Evangélikus Élet, 2007 (72. évfolyam, 1-52. szám)

2007-07-01 / 26. szám

8

‘Evangélikus ÉletS

2007. július I.- -1'

FÓKUSZ

Párbeszéd a kereszténység és a zsidóság közt

Évtizedes barátság

Bizonyára föltűnő, hogy ennek a szekcióbeszélgetésnek a címe nem „megbékélés”, hanem „párbeszéd”. Szó sincs arról, hogy kitörölnénk emlékezetünkből mindazokat az eseményeket, amelyek nagyon is indokolttá teszik a megbékélés lelkületét és gyakorlatát. Kereszténység és zsidóság azonban olyan közös és különleges alapról indulhat, amely minden más, a találkozó témáiban körbejárt többi csoport, közösség megbékélésének is egyetlen alapja és forrása lehet.

Ez a közös alap a „beszéd”, de nem az emberi beszéd. Az Úr szava, igéje, beszéde, melyben ő maga szól hozzánk, köztünk, és szólal meg bennünk. Zsidó és keresztény nem egymás mellett elbeszélő monológot mond, hanem párban beszélhetnek - különleges párbeszéd ez.

Nem egyszerűen dialógus, mert nem a magunkét mondjuk. Az Örökkévaló szól rajtunk keresztül, és mi ezért érthetünk szót egymással is. E hivatásunk, küldetésünk a világban átjárhatóvá tesz olyan határokat keresztény és zsidó közt, amelyek másképp nehezen vagy sehogy sem átjárhatók. Erről az alapról indult Pakson Róna Tamás rabbinak és e sorok írójának a párbeszéde.

A beszélgetésbe bekapcsolódók kérdései az őszinte érdeklődés és tanulás, megismerés vágyából fakadtak. Sok érdekes, fontos információval gazdagodtunk a zsidó emberek helyzetéről, életéről, gondolkodásáról, hitéről.

Mindezek mellett és fölött azonban a legfontosabbról, az alapról is szólhattunk párban beszélve. Isten békességéről, melynek forrása, alapja, feltételrendszere nem nálunk, embereknél van: Isten teremti, munkálja szavával, Leikével az ember szívében. Ez az a béke, a salom, amely nélkül szárnyaszegett torzó zsidó és keresztény ember élete egyaránt.

Van tehát miről, pontosabban kiről „párbeszélnünk”: a békesség Istenéről, és e beszédben maga az Örökkévaló van jelen, és szólal meg. Keresztényként annyit tehetünk hozzá: Isten békessége Krisztus személyében jelent, jelenik meg, és benne, vele és általa lehet igazán személyes életünk valóságává.

■ Kovács László evangélikus lelkész

► A paksi Hoffmann Ádámné, Marika és a békéscsabai Mokrán Paine, Ica tíz évvel ezelőtt, az első találkozón ismerkedett meg. Azóta mindkettőjük élete szomorú fordulatot vett. Egy időre el is veszítették egymást szem elől, de most ismét találkoztak...

Ica: Legutóbb Székesfehérváron, azelőtt Orosházán is voltam, tíz éve pedig Pakson, onnan van az ismeretség Marikával.

Marika: Természetesen ott voltam az első paksi találkozón, emlékszem, milyen nagy izgalommal vártuk a vendégeket. Most nagyon örülök, hogy ismét találkoztam a barátnőmmel. Ica keresett engem korábban is, én is őt, és így tartottuk a kapcsolatot.- Önök szerint miért jó, hogy ennyi evangélikus testvér találkozik egymással?

Ica: Feltöltődést, összetartozást ad, az ember lelkében megerősödik, meghitt és jó ez az együttlét. Halljuk a prédikációkat, megerősítést nyerünk a hitben. A békesség olyan szép gondolat, a mai világban pedig olyan aktuális! Mindenki úgy jött ide, áki itt van, hogy meg van békéivé.

