Evangélikus Élet, 2007 (72. évfolyam, 1-52. szám)
2007-07-08 / 27. szám
‘Evangélikus ÉletS PANORÁMA 2oo/. július 8. 7 Hajdú János polgármester beszéde „Távoli találkozók” A paksi offertórium A paksi országos evangélikus találkozó záró istentiszteletének offertóriumát az Esztus-ház javára gyűjtötték; az épület, amely reménység szerint hamarosan a Mevisz-Bárka központja lesz, a 2003-ban tragikus körülmények között elhunyt lelkésznőről, Andorka Eszterről kapta a nevét. A néhány forint híján félmilliónyi adományt június 28-án a Puskin utcai püspöki hivatalban, a találkozó kiértékelésének keretében adták át Szász Gizellának, az Esztus-ház képviselőjének. A találkozó szervezői és a Mevisz-Bárka szakcsoportja ezúton is köszöni a testvérek áldozatkész adományát, és Isten áldását kéri az adomány felhasználóira. MT ► Gémes Istvánt, Pista bácsit nem kell bemutatnunk az Evangélikus Élet olvasóinak. A nyugalmazott evangélikus lelkész - feleségével együtt, aki nem mellesleg számos kötet szerzője - Stuttgartból érkezett a találkozóra.- Nem „csak” vendégként van jelen, feladatot is kapott...- Nagy meglepetés volt, amikor pár héttel ezelőtt hírét vettem, hogy a szervezők keresnek valakit a Megbékélés haláron innen és túl címet viselő szekció vezetésére. Ifjabb dr. Fabiny Tibor küldött egy e-mailt e tárgyban, én pedig, bár sajnos az egészségi állapotom nem tökéletes, azonnal, spontán igent mondtam. A legfiatalabb fiunk hozott el.- Milyen benyomásokat szerzett ezen a találkozón?- Amit most itt Pakson átélek, sokban emlékeztet az orosházi országos találkozóra - én azon vettem ugyanis részt, azóta én nem voltam ilyen rendezvényen. Akkor igen mély benyomást tett rám - békési hazám kellős közepén -, hogy ekkora evangélikus sereglet összejött. A német evangélikus napokra, a Kirchentagra nem járok; csak egy ízben voltam, amikor Stuttgartban rendezték, de ez a találkozó egészen más. Sokkal több időre lenne szükség, hogy találkozzunk, legyen alkalom mindenkivel egy- egy kézfogásra, tudjunk néhány mondatot váltani egymással...- Pista bácsi bizonyára sok ismerőssel találkozott itt Pakson, akikkel egyébként - mivel Németországban él - ritkán fut össze...- Ötvenhárom éve élek külföldön. Sok helyen szolgáltam Magyarországon is, mielőtt elhagytam az országot, és nagyon nagy örömöm, hogy nem csak a lelkész kollégák, hanem régi gyülekezeti tagok is megszólítanak, vagy olyanok, akik a könyveimet olvasták. A lelkészi kart már egyre kevésbé ismerem, sokukat csak névről, az Evangélikus Életből. Itt a névhez most végre arcot is tudok kapcsolni.- A „Békesség néktek!" mottót mennyire érzi aktuálisnak? Több megszólaló rámutatott, hogy a szétszakadozottságától szenvedő' társadalomban a békesség megteremtésénél maibb, fontosabb feladat nincs. Egyetért ezzel?- Igen, bár hozzá kell tennem: ez a köszöntés minden istentiszteleten elhangzik! Én igazából a megbékélésre helyezem a hangsúlyt, hiszen itt erről van szól Olyan hiánycikk ez, amit nem tudunk sehonnan beszerezni - hangzott el az első napon. A megbékélés mibenléte, az, hogy mit kell ezen értenünk, véleményem szerint a szekcióbeszélgetéseken jutott igazán kifejezésre. Vagyis hogy mit kell tenni azért, hogy megbéküljünk egymással. A világunknak megbékélésre van szüksége, meg kell békülnie testvérnek a testvérrel, megbékélésre van szükség Istennel, Krisztussal. Örülök neki, hogy ezt a témát jelölték ki a szervezők.- Mit fog magával vinni Stuttgartba, továbbítja-e a találkozó üzenetét az ottaniaknak?- Ha hazamegyek a gyülekezetbe, természetesen beszámolok róla. Átadom az élményeket. Remélem, hogy a házi bibliaóráinkon - ahol harminc ember is összejön alkalmanként - fel tudjuk majd dolgozni ezt a témát. ► Lautner Erzsébet Munkácsról érkezett; ő az utolsó megkeresztelt evangélikus a városban. Mindennapjairól és a találkozón szerzett benyomásairól kérdeztük.- Egy kezemen meg tudom számolni az otthoni evangélikus testvéreket. Legtöbbjük már sajnos idős, ágyhoz van kötve. Én egymagám jöttem Munkácsról, mert olyan indíttatást éreztem, hogy el kell fogadnom a meghívást.- Hogyan alakult a sorsa, egy szál munkácsi evangélikusként milyen a hitélete?