Evangélikus Élet, 2007 (72. évfolyam, 1-52. szám)
2007-01-21 / 3. szám
8 2007. január 21. FÓKUSZ "Evangélikus ÉletS Január 22. - a Himnusz születésnapja Az olümpiai győzelem a régi Görögországban az ember által elérhető teljesítmények rangsorában a legelső helyet foglalta el: ugyanazt jelentette^ mint egy hadvezér háborús diadala. A győztes híre „fénnyel övezte honát is” - ahogyan Pindarosz, a költő fogalmazott. Polgártársai tiszteletének, figyelmességének és csodálatának középpontjában állt. Fényes ünneplésben volt része: kórusok énekelték meg tettét, ódával köszöntötték, és himnuszt énekeltek a tiszteletére. Az újkori olimpiai játékok szülőatyja a francia Pierre de Frédi Couber- tin báró (1863-1937) volt. O készítette el az Olimpiai alapokmánynak és az Olimpiai jegyzőkönyvnek a vázlatát is 1894-ben. Flangsúlyozza bennük a játékok egyetemességét, a versenyzők egyenlő voltát, illetve meghatározza, hogy a mindenkori győztes országának nemzeti zászlóját az egyes versenyszámok után vonják fel a díszárbocra. A két évvel később Athénban megrendezett első újkori olimpián már így is történt. Igaz, később, az 1965-os melbourne-i játékok alkalmával született olyan javaslat, hogy szüntessék meg a résztvevők nemzeti csoportokban való felvonulását, hagyják el a nemzeti zászlónak a győztes tiszteletére történő ünnepélyes felvonását, és az állami himnuszokat valamilyen olimpiai melódiával helyettesítsék. Végül is azonban sikerült megőrizni az eredeti, 1896-os szertartás elemeit. Mindössze az állami himnuszokat kurtították meg néhány taktusra. Az első újkori olimpia megrendezése óta eltelt több mint száz évben, hála Istennek, sok magyar sportolónak megadatott, hogy olimpiák, illetve más nemzetközi sportversenyek alkalmával a dobogó legtetején álljon. Néhányukat arra kértük, idézzék fel az Evangélikus Élet olvasói számára, hogyan élték meg azokat a pillanatokat, amelyek bennünket, szurkoló honfitársakat a mai napig büszkeséggel töltenek el, és milyen érzésekkel hallgatták a felcsendülő Himnuszt. Kovács Ágnes olimpiai, világ- és Európa-bajnok, világkupagyőztes úszó Többször is megadatott, hogy az én tiszteletemre szólalt meg a Himnusz. Mindegyik alkalom nagyon megható volt. Az, hogy a dobogó tetején állva a könnyeim is kicsordultak, csak kétszer fordult elő; a sok eredményhirdetés közül ezek a legemlékezetesebbek. Tizennégy évesen, a genfi ifjúsági Európa-bajnokságon nem én voltam a fő esélyes. Váratlanul, mintegy sokként ért, hogy én nyertem. 2000-ben, a sydneyi olimpián aztán már pont a velem szemben támasztott elvárások jelentettek nagy lelki terhet. Nehéz volt megbirkózni ezzel. Akkor a sírást a győzelem utáni hihetetlen boldogságérzet és az engem körülvevő hatalmas szeretet megtapasztalása váltotta ki belőlem. Kovács „Kokó” István olimpiai, világ- és Európa-bajnok ökölvívó Nagyon szerencsésnek vallom magam, mert a sport- pályafutásom alatt sokszor megadatott, hogy halljam a magyar himnuszt. Mindig megfoghatatlan élmény ezt a szomorkás hangulatú, mélabús dalt hallani, amely minden magyarban ugyanazt az érzést kelti. Emlékszem, amikor 1991- ben megnyertem az amatőr világbajnoki címet, és a díjátadó ünnepséget a magyar himnusz nélkül akarták elkezdeni, mert a technikus nem találta meg a kazettát, kicsit kétségbeestem. Nem szerettem volna, ha életem első világverseny-győzelme után nem hallhatom... Végül az utolsó pillanatban sikerült megszólaltatni. Volt olyan alkalom is, amikor megpróbáltam magam is énekelni, mint például a ’96-os atlantai olimpián, de elcsuklott a hangom, és fél térdre ereszkedtem. Én voltam akkor a legboldogabb és egyszersmind a legmeghatottabb ember a világon: hallottam, amint több száz szurkoló énekli nemzeti himnuszunkat. Ugyanígy éreztem a profi években, a címmérkőzéseken, például az Üllői úton, az Európa-bajnoki meccsemen, amelyre tizenötezer szurkoló jött el. Marton László Kölcsey Ferencről (1790-1838) készített bronzszobra 1973 óta idézi fel nemzeti imánk költőjének alakját Szatmárcsekén. A Himnusz - eredeti helyesírással Hymnus - 1823. január 22-én nyerte el végső