Evangélikus Élet, 2007 (72. évfolyam, 1-52. szám)
2007-01-14 / 2. szám
‘Evangélikus Éltó EVANGÉLIKUS ELET 2007. január 14. !► 3 Öten az esztendő igéjéről Carpe diem! ► „Én újat cselekszem, most kezd kibontakozni, majd meglátjátok!” (Ézs 43,19a) - a bibliaolvasó Útmutató 2007. évi igéjében az Úr cselekvő voltára utal a reményt keltő ószövetségi szakasz. Hogy első olvasatban kiben milyen gondolatokat ébreszt a Hermhuti Testvérközösség által választott ige, az természetesen attól is függ, hogy ki milyen személyes élethelyzetben olvassa e prófédát. Az egyházunk különböző munkaterületein szolgálók körében végzett „véleménykutatás” során megfogalmazódott vallomásokat Gazdag Zsuzsanna szedte csokorba. Fánczi Györgyi, a budapesti Huszár Gál papír- és könyvesbolt munkatársa- Amikor megtudtam, mi lesz a 2007. év igéje, első gondolatom az volt, hogy vajon ez jót vagy rosszat jelent-e számunkra. Mindenütt nehézségekről, várható bajokról olvastunk, hallottunk. Hajlottam arra, hogy rossz változások jönnek. Azonban mire eljutottunk az új esztendőig, arra gondoltam, hogy Isten ígéretei nem lehetnek rosszak. Biztosan lesznek nehézségeink, sőt várhatóan nehezebb év elé nézünk, mint eddig bármikor a Huszár Gál könyvesbolt életében. Mégis van bennem bizakodás, hogy mint mindenből, ebből is „sülhet” ki jó. Talán össze- tartóbbak leszünk, talán megértőbbek egymással. Az anyagi nehézségek túlélésében csak a lelki növekedés segíthet. Remélem, év végén elmondhatom, hogy nem is volt olyan nehéz, hiszen velünk volt az Úr, mindeddig megsegített bennünket az Isten. Szabó György, a Nyugati (Dunántúli) Evangélikus Egyházkerület felügyelője- A 2007. év igéje emlékeztetett mindarra, amit még akkor mondtam székfoglalómban, amikor a felügyelői tisztségbe iktattak be. Arról beszéltem, hogy minden egyházközségnek és minden gyülekezeti tagnak rövid, közép- és hosszú távú, lelki gyarapodását segítő missziós célokat kell kitűznie maga elé, amelyek összhangban állnak egymással. Mindehhez azt tenném hozzá, hogy egyházunkban ébredésre, a magyar társadalomban pedig erkölcsi megújulásra lenne szükség. Nem jó, hogy az anyagiak ilyen nagy mértékben a középpontba kerültek, hogy sokan csupán a meggazdagodásra törekednek, és nem fordítanak kellő figyelmet a lelki javaik gyarapítására is, ami pedig éppoly fontos és szükséges. A Mindenható áldásában, támogatásában bízva remélem, hogy a lelki kibontakozásért egyre többen tevékenykednek, azt egyre többen meglátják, és visszatérnek az egyházhoz. Cselovszkyné dr. Tarr Klára, az Ökumenikus és Külügyi Osztály vezetője- Ez az ige igazán sokatmondó egy új év kezdetén. Valójában azonban a megelőző sorral együtt szólít meg: „Ne a régi dolgokat emlegessétek, ne a múltakon tűnődjetek!” Pedig a múlt nélkül nem lehet jövőnk sem. Ha az elmúlt év legjelentősebb évfordulójára gondolok, elszoruló szívvel tekintek a jövőre, hiszen sok teher nehezedik majd ránk. De sokat jelent a reménység, amely az idei év igéjéből kicseng: most indul új utunk, amelyet vele együtt járunk majd végig. Számomra is valami új kezdődik: ugyanazon munkahely más munkakörében fogok dolgozni, de a régi munkatársak szeretetét magammal hozva és belőle táplálkozva szeretnék új erővel tevékenykedni magyarságunkért, egyházunk jó kapcsolataiért, a régi és új munkatársakért és a családomért. Vitális Judit, az Evangélikus Élet szerkesztőségi titkára- Az új évnek - és úgy általában valaminek - a kezdete egyszerre tölt el kíváncsisággal és félelemmel. Várom, hogy mit tartogat, hogy milyen pozitív dolgokat és lehetőségeket hoz, de félek is, nehogy rossz (rosszabb) legyen, illetve nehogy csalódást vagy fájdalmat okozzon/okoz- zak. A 2007. év ézsaiási igéjét is vegyes érzelmekkel olvasom. Az ige arra figyelmeztet, hogy jobban kellene bíznom az Úrban; abban, hogy ő mindig a javamra