Evangélikus Élet, 2007 (72. évfolyam, 1-52. szám)
2007-04-15 / 15. szám
EVANGÉLIKUS HETILAP 72. évfolyam, 15. szám - 2007. április 15. - Húsvét ünnepe után 1. vasárnap (Quasi modogeniti) Ára: 180 Ft „Olyannak jelenítette meg Jézust, amilyennek mindig is képzeltem: a rendkívül határozott, a csenddel parancsoló karizmatikus vezetőt, aki csak a lényegeset mondja." !► Da capo alfine - szenvedéstörténet 2007- 8. oldal „Újszerű volt az a rendezői felfogás is, amely nem tett lényeges különbséget a földi valóság és a pokol »valósága« között. A rendezői lelemény azt sugallta, hogy a két helyszín - »lakóival« együtt - tulajdonképpen felcserélhető.” !► Heltai-színmű az Evangélium Színházban - 8. oldal „Megdöbbent mindez, mert rádöbbenek, hogy milyen könnyű átverni a másikat - és így milyen könnyen megy, hogy bennünket verjenek át felelőtlenül mások, s velünk etessenek meg mindenféle hulladékot.” !► Tűnődés a hazugságról -11. oldal Elkészült a hartai evangélikusok családfája !► 3. oldal A zene hódolata a feltámadott szenvedő előtt !► 6-7. oldal Tótfalusi, a tragikus sorsú nyomdászmester !► 7. oldal Beszélgetés Osagárd kántorával ► 10. oldal Ima húsvét után ► 11. oldal Az internet védőszentje !► n. oldal H úsvétkor Jézus megmutatta, hogy ennek a fertőzött világnak nem muszáj ilyennek maradnia, lehet tiszta is. Itt a távlat, a feltámadás. Jézus győzött a halálon. A bűn miatt mi csak odáig jutunk, hogy jólesne a feltámadás, de szenvedés nélkül. Azaz nagypéntek nélküli húsvétban gondolkodunk Fájdalom nélküli dicsőség kellene. De ehelyett csak húsvét nélküli nagypénteket kapunk Ha nem hiszünk a feltámadásban, még az örömünk is fájdalmas lesz, nemcsak a szenvedésünk Ha hiszünk a feltámadásban, a szenvedésünk akkor sem lesz örömteli, de lesz távlata és értelme. Az örömeink pedig megoszthatók lesznek ami előképe a mennyországnak Nem szolgáltunk rá arra, hogy Jézus megmutassa magát fel- támadottként. Még a minimális elvárást sem teljesítettük hogy ha már nem tudunk mit kezdeni Isten küldöttjével, legalább hagyjuk életben. Nem így tettünk De itt cseng állandóan a mentségünk: nem tudtuk mit cselekedtünk Jó lenne, ha a húsvétfényében már nem hallgatnánk többet a bukott angyalokra, akik nagyon is tudják, mit cselekednek, amikor Jézus ellen ágálnak ■ SÁNTA JÁNOS (Magyar Kurír) Húsvéti keresztelő a miskolci templomban Hogyan készüljünk a nyugdíjas évekre? Társadalmi és egyházi életünkben egyaránt törvény szabályozza a nyugdíjba menetelt. Ez általánosságban a világi életben a hatvankét éves kor betöltésével válik esedékessé, míg egyházi törvényeink a hatvanötödik életévben határozzák meg az öregségi nyugdíjba vonulás időpontját; ugyanakkor lehetővé teszik az egy-egy év hosszabbítást is, ha a püspök, a presbitérium és a lelkész egy véleményen vannak ebben a kérdésben. Törvényeink szerint a hatvánhetedik életév betöltése azonban minden lelkészt kötelez a nyugdíjba vonulásra. Ennek ma a törvényen túl kettős oka is van. Egyfelől aki hatvanhét éves koráig feltehetően becsülettel és hűséggel végezte munkáját, megszolgálta, hogy amíg a Teremtő élteti, kevesebb gonddal és kisebb felelősséggel a vállán élje mindennapjait. Másfelől a fiatal lelkésznemzedék elhelyezésének biztosítása is szükségessé teszi a nyugdíjkorhatárt elértek visszavonulását, különben lelkészi munkanélküliség fenyegetné egyházunkat és a fiatal korosztályt. Alapjaiban változott meg tehát a helyzet a korábbi évekhez képest: most elhelyezési gondok mutatkozhatnak. Ezt szükséges tudniuk a nyugdíjkorhatárhoz közeledő lelkészeknek és gyülekezeteinknek is. Mindebből szükségszerűen adódik a kérdés: hogyan készüljünk a nyugdíjas évekre, hiszen nyugdíjba menni nem problémamentes és nem is könnyű. Jó néhány eset igazolja ezt az állítást. Miért? Mindenekelőtt a lakáskérdés vetődik fel, amelyre jóval a nyugdíjba menetel előtt gondolni kell. Mindenkinek személyes megoldást kell találnia, hiszen ahány