Evangélikus Élet, 2007 (72. évfolyam, 1-52. szám)
2007-06-03 / 22. szám
‘Evangélikus ÉletS EVANGÉLIKUS ÉLET 2007. június 3. )► 3 „A nagy kiengesztelődés napja” 41 Folytatás az 1. oldalról F. T.: Jogos a kérdés, hiszen ezt „megérteni” teljesen sohasem tudjuk, felettébb nagy titok, müsztérion ez, amelyet csak szemlélni tudunk. Bízom abban, hogy Ittzés János püspök - 2Kor 5,18-21 alapján elhangzó - nyitóáhítata, illetőleg az a párbeszéd is ki fog térni erre, amelyet Kránitz Mihály katolikus, Szűcs Ferenc református és Varga Gyöngyi evangélikus teológussal folytatunk. Fontos azonban az, hogy megérkezzünk a mába, a kérdés mai aktualitásához. A pódiumbeszélgetés résztvevőinek - a magam tanári módján - a napokban elküldtem két fontos könyvet, amelyet híveinknek is őszinte szívvel tudok ajánlani, hogy ők is készülhessenek a beszélgetésre. Az egyik Fazakas Sándornak, a Debreceni Református Hittudományi Egyetem rektorának a könyve, az Emlékezés és megbékélés. (A kötet a Kálvin Kiadógondozásában jelent meg.-A szer k) Ebben írja a szerző, hogy az egyházhoz nincs hasonló „hely és fórum a világban, ahol egykori ellenségek megtanulhatnak egymás felé fordulni, bűnösök és áldozataik egymásnak kezet nyújtani, ahol az Isten irgalma konkréttá válhatna az emberek közötti megbocsátásban, és ahol az emberi lét fenyegetettségét és a halállal szembeni tehetetlenségét a húsvét fényében lehetne szemlélni” (159. o,). EvÉlet: A kérdés mai aktualitása eszerint elsősorban az „ügynökügy” volna? F. T.: Távol legyen tőlünk az a szándék, hogy e valóban összetett és nehéz, sokunk családját is érzékenyen érintő kérdést erőltetetten tematizáljuk. Ám megkerülnünk sem szabad: kis egyházunk máris példát mutatott a nagyobb egyházaknak és a világnak is abban, hogy felállította a tényfeltáró bizottságot, amelynek az első - eddigi egyetlen - jelentése immár bárki számára megismerhető. Jól emlékszem arra az Evangélikus Életben közölt interjúra, amelyben Mirák Katalin történész arra biztatott, hogy „az apák üljenek le a fiaikkal”. Legyünk valóban - ahogyan egyik püspökünk mondta programbeszédében - „beszélgető egyház”. Ehhez én még hozzátenném, hogy legyünk „beszélgető és imádkozó" egyház. Erre a finom kiegészítésre azért van szükség, hogy a beszélgetés ne válhass#: „mellébeszéléssé”, üres és könnyed társalgássá. Az ügynökkérdést nem tabusít- hatjuk, nem söpörhetjük a szőnyeg alá, de ez - hangsúlyozom - csak kis szelete a megbékélés témájának. If), dr. Fabiny Tibor EvÉlet: Egy másfél napos együttléten lehetséges a valódi megbékélés, kiengesztelődés? Nem illúzió ez,- professzor úr? F. T.: Nézze, ha illúziónak gondolnám, ha nem hinnék benne, akkor nem javasoltam volna ezt a témát az espereseknek, akik ezt egyöntetűen elfogadták. Erről szól majd a neves katolikus, református és evangélikus teológiai tanárokkal folytatandó, már említett szombat reggeli pódiumbeszélgetés, és erről mind a hét - önmagában is rendkívül izgalmasnak ígérkező - délelőtti szekcióbeszélgetés a művelődési házban. A találkozót záró szombat délutáni Duna- parti úrvacsorái istentiszteleten Jézus Krisztus valóságos testében és vérében osztozva egy kenyérré - vagy amint Luther mondta: „egy kaláccsá” - válhatunk, a határainkon innen és túlról, keletről és nyugatról, északról és délről érkező magyar, szlovák vagy német nemzetiségű evangélikusok. Ezért is neveztük a Duna-parti úrvacsorái istentiszteletet a „megbékélés ünnepének”, amelynek a vízhez „alkalmazkodó”, bátor, újszerű liturgiája egyéb