Evangélikus Élet, 2007 (72. évfolyam, 1-52. szám)
2007-07-08 / 27. szám
6 200/. július 8. PANORÁMA ‘Evangélikus ÉletS> A z EvÉlet legutóbbi száma illő részle- í-\ tességgel tudósított a június jL. X.22-23-án Pakson megtartott 5. országos evangélikus találkozóról. Összeállításunk végén jeleztük, hogy a kiállításokra és a péntek esti színházi bemutatóra lapunkban még visszatérünk, és közöltük azt is, hogy a rendezvénysorozaton készült felvételekből válogatás lesz látható a találkozó honlapján, a http://talalkozo.lutheran.hu/ címen. Internetes hozzáféréssel nem rendelkező olvasóink közül tették szóvá néhányan, hogy szeretnék, ha egy-egy fotó közlésével - időről időre - lapunk is segítene felidézni a paksi pillanatokat. Remélve, hogy a nyomda ezúttal nem „szabotálja” tervezőszerkesztőnk ebbéli igyekezetét, panorámaoldalunkon most is elhelyeztünk néhány fekete-fehér képet a színes együttlétről. Ráadásként nemcsak a találkozó két „határon túlról” érkezett résztvevőjének vallomását közöljük, de - közkívánatra! - a város polgármesterének a találkozót megnyitó beszédét is. M A szerk. Három kiállítás - egy megnyitó Szita István (balra) tárlatának személyes hangvételű püspöki megnyitója ► Hármas kiállításmegnyitóra került sor június 22-én este a paksi országos evangélikus találkozóhoz kapcsolódóan a város művelődési házában. A testté vált megbékélésnek lehettek tanúi mindazok, akik ott voltak Szita István kiállításának megnyitóján. Az egykori cinkotai segédlelkésznek egy 1968. november 9-ei bíráló megjegyzése miatt azonnal el kellett hagynia szolgálati helyét; teljes erkölcsi rehabilitációjáról csak ez év január 18-án döntött az országos presbitérium Gáncs Péter előterjesztése nyomán. (A közben eltelt csaknem negyven évről az Evangélikus Elet 2007. február 18-ai számában olvashattak interjút vele. - A szerk.) A Déli Egyházkerület püspöke még tavaly karácsony előtt kereste fel Szita Istvánt, és mondta el neki a tervezett rehabilitáció hírét. Most, a kiállítás megnyitásakor így emlékezett vissza a festőművésznél tett látogatására: „Semmi nyoma nem volt benned a keserűségnek, a tüskének. Köszönjük, hogy harmincnyolc A roma művészek tárlatát Szeverényi Mihály festőművész (jobbra) is megtekintette Jónás és a cethal - Czenthe Ilona (11 éves) díjnyertes pályamunkája év után nem azt kérdezted, hogy hol voltunk eddig, hanem kezet nyújtottál!” Szita István hatvankét kiállított képe közül ötven Márk evangéliuma, tizenkettő pedig János apostol mennyei jelenésekről írt könyve egy-egy - a kép alján is olvasható - versének legfontosabb pillanatát ábrázolja. Ahogy az alázatos egyszerűséggel megfestett képek alkotója elmondta az egybegyűlteknek: „Ami a kereten belül van, az az Isten örömhíre Jézus Krisztusról.” Szita István kiállításának megnyitója után került sor Borkő Mariann, Horváth Kálmán, Kiss Sándor, Vári Zsolt és Balogh Tibor (utóbbi nem tudott jelen lenni az alkalmon) közös tárlatának megnyitására. Az öt roma képzőművésszel való találkozásáról és közös emlékeikről szólva Szeverényi János országos missziói lelkész így fogalmazott: „Istennek adok hálát, hogy személyükkel, szeretetükkel és képeikkel megajándékoztak bennünket.” A fentieken kívül egyházunk gyermek- osztályának Állatok a Bibliában címmel meghirdetett rajzpályázatának díjazott alkotásai is helyet kaptak a művelődési házban, a sportcsarnokban pedig Szeverényi Mihály festőművész állította ki a békéscsabai oltárképhez