formáját. Először az Aurora irodalmi zsebkönyvben jelent meg 1829-ben. A Nemzeti Színház 1844-ben írt ki pályázatot a megzenésítésére. Erkel Ferenc nyertes művét még abban az évben bemutatták. Budakeszin látható V. Majzik Mária Himnusz-emlékműve Sallay András világbajnok jégtáncos A Himnusz hallatán mindig könny fut a szemembe. így volt ez 1980-ban Dortmund- ban is, amikor sokkal tempósabban, mint ahogy a fülünk megszokta, a győzelmünk tiszteletére játszották. Nagy érzés volt, hisz tizennégy éves együttes munkánk megkoronázása volt az aranyérem. Könnyezhettek sokan a tévéképernyők előtt is, akik szemetükkel, bátorításukkal adtak erőt a sokáig kilátástalannak tűnő győzelemhez. Nem volt hiába; egy tízéves szovjet győzelmi sorozatot sikerült megtörnünk jégtáncban. A látvány is szívet melengető volt: legfölül a magyar zászló és mellette kétoldalt a két szovjet... Ez akkor sokaknak különös jelentőséggel bírt. Azóta is sokat gondolok arra a március 16-ára. Különösen akkor jut eszembe, amikor magyar sportolók - vagy bármilyen műfajban mások - állnak a dobogó legtetején, és könnyeikkel küszködnek. Egy ilyen győzelem a nyerteseket hazájuk követeivé emeli, akik tudásukkal, szorgalmukkal, tehetségükkel és alázatukkal szolgálják a nemzetet, győzelmükkel hálálják meg a kapott erkölcsi és anyagi támogatást, a szeretetet és a bátorítást. A kimagasló eredmények másokat is bátorítanak, erőt adnak, a hazának hírnevet 'szereznek, felemelkedését segítik. A nyertesek egy olyan habitust szereznek, mely a „civil* mindennapjaikban sem teszi alku tárgyává a legmagasabb szintre való törekvést. Megint 1980. Hazaérkezésünkkor a junior korcsolyázók Czafeó Gyuri vezetésével kihívtak bennünket a Népstadionba, és megkértek, hogy álljunk fel az egyik lépcsőjére, hogy magnóról lejátszhassák - immár rendes tempóban - a Himnuszt. Ott nem könnyeztünk. Sírtunk! Gyuri! Köszönjük! Fa Nándor vitorlázó Két fiatalember egy nap elhatározta: ők lesznek az első magyarok, akik megkerülik a Földet egy vitorlás hajón. Fa Nándor és Gál József attól a perctől fogva ennek a tervnek a lázában élt, majd kitűzték az indulás időpontját: 1985. szeptember 26. A közel kétéves út (1987. szeptember 12-én kötöttek ki újra Opatijában) embert próbáló, ugyanakkor felejthetetlen élményeiről az ötletgazda, Fa Nándor könyvben számolt be annak idején (A Szent Jupát 700 napja; Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1988). Az alábbi részlet az ausztráliai partraszállás pillanatait idézi fel. Korábbi előrejelzésünk alapján csak másnap reggelre várták érkezésünket Sydney kikötőjébe az ott élő magyarok. (...) Korán reggel frissen ébredtünk. (...) A kristálytiszta levegőben csak néhány bárányfelhő díszítette a horizontot, de ezek is felszívódtak a felkelő nap sugaraitól. Horgonyt és motort rántottunk, s egy óra múlva bepöfögtünk Port jackson ébredező kikötőöblébe. Tudtuk nagyjából, hogy balra a második öblöcskébe, a Watson-öbölbe kell újra horgonyra állnunk, és megvárni a hatóságokat a vám- és útlevélvizsgálat, valamint az egészség- ügyi szertartások miatt. (...) Kilenc óra helyett tizenegyre jöttek az aktatáskások, de addig sem unatkoztunk. Egyre több hajó érkezett magyar zászlókkal feldíszítve, integető emberékkel a fedélzeten. (...) Scha- nendoa III. elnevezésű hajóján rövidesen megjelent Julius Charoday, a fogadásunk megszervezésére és a későbbi támogatásunkra megalakult Szent Jupát baráti kör alapítója, és vele együtt jöttek a kör tagjai. (...) Julius szép köszöntő beszéde után a magyar népviseletbe öltözött zenekar játszani kezdte a Himnuszunkat, amelynek hangjait lassan elnyelte a tömeg éneke. Csak aki állt már a dobogó tetején, hallgatva a Himnuszt, csak az tudja, mi fojtogatja ilyenkor az ember torkát... Ott álltunk honfitársaink sokaságától körülvéve, hallgattuk a tapsokat, és az ugyancsak magyar népviseletbe öltözött lányok nyakunkba akasztották a hagyományos fogadóajándékokat, a babérkoszorút, kenyérrel és sóval kínáltak. Szerencsére százan százfelől kérdeztek, így nem derülhetett ki, hogy akkor sem tudnék válaszolni, ha hagynának.