meglepetéseket is tartogat. Az alkalmat egyébként az MTV kamerái is rögzítik. EvÉlet: Ön szerint hogyan jelenik meg ez a bibliai és teológiai téma a mindennapokban? F. T.: Hát miről szól a körülöttünk lévő világ? Hát nem konfliktusokról - az erők és hatalmak összeütközéséről?! Hát nem terhelt-e konfliktusokkal családi életünk, nem futnak-e még „komoly keresztény házasságok” is zátonyra? Miért a sok veszekedés és válás? Miért olyan csökönyös az emberi természet? Miért nem tudjuk kezelni konfliktusainkat? Hát persze, hogy a bűn miatt! A bűn az ok, s nem csupán az okozat! Jó, hogy léteznek házasságmentő, családgondozó programok. De említhetném a generációk, a szülők és a gyermekek, az apák és a fiák konfliktusát is - ezt is lehet krisztusi módon „kezelni”. EvÉlet: A megbékélés klasszikus példája az Ökumene. Hogyan élhetjük meg az ökume- nét az evangélikusok országos találkozóján? F. T.: A pódiumbeszélgetés résztvevői a három nagy egyházat képviselik. Igazán csak most, e kérdés kapcsán tudatosul bennem, hogy a kisegyházak sajnálatosan kimaradtak e beszélgetésből. Nem kizárt, hogy a szervezési hiányt még sikerül pótolnunk. De az egyik szekció témája kifejezetten az ökumené. E szekció bája, hogy azt egy „ökumenében élő” házaspár - Rozs-Nagy Szilvia evangélikus lelkészünk és férje, Nagypál Szabolcs katolikus teológus, a Békés Gellért Ökumenikus Intézet főmunkatársa - vezeti. Egyébként az én feleségem is gyakorló római katolikus, de legtöbbször eljön velünk, a fiúkkal a budahegyvidéki vasárnapi istentiszteletre. EvÉlet: Ugye nem elírás a programban, hogy az egyik szekció vendége egy rabbi? F. T.: Hát ez fantasztikus, ugye? Róna Tamás rabbi Kovács László dunakeszi lelkészünkkel fog párbeszédet folyatni. Itt tudatosan kerültük a „megbékélés” szót, mert a mi megbékélésfogalmunk Jézus halálára utal, amelyet a zsidóság nem úgy értelmez, mint mi. Én nagyon sokat tanultam hithű zsidó barátaimtól, s azt hiszem, tényleg gazdagíthatjuk egymást a folyamatos párbeszédek által. EvÉlet: Sokak szemében a legizgalmasabb a téma politikai vetülete, hogy tudniillik lehetséges-e a megbékélés tragikusan kettéosztott társadalmunkban... F. T.: A magam részéről igen károsnak vélem a „konzervatív” és „liberális” társadalmi, teológiai, egyházi megosztottságot. Hiszem, hogy vannak jó és rossz konzervatívok, mint ahogy jó és rossz liberálisok is, de a jók mindig megtalálják egymást. Nagyon nagy dolognak tartom, hogy országos felügyelőnk, Prőhle Gergely és Csepregi András evangélikus lelkész, teológiai tanár, aki jelenleg az Oktatási és Kulturális Minisztérium egyházi kapcsolatokért felelős főtanácsadója, örömmel és készségesen elvállalta a szekció vezetését. EvÉlet: Szám szerint hét szekcióbeszélgetés közül választhatnak szombaton délelőtt a találkozó résztvevői. Ha a többi is ilyen izgalmasnak ígérkezik, akkor nem lesz könnyű a választás. Nem lett volna több a kevesebb? F. T.: Szívem szerint én még egy nyolcadik, irodalmi szekciót is terveztem volna: huszonhét éve tanítom Shakespeare drámáit különféle egyetemeken, s az ő nagyszerű komédiái, regényes színművei is éppen a rekonciliációról, a ki- engesztelődésről szólnak. De mindent nem lehet, visszafogtam magam, és erről egyszer majd külön rendezek egy konferenciát! Viszont némi kárpótlásként a művészetek iránt érdeklődők péntek este megtekinthetik Paál Gergely teológiát végzett rendező barátunk társulatának bemutatóját, amely a Tékozló fiú című középkori darab mai adaptációja. Ugyanakkor elárulom: mindegyik szekcióbeszélgetésről készül majd magnófelvétel, s talán még ebben az évben az egész konferencia anyaga hozzáférhető lesz mindenki számára. EvÉlet: Professzor úr eddig főként a szombati programról szólt... F. T.: A találkozót péntek délután 17 órakor nyitja meg a vendéglátó gyülekezet lelkésze, Szabó Vilmos Béla esperes. Az Evangélikus Hittudományi Egyetem fúvószenekarának és a paksi gyülekezet énekkarának szolgálata után Radosné Lengyel Anna országosfel- ügyelő-helyettesünk - aki egyúttal a rádióriporteri szakma egyik legkiválóbb hazai képviselője - az egyházi munkaágak vezetőit szólaltatja majd meg. Gondolom, lehet majd akár kényes, kulisszatitkokat firtató kérdéseket is feltenni, akár az Evangélikus Elet főszerkesztőjének is... Egyházunk végre rehabilitálta a Kál- dy-korszakban félreállított festőművész lelkészünket, Szita Istvánt, akinek tárlata - cigány művészek alkotásaival egyetemben - szintén péntek este nyílik meg a művelődési házban. EvÉlet: Lesz azért idő pénteken este a kötetlen beszélgetésre is, vagy ez egy másik találkozó lehetősége marad? F. T.: A már említett színházi előadással párhuzamosan az ifjakat és az időseket egyaránt várja az építészetileg is varázslatos paksi pincesoron a lacikonyha, valamint a Roger Schilling fúvósegyüttes. Legalább négy érzékszervünknek kedveskednek tehát az itt kínált programok. Tudjuk, hogy a mértékletes borivást Pál apostol javasolta, a teológus Luther pedig sokszor disputáit sör mellett. Pénteken tehát inkább a fesztiváljelleg dominál, amire ezúton nyomatékosan invitálom egyházunk - szélrózsás hangulathoz szokott - fiataljait is... Június 22-én, pénteken este a présházak is nyitva lesznek a paksi pincesoron... Két tűz között Kérdések, kérések missziói alkalmak idején S zeretném remélni, hogy ezekben a hetekben valóban két tűz között vagyunk - és akkor még nem is számoltam az itt is, ott is fellobbanó, hívogató fényű pásztor- és tábortüzeket... És azt is remélem, hogy mindegyikben ugyanaz a Tűz lobog. Mert ha a Tűz nélküli kísérletek lennének ezek, akkor kár a fáradozásért, minden hiábavaló, és legjobb esetben is csak jó szándékú próbálkozás az egész. A mostanában örvendetesen szaporodó alkalmainkra gondolok. Elsősorban persze a két héttel ezelőtti egyházkerületi missziói nap eseményeire és a három hét múlva ránk köszöntő paksi országos evangélikus találkozóra utaltam a címben. A többi tábortűz pedig az egyházmegyei találkozókat jelenti, amelyeket mostanában tartanak több helyütt. Remélhetőleg ezek nem jelentenek - rossz értelemben vett - konkurenciát az egyházkerületi és országos alkalmaknak, hanem a kínálatot gazdagítják, és azokat is megajándékozzák a nagy közösség örömével és élményével, akik nem jutnak el a kerületi és országos alkalmakra. Bár mégiscsak megfontolandónak tartom, hogy kis egyházunkban nem kellene-e jobban összehangolni, tervszerűbben ütemezni ezeket az eseményeket. Bízom benne, hogy kedves olvasóink jól értik ezt a javaslatomat. Nem a kishitűség motiválta, hanem az a szándék, hogy közös üggyé, mindannyiunk szívügyévé tegyem egyházkerületi és országos találkozóinkat is. Mert sajnos nem magától értődő, hogy ezek is valóban mindannyiunk számára fontosak. Ezenfelül még más nyugtalanító kérdés is megfogalmazódik bennem: vajon missziói alkalmaink elérik-e, megszólít- ják-e azokat a testvéreinket is, akik nem tartoznak gyülekezeteink templomos tagjai közé? Minden bizonnyal egyetértünk abban, hogy nem válaszolhatunk jó lelkiismerettel