készült vázlatait. ■ V.J. A tékozló fiú megtérése Pakson Mivel az elmúlt hetekben több ismerős is megállított, és afelől kérdezett, hogy mit tudok Padi Gergely készülő előadásáról, érdeklődéssel utaztam Paksra. Nem mondanám, hogy csak ezért, de péntek délután a közlekedési viszonyok minden egyéb tervet keresztülhúztak. A művelődési ház nagytermében néhány köszöntő és bemutatkozó szó után kezdődött el a produkció. Gáncs Péter püspök vaskos vásári komédiát ígért a nézőknek, a végén katarzissal. Bevallom, számomra egyiket sem nyújtotta. A túl hosszúra sikerült előadás alatt az ismert bibliai történet elevenedett meg, igaz, korunkra aktualizálva és némi „többlet happy enddel”: nemcsak az apa békéi meg fiával, hanem a két testvér is egymással. Hogy Castellano de Castellani szövege nem hatott „középkorinak”, az leginkább Tandori Dezső fordításának tudható be, amelyen utóbb alig egy-két szót változtattak. A szokatlan interpretáció okán azonban valahogy mindvégig kettősséget éreztem: nem tudtam eldönteni, hogy amit látok, az komédia vagy paródia. Bár mitől is lehetne komikus a tékozló fiú története? Akkor már inkább gyarlóságunk gúnya, csakhogy tele közhelyekkel. Ám ha a darab nem ütötte is meg egy jobbfajta vásári komédia színvonalát, mindez azért nem kisebbíti a társulat érdemét, tagjainak bizonyított tehetségét. A színpadon a színészek nem szólalnak meg. Mozdulataikat - a játékot - előre felvett szöveg kíséri (playback). Csak néha hangzik el élőben egy-egy „betétdal”, bár számomra ezek az operettáriák és nóták inkább zavaróak voltak, mint szórakoztatóak. A némajáték persze nem véletlen. A Színházi és Filmművészeti Alapítvány tagjai között ugyanis süketnémák is vannak. Az előadás során azonban mindez legfeljebb sejthető. Időnként a tékozló fiú testvére „jelel”, de hogy közülük ki a „sérült”, azt a nézőtérről legfeljebb találgatni lehet. A hat szereplő közül hárman - Tóth Anita, Beszterczey Attila és a címszerepet alakító Padi Gergely (a darab rendezője) - hivatásos színészek. Napsugár Anna jeltáncművész, egy nemrégiben született művészeti ág első magyar képviselője, Tóth Gergő animátor, Popele Róbert pedig rajzfilmkészítő, és színészként ebben a darabban próbálta ki magát először. Mindebből - ahogyan említettem - az egyszeri néző szinte semmit sem észlel. Az előadás gördülékeny, a mozdulat és a háttérhang tökéletes szinkronban van, a sérültek és „egészségesek” tökéletesen működnek együtt. Az alapítvány munkájában egyesül a két világ, áthidalva azt a szakadékot, amelyről - esélyegyenlőség címen - a mindennapokban annyit beszélünk. Pakson láthattuk, hogy a megoldás néha egészen egyszerű: csak kezet kell tudni nyújtani, vagy a kinyújtott kezet megragadni. A többi talán megy majd magától is... A színpadi történetben azonban mindvégig ott egy láthatatlan kéz is. Van, aki folyamatosan érzi ezt magán, van, aki elutasítja. Tékozló fiúnknak a pokol bugyrait kell megjárnia ahhoz, hogy észrevegye ezt a segítő, hazaterelő kezet. A tanmese akkor nemesül át a színpadon is példázattá, amikor a megtért fiú apja kimondja, hogy „az embert, ha nem gondol Jézusára, az ördög megkísérti végül”. Csakhogy ez a darab végi közhely akkor is közhely, ha keresztény közhely. Néha szemünk előtt lebeg, s aszerint élünk, máskor meg... Nos, ilyenkor azért talán még egy színházi emlékeztető is jól jön a tékozló fiúról. ■ Veres Emese-Gyöngyvér Tóth Gergő, Padi Gergely és Beszterczey Attila