Marika: Amikor egy egész sportcsarnok énekel, tele van a szívem hálával és örömmel, és szeretném magamhoz ölelni a világot. Nekem nagyon tetszik a sok szekció, kár, hogy egy időben vannak,

Marika és Ica Kóháti Dóra mikrofonja előtt

mert több téma is érdekelne, nehéz közülük választani.- Amint látom, éppen egy fényképalbumot nézegettek Nem szokványos, ahogyan ismét egymásra találtak - mi történt?

Ica: Azóta, hogy Pakson 1997-ben találkoztunk, sajnos megváltozott az életünk. Én tíz éve a férjemmel voltam itt; azóta mindketten, Marika is és én is megözvegyültünk.

Marika: Megváltozott a lakcímem, a telefonszámom, és sajnos Ica levele mindig visszament a feladóhoz.

Ica: A találkozásunkat isteni rendeltetésnek gondolom. Sem Marika címe, sem a telefonszáma nem volt meg; a buszban egyre arra gondoltam: „Istenem, segíts, hogy ha itt lesz Marika, találkozzak vele!” És ahogy leszálltunk a buszról, mindjárt egy olyan emberrel találkoztam, aki személyesen is ismerte Hoffmann Ádámnét!

Marika: Nagyon megörültünk egymásnak, összeölelkeztünk. Azóta itt próbáljuk ezt a kis időt jól kihasználni, Ica pedig meghívott látogatóba Békéscsabára. Ez a találkozó erősít hitben és szeretetben, s ezzel elérte a célját, személyes megtapasztalás révén épülünk a hitben, én pedig barátokra találtam.

A Dunánál

Az 5. országos evangélikus találkozó záró istentiszteletén ülök, Pakson. Különlegesen jól sikerült ennek a helyszínnek a kiválasztása: a Dunán ott ring az oltárrá szentelt uszály, rajta a liturgiában szolgáló lelkészek és világiak, valamint az énekkarok tagjai. Keskeny híd köt össze minket a parton helyet foglaló kétezres gyülekezettel. A fúvósok irányításával erőteljesen hangzik a közös ének, tisztán szól a pécsi énekkar hangja, hitet sugároz a gospelkórus szolgálata, valamint a sokak számára újszerűnek ható jelképes cselekedetek is megérintik az emberek lelkét.

A hatalmas uszály-oltár mögött méltóságteljesen hömpölyög a folyó. Nem csoda, hogy ezen a helyszínen József Attila A Dunánál című versének egy-egy sora motoszkál bennem. Én ugyan nem „a rakodópart alsó kövén" ülök, és nem azt nézem, „hogy úszik el a dihnyehéj". hanem az oltár oldalán foglalok helyet, és a középre kitett Bibliát figyelem, amelyet a mindenki örömére fel-feltámadó szellő lapoz egyre sebesebben. Arra gondolok, bárcsak a legkülönlegesebb szél, a pünkösdi Lélek késztetne minket az írás egyre mohóbb olvasására. Az oltár mellett a hely szellemének és a találkozó több igehirdetésének megfelelően egy méretes halászháló látható, amely ezúttal egy óriási, nyers fából készült keresztet borít be.

A csodálatos halfogás története mintegy keretezte a paksi találkozót. A Lukács evangéliumában olvasható tudósítás szerint Krisztus így utasította Simon Pétert a háló kivetésére: „Evezz a mélyre!” (Lk 5,4) Elsekélyesedő kapcsolatoknak kedvező mai világunkban jó ezt újra és újra tudatosítanunk. Ez fogalmazódik meg József Attila versében is: „.. fecseg a

felszín, hallgat a mély.” Az országos evangélikus találkozó valóban arra késztetett minket, hogy ne elégedjünk meg a felszínes fecsegéssel, hanem teológiai vagy művészeti mélységek felé is evezzünk, így lehettünk részesei a megbékélésről folytatott pódiumbeszélgetésnek, az azt követő csoportos beszélgetéseknek vagy éppen a tékozló fiú történetét rendhagyó módon megjelenítő színházi előadásnak.