- 1946-ban születtem; akkor még volt templomunk. Majd bejöttek az oroszok, s megszűnt a gyülekezeti élet, mert sokan elkerültek, elmenekültek; a szlovákok - ők voltak evangélikusok - Szlovákiába kényszerültek. Mi a családunkkal ott maradtunk. Beolvadtunk a református egyházba, oda járok templomba, istentiszteletre, ott élem a hitéletemet. Duplán vagyunk gazdagok: úgy érzem, evangélikus gyökereimmel a református egyházban élhetek aktív életet. Konferenciákra is járok. Nem probléma, hogy egyedül vagyok, nagyon jól érzem magam, ott is konfirmáltam.- Miként tartja a kapcsolatot a Magyarországi Evangélikus Egyházzal?- Úgy kezdődött, hogy Józsa Márton, aki Kárpátalján volt lelkész, negyven év után visszatért Munkácsra, és meghívott a siófoki Makovecz-templom felszentelésére. Piliscsabán is voltam konferencián, s a Deák téri templomba mindig bemegyek, ha Budapesten járok. Ott is volt evangélizáció - s most itt vagyok. Rendszeresen kapom a Híd magazint, és rendszeresen meghívnak a magyarországi evangélikusok.- Viszontagságos útja volt Paksig?- Igen, a jegyembe ötszáz kilométer van beírva. Hét átszállással, vonattal jöttem. Otthon sokan csodálkoztak is, hogy egymagám nekivágok, de bennem fel se merült, hogy ne jöjjek. Hiszen tudom, hogy nem vagyok egyedül! Képzelje, a csarnokban „véletlenül” olyan testvér mellé ültem le, aki épp Ukrajnába fog átmenni dolgozni... Meghívott vacsorára, és kisült, hogy közös ismerőseink is vannak! Hát nem csoda ez? Fenntartjuk majd a kapcsolatot.- Mit jelent az Ön számára a találkozó jelmondata, a „békesség néktek”?- Annál nagyobb jelentőségű gondolat a kisebbségben élők számára Kárpátalján sincsen, mint a megbékélés. Ezért úgy fogalmaznék, az ökumené az én tulajdonképpeni vallásom... Minden fele- kezettel való megbékélést nagyon fontosnak tartok. Nem is tudnék hitközösség nélkül élni! ■ Kőháti Dóra Elhangzott június 22-én, az 5. országos evangélikus találkozó megnyitóján. Köszöntöm a Magyarországi Evangélikus Egyház ötödik országos találkozójának minden kedves résztvevőjét, meghívott vendégét. Nem ez az első alkalom, hogy köszönthetjük a városba érkező evangélikus magyarokat, hiszen tíz éve az első országos találkozót is itt szervezték meg, majd a regionális ökumenikus összejövetelt is itt tartották. Kedves jelenlévők! Fontos és nagyon időszerű jelmondatot választottak az országos találkozó résztvevői. „Békesség néktek!” Nagyon, nagyon időszerű jelmondat! Mondhatnák, ez mindig időszerű! Lehet, most különösen az, hiszen a világban is, az országban pedig különösen nagy a szembenállás. Ember és ember között. Gyermek és felnőtt között. Nemzedékek között. Embercsoportok között. Pártok és politikusok között. Mondhatnák, ez mindig így volt, majd megbékélnek egymással. Nem, kedves jelenlévők! Ez nem volt mindig így, és nem fognak, nem fogunk magunktól megbékélni. Az irracionális mértékű szembenállás már régóta mérgezi életünket, hétközKevés ehhez a felismerés, kevés ehhez az elhatározás. Azért is kevés, mert a jó a rosszal nem köthet kompromisszumot. És bizony sokan így képzelik el a békét, így képzelik el a megbékélést. A feladat, amit a tanácskozás maga elé tűzött, nemes és embert próbáló. Kérem a Mindenhatót, segítse és tegye eredményessé munkájukat, legyen áldás az előadásokon, a beszélgetéseken, az igehirdetéseken. Legyen eredményes az a két nap, amelyet Pakson töltenek. Legyen ennek az országos találkozónak kisugárzása a nemzetre, az országra és az ország kormányzásra nem mindig méltó vezetőire. Isten hozta önöket Pakson! Köszöntőm önöket a város lakossága, képvise- lő-testülete és a magam nevében! Érezzék jól magukat itt a sportcsarnokban, a művelődési központban, a pincesoron és a Dunán, a Duna-parton is, a találkozó minden színhelyén. Tisztelt jelenlévők! A mindannyiunk életében oly szükséges békesség csak nyílt, őszinte, a másikat nem legyőzni, hanem megérteni akaró emberi magatartással, hozzáállással érhető el. Biztos vagyok abban, hogy az önök találkozója közelebb visz majd bennünket ehhez az Istennek is tetsző állapothoz. Békesség mindnyájunknak! napjainkat. Megbénítja gondolatainkat és cselekedeteinket. Értelmes, az emberhez méltó dolgoktól, a munkától, az alkotástól vonja el az értékes energiákat. Nem fogunk megbékélni magunktól, mert már késő. Segítségre van szükségünk, mert nekünk már csak a harchoz van erőnk. A harchoz van bátorságunk. A megbékéléshez, a kiengesztelődéshez kellene az igazi bátorság, de már nem vagyunk magunktól képesek ezekre. Isten segítségével egymásból kell erőt merítenünk mindehhez. A megbocsátáshoz, a kiengesztelődéshez, a békéhez.