igennel. Azokra nézve pedig már fel sem merem tenni a kérdést, akik között szórványban élünk, akik nemzetünk nagy többségét alkotják, és - annak ellenére, hogy a nép- számlálásnál valamelyik felekezethez tartozónak vallották magukat - valójában a magyar társadalom teljesen szekularizált tömegeihez tartoznak. Egyházmegyei, egyházkerületi és országos alkalmaink egyik fontos feladata és ajándéka, hogy kis gyülekezeteinkben és szórványainkban élő, időnként kisebbségi érzésekkel küszködő testvéreink is részesülhetnek a nagyobb testvéri közösség örömében és megerősítő áldásában. Emellett azonban egyre hangsúÉGTÁJOLÓ lyosabbá kellene válniuk a szó szoros értelmében vett missziói célkitűzéseknek, amelyeket nem más ad elénk, mint Jézus Krisztus Urunk, amikor a tanítvánnyá tétel feladatával küldi el tanítványait és egyházát a világba (lásd Mt 28,18-20). A találkozókra való előkészületek közben különösen is fontos lenne gondolnunk arra, hogy ez mindannyiunk - nem csak a lelkészek és néhány elkötelezett, aktív gyülekezeti tag - feladata. Szeretném ezt minden testvérem szívére helyezni. Gyülekezeteinkben, amikor egy-egy ünnepi alkalmon átadom egyházkerületi elnökségünk szerény ajándékát - a kerületünk címerével díszített, falra függeszthető tányért -, mindig elmondom, hogy a címeren látható rajznak, mely a jó pásztor Jézust ábrázolja, az is az üzenete, hogy a gyülekezet minden tagjának pásztorrá kell lennie. Nincsen közöttünk olyan egy sem, se kicsi, se nagy, akire legalább egy testvért ne bízott volna az egyház Ura. Nem lenne szabad beletörődnünk abba, hogy sokan elhiszik: kereszténységünk magánügy! Semmilyen értelemben sem igaz ez az állítás. Mégis azt tapasztaljuk, hogy már kisebb, tradicionálisnak mondható közösségeinkben is szinte feltartóztathatatlan az individualizálódás. A társadalmon belüli folyamatok az egyházra is hatottak. És ez - az egyház életét, a közösség életét felhígító vagy éppen sokszor lehetetlenné tevő, az úgynevezett privát kereszténységet hangsúlyozó - vélemény meghatározó erővel van jelen sok egyháztagunk gondolkodásában is, olyanokéban, akik pedig többé-kevésbé részt vesznek gyülekezeteink életében. Tudom - és hálát adok ezért az Úristennek -, vannak kivételek is. Mert bármilyen hihetetlen is, de vannak, akik mindig hívnak magukkal valakit; vannak, akik istentiszteletre menet mindig felvesznek valakit autójukba; vannak, akik igehirdetőnek és igehallgató gyülekezetnek biztos imádkozó hátteret jelentenek; vannak, akik komolyan veszik, hogy őrizőik testvéreiknek... Testvérem, aki ezeket a sorokat olvasod, vajon közéjük tartozol-e? Azt írtam címül: Két tűz között. Az első sorokban jeleztem, hogyan értem ezt. Most azonban mégis csak arra az egy Tűzre gondolok, aki nélkül semmi sem sikerülhet, aki nélkül hideg marad a szív és fantázia nélküli az értelem. Akinek munkájáról így szól énekeskönyvünk egyik szép imádsága: „Ez ideig nádszálak voltak tanítványaid. A szeretet által oszlopokká erősödtek. Ezt a Lelket kérem tőled.” (EÉ 712. o.) Pünkösd után egy héttel, missziói alkalmak dömpingjében hogyan is feledkezhetnénk el róla, akinek egyházat teremtő eljövetelét ünnepeltük, akit Jézus Krisztus Urunk nekünk is megígért, akit - Paksra is készülve - így hívunk: „Isten élő Lelke, jöjj, áldva szállj le rám, / Égi lángod járja át szívem és a szám! / Oldj fel, küldj el, tölts el tűzzel! / Isten élő Lelke, jöjj, áldva szállj le rám!” (EÉ 244,1) Ittzés János püspök Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület
