is rebegő álszentségből fakad, de abból sem, hogy „retorikai bravúrok” kíséretében fekszem a dudára, és kiordítom, kidudálom magamból a feltartottság tudatának elviselhetetlen terhét. Csak egy rövid dudaszó kellene, minden indulat, minden szó, minden gesztikuláció nélkül. De ehhez a kevéshez oly sok kell! Az „igazi bátorság”. Az biztos, máshonnan nem jöhet megoldás, mint az én autóm utasteréből. Belőlem, tőlem. „Békesség néktek!” - a Feltámadott köszönti így mindig a tanítványait. Azokat, akik besúgták, elárulták, letagadták őt. Azokat, akik korábban el- tékozolták a szavait, akik azon vitatkoztak, hogy ki ül majd Uruk jobbján meg balján. A megbántott, a megtagadott, az elárult szól: „Békesség néktek!”, mert ő az egyetlen, akiben békesség uralkodik, ő az egyetlen, aki valóban békességet akar közte és a tanítványok között és magukban a tanítványokban. Csak az tud békességet teremteni a közösségben, akiben magában békesség uralkodik, aki maga meg tudott békélni azzal a múlttal, élethelyzettel, közösséggel, amelyben él. Aki valóban - minden más szándékot megelőzve - kizárólag békességet akar, és benne ezt az akaratot semmilyen más, jogosnak, megalapozottnak tűnő érdek nem tudja felülírni. ■ Kendeh K. Péter