Telitalálatnak bizonyult a helyszínválasztás

.....játszadoztak szépen / és nevetgélte

k a habok felém.” A súlyos kérdések megvitatása után jó volt, amolyan oldásként, derűsebb hangulatokat is átélni. Önfeledten örülhettünk egy-egy rég nem látott testvérnek, az árnyas fák alatt felidézhettük az elmúlt találkozók nevezetesebb eseményeit, vagy éppen a borospincék hűvösébe húzódhattunk a forró éjszakában. Hiszem, sok barátság szövődött, testvéri kapcsolat erősödött az ilyen asztalközösségekben.

Átélhettük az evangélikusság egységét, az összetartozás örömét. „Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.” Ha valahol, akkor ebben a közösségben válhat valóra az apostoli intés: „Örüljetek az ömlőkkel, sírjatok a sírókkal.” (Róm 12,15) Az őszi orosházi találkozó után újra találkozhattunk határon túli testvéreinkkel: jöttek Németországból, Erdélyből és a Felvidékről, sőt boldogan ölelhettem át az az asszonyt, aki Munkácsról érkezett. Az egykor virágzó kárpátaljai magyar evangélikusság hagyományainak egyik utolsó őrizője ő.

Szolgálatunkba be kell, hogy épüljön az elmúlt nemzedékek ismerete, küzdelme és megannyi álma. „...őkfogják ceruzámat / s én érzem őket és emlékezem.” József Attila számára „Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa" jelenti a tájékozódási pontot. Egyházunk országos felügyelője pedig - az istentiszteletet bevezető szavaiban - arról tett hitet, hogy nyitott lelkülettel, a kívülállók számára is vonzóan lehetünk

annak az evangélikus közösségnek tagjai, amely Kossuth Lajos, Görgey Artúr, Berzsenyi Dániel, Mikszáth Kálmán és Andorka Rudolf egyháza is volt.

A paksi találkozó érintette egyházunk közelmúltját és annak tényfeltáró feldolgozását is. Igen, „a múltat be kell vallani”. Ezzel nyerheti el teljes értelmét a választott jelmondat: „Békesség néktek!” Annak érdekében azonban, hogy az előttünk járó nemzedékek harcát valóban „békévé oldja az emlékezés”, mindenekelőtt a jézusi békét kell magunkévá tennünk, amelyet ő nem úgy ad, ahogy a világ adja 0n 14,27). A Dunáról a versből is tudjuk, hogy az „múlt, jelen s jövendő”, ám a mi Urunkról még inkább vallhatjuk, hogy ő „tegnap, ma és mindörökké ugyanaz" (Zsid 13,8).

Mindezek nyomán megerősödhetett bennünk az a felismerés, hogy még mindig nem késő „rendezni végre közös dolgainkat”. A megtapasztalt jézusi békesség azt is jelenti, hogy összefogunk, számon tartjuk a másikat, őrizkedünk egymás felelőtlen címkézésétől, a másként hívők megbélyegzésétől. Jó, hogy ott a Duna partján megfogtuk egymás kezét.

Jézus így szólított meg minket a Dunánál: „Békesség néktek!” Ezért lehetünk magunk is békekövetek. Isten nekünk adta a békéltetés szolgálatát, és reánk bízta a békéltetés igéjét. A paksi találkozó megerősíthette bennünk az elszá- nást, hogy gyülekezetünkben, családi körben, hivatásunkban és nemzetünk egészében újra és újra ezt mondjuk: „Krisztusért járva követségben, mintha Isten kérne általunk: Krisztusért kérünk, béküljetek meg az Istennel!” (2Kor 5,20) „.. .ez a mi munkánk; és nem is kevés.”

m Fabiny Tamás