ember, annyiféle megoldás lehetséges. Nyugdíjintézetünk szerény anyagi segítséget nyújt a nyugdíjba készülő lelkészeknek. Ez azonban nem oldja meg senkinek a lakásgondját. Új anyagi helyzethez kell mérni a kiadásainkat, mert a nyugdíj minden esetben kevesebb, mint a korábbi fizetésünk (ez hazánkban minden nyugdíjasra vonatkozik). A lelkész esetében ilyenkor értékelődnek fel a korábbi természetbeni juttatások (lakás, fűtés, világítás), amelyekről onnantól fogva magának kell gondoskodnia. Fel kell készülni az „új személyiség” társadalmi (és egyházi) fogadtatására, a „csak nyugdíjas” vélekedésre is. E szemlélet szerint a nyugdíjasnak nincs felelőssége, és nincs pénze; alacsonyabb értékű, rendű-rangú. Bármilyen szomorú, keserű élmény ez az érintettek számára, ki kell mondani, le kell írni ezt az elsősorban társadalmi jelenséget. Létezik ez a szemlélet, noha tudjuk, hogy a személyiség értéke nem mérhető pénzben. Új életstílusra is készülni kell. Ami hátránynak tűnik, abból kovácsoljunk erényt. Ha nincs felelősségünk - minthogy az esetek többségében a korábbi felelősség súlya levétetett a vállunkról -, akkor éljünk a lehetőséggel. Menjünk többször színházba, múzeumba, kiállításokra, látogassuk meg a barátainkat. Olvassunk többet, olyasmit, ami élvezetes a számunkra. És természetesen vegyünk részt a helyi gyülekezet alkalmain. Nem feledhetjük el, hogy új feladatokat és elfoglaltságokat is érdemes keresnünk. Nehéz elképzelni, hogy egy igehirdető, aki negyven-negyvenöt évig vasárnaponként prédikált, máról holnapra szögre akasztja a Luther-kabátot, mint a kiöregedett futballista a cipőjét. Ebben az aktív szolgálatban álló kollégák segíthetnek, ők tudják lelkipásztori tapintattal szolgálatra kérni a nyugdíjasokat. Lehet, hogy valaki az adminisztrációban tud segíteni, másnak az imádkozás nem kevésbé fontos szolgálata adatik. Esetleg levéltárban, múzeumban tud részt vállalni egyes feladatokból. Van, aki pályája emlékezetét rögzíti, van, aki könyvet ír, vagy egyéb olyan tevékenységbe fog, amelyre aktív szolgálati idejében nem tudott sort keríteni. Döntő azonban, hogy a nyugdíjba készülő vagy nyugdíjas ne számolja fel emberi kapcsolatait, ne robbantsa fel az őt barátaival és kollégáival összekötő, jól felépített hidakat, hanem ápolja, erősítse ezeket. Ne fogadjuk el a társadalomban tapasztalható leértékelő tendenciákat. Bátran vállaljunk szolgálatot, ha erre kérnek, és egészségünk, szellemi-lelki adottságaink lehetővé teszik. Utódunkat - bárki legyen az - szabad és szükséges is szeretnünk; becsülnünk kell, hogy azt a munkát, amelyet mi végeztünk, odaadással folytatja. Valószínűleg másként, hiszen nem vagyunk egyformák, más a személyiségünk, más nemzedékhez tartozunk, mások a tapasztalataink, más élményekben volt részünk. Ugyanakkor utódunk kompetenciáit tartsuk feltétlen tiszteletben, akár egy gyülekezetben élünk vele, akár más helységben lakunk. Idősebb korban könnyebben válunk sértődékennyé, ezzel a nyugdíjasoknak feltétlenül számolniuk kell; életkori sajátossággá is válhat, de ez nem szükség- szerű. Jót, igazat és szeretetteljes szándékot kell feltételeznünk kölcsönösen egymásról, mint ahogyan erre számtalan jó példa is van egyházunkban. A nyugdíjas lelkésznek semmiképp nem szabad az egyházi munkát teljesen abbahagynia, hiszen egész életét az egyházban töltötte. Feltehetően szereti magyar lutherániánkat annyira, hogy építeni szeretné a tőle telhető módon, lehetőségei és képességei szerint. Ehhez saját személyiségének valós ismerete és leleményesség egyaránt szükséges. A legfontosabb: nem szabad feladni az életet. Világosan meg kell fogalmaznunk magunknak a nyugdíjas évek célkitűzését, szépségét és értelmét, teljesedjék ki akár a család környezetében - mekkora öröm múzeumba menni az érdeklődő unokával és hazai történelmünk nagyjairól mesélni! -, akár egyházi tevékenységben. Az arányok változhatnak egyszer a család, máskor a gyülekezet javára. A szépsége azonban abban rejlik, hogy a teljes felelősséget már átadhattuk a fiatalabb nemzedéknek, amelynek a tagjai - reménység szerint - egyszer éppúgy lesznek nyugdíjasok, mint ahogyan mi is azok lettünk. Adjon az egyház Ura jó kedvet és derűt a szükségszerűen mindig bekövetkező nemzedékváltáshoz és áldást az utánunk érkezőknek! ■ D. Szebik Imre Válaszaink a politika mai kihívásaira Egy demokratikus társadalomban a kihívásokra sokféle válasz lehetséges. Ma egyre többen igénylik az egyház válaszait társadalmi és erkölcsi kérdésekben. A római egyház nemcsak véleményt mond, de sok esetben kötelező érvényű útmutatást ad hívei számára erkölcsi és társadalmi kérdésekben. Protestáns felfogás szerint a keresztény embernek a Szentíráson tájékozódva magának kell a válaszokat megfogalmaznia, és aszerint kell cselekednie. A Biblia tanúsága szerint Isten nemcsak az egyénnek, hanem a társadalomnak is ura, beleavatkozik az utóbbi viszonyaiba. Az egyház Isten akaratát az igehirdetésben közvetíti a világ felé. Az igehirdetés nem a polisz ügyeiről szól, mégsem lehet attól független. A próféták igehirdetésében döntő szerepe volt a társadalmi igazságosságnak. Jézus minden kétséget kizáróan a szegények és a kisemmizettek oldalán állt. Új hatalmi rendet hirdetett meg követői, a keresztények számára: aki nagy akar lenni közöttetek, legyen mindenki szolgája. Tisztában kell lennünk azonban avval, hogy ez az igehirdetés nagyon kevés emberhez jut el. Egyrészt az istentiszteletek gyenge látogatottsága miatt, másrészt azért is, mert a médiában megjelenő egyházi híreknek „nincs hírértékük”, jóformán csak az érintettek kísérik figyelemmel őket. Ennek oka először is az, hogy a szavak általában devalválódtak. Másodszor a kereszténységé a pluralista társadalomban csak egy a sokféle vélemény között. Harmadszor azért nem kap nagyobb figyelmet mondanivalónk, mert ritkán hallani olyat, amibe „belecseng az emberek füle”. Általában azt mondjuk amit elvárnak tőlünk amit mindenki ismer mint az egyház (konzervatív) véleményét. Mindez azonban távolról sem jelenti azt, hogy a kereszténység, az egyház nem tud véleményt mondani, és nem tud a társadalomra hatást gyakorolni. A verbális kommunikáció mellett van egy másik módja a közlésnek, amelyre talán kevesebb figyelmet fordítunk, de amelyet az emberek inkább észrevesznek és megfigyelnek - ez a viselkedés, a példa- mutatás, az életvitel. Az egyház léte maga is igehirdetés. A legfontosabb kérdés számunkra tehát az, hogy tudunk-e saját életünkben, a társadalomban betöltött szerepünkkel bizonyságot tenni elmondott szavaink hitelességéről. Nem folyik-e közöttünk is harc a pénzért, a befolyásért és a hatalomért? Nem lettünk-e mi is áldozatai egy sikerre törekvő mentalitásnak? Nincs-e az, amit kifelé mutatni igyekszünk, ellentétben belső nyomorúságunkkal? Sokszor beszélünk a társada- lorh erkölcsi kríziséről, de mi van a mi erkölcsünkkel? Készek vagyunk-e levonni a szükséges következtetéseket és elfogadni a következményeket? - Sok olyan kérdés, melyeket nem szeretünk! A gazdag világnak - melynek mindennek ellenére mi is részesei vagyunk! - új értékrendet és új életstílust kell kialakítania, ha nem akar a vesztébe rohanni. Tudunk-e és akarunk-e ebben mint egyház mi is elöl járni, vagy mi is ott vagyunk a plázák fogyasztói között, az autópályák szágul- dozói között és a mindig többet és nagyobbat követelők kórusában? Igyek- szünk-e megtanulni a „lefelé növekedést”? Szolgálni akarunk vagy megélni? Lehetne úgy igét hirdetni, hogy felfigyeljenek rá azok, akik az istentiszteletre nem jönnek el a szavakat meghallgatni. Ha tetszik, ha nem, a választ a politika kihívásaira már megadtuk puszta létünkkel - de azért még lehetne változtatni a helyzeten! ■ Szilas Attila MAGYARORSZÁGI EVANGÉLIKUS EGYHÁZ Technikai szám: 0035 www.evangelikus.hu m A TE HITED, A TE OLDALAD űÜjLuther Evangélikus diákélet • www.myluther.hu