cselekszik - még akkor is, amikor látszólag ennek pont az ellenkezője történik, És el kellene fogadnom, hogy az ő tervei nem feltétlenül azonosak az én emberi elképzeléseimmel... Keveházi László Kőszegen élő nyugalmazott evangélikus lelkész- Soha ennyire aktuális és fontos újévi igét nem kaptunk Istentől, mint most. A világnak, hazánknak és benne a Magyar- országi Evangélikus Egyháznak is nagy szüksége van arra, hogy megvalósuljon mindaz, ami a 2007. év igéjében megfogalmazódik. Ám ne felejtsük el: nem gyors, hanem fokozatos, lassan kialakuló változásról, változtatásról szól ez az ige! A megújulásnak - az ézsaiási ige eredeti, héber értelmezése szerint - ki kell „sarjadnia”. Mindez pedig csak úgy történhet meg, ha a megújulás egészen személyes jellegű. Kinek-ki- nek meg kell látnia, fel kell ismernie, mit rontott el a múltban, és mit kell másképp tennie a jövőben. Feleségemmel azok közé az idősebb emberek közé tartozunk, akik ebben a vonatkozásban is reménységgel és várakozással tekintenek a fiatalokra a világban, hazánkban csakúgy, mint egyházunkban. A minap egy myLuther-re írandó cikkel kapcsolatban került szóba, hogy az emberek miért éppen újévre időzítik fogadalmaikat. Miért érzik úgy, hogy valaminek a kezdetéhez kell igazítaniuk őket? Vajon miért kezdődik minden fogyókúra hétfőn? A jeles időpontokhoz kötött nagy elhatározások érméjének másik oldalán ez áll: ma még gyenge vagyok, meghoztam ugyan az elhatározásomat, de túlságosan erőtlennek érzem magam ahhoz, hogy azonnal elkezdjem, inkább várok vele hétfőig, a hónap fordulójáig, újévig. .. Csak most ne kelljen változtatnom kényelmes és bejáratott életemen! Akár napi imáinkba is foglaljuk: Uram, engedd, hogy ma még ne kelljen megváltoznom! Carpe diem! Sokat vitatott üzenet ez; valószínűleg a legtöbben ismerjük a Holt Költők Társasága című kultfilm értelmezését Nemrég Anthony de Mellónál olvastam a mester egyik tanácsát: ha valakivel beszélsz, képzeld azt, hogy haldokolsz, és azt, hogy ő is haldoklik - amikor ezt sikerül mindkettőtöknek átéreznetek, onnantól kezdve harmóniában fogok élni egymással. Ha haldoklóm, nem várok újévig nem ígérem meg hogy majd kicsit később fordítom jobbá eddigi életemet, nem halogatom, hogy többet szeressek... Isten nem halogat: „Mert én újat cselekszem, most kezd kibontakozni, majd megtudjátok!” (Ézs 43,19a) Most kezd kibontakozni. Nem az áll évi igénkben, hogy majd csak hétfőn, vagy éppen ezer év múlva... Különben is: ha holnap vége lenne a világnak, te miért ne ültess még ma egy almafát, csak mert éppen nem hétfő van? ■ Nagy Bence A zsinati elnökség kihelyezett ülése a Kapernaumban Egyházunk legfőbb testületé az új ciklusban már nem csupán törvényeket alkot, hanem ellenőriz is, meghallgatja és véleményezi az országos tisztségviselők jelentéseit, nem utolsósorban pedig dönt a közegyházi pénzek felhasználásáról. Ha ebbéli funkciójának nem kellő felelősséggel tesz eleget - ha a küldöttek hallgatnak, és szinte minden előterjesztést körültekintés nélkül megszavaznak -, akkor a zsinat munkája a diktatúránál is rosszabb látszatdemokrácia intézményévé silányodhat. A demokrácia felelősséggel jár. Ezt a felelősséget érezte át a zsinati elnökség, amikor január 3-4. között Gyenesdiásra, a Kapernaum szeretetotthonba hívta tagjait, hogy áttekintsék az előttük álló hat esztendő tennivalóit. Vannak befejezetlen ügyek, és maradt tartozás is az előző zsinati ciklusból. Adós maradt a zsinat például a szolidaritási törvénnyel, amely még csak csírájában fogalmazódott meg. Folytatni kell ezt a munkát, hiszen a szolgálatban megfáradt, esetleg megrokkant lelkészeket, munkatársakat nem szabad sorsukra hagyni. Szolgálatunk hitelessége múlik azon is, hogy egyházunk miként segíti azokat a lelkésznőket, akik anyai hivatásuknak is szeretnének eleget tenni. A zsinat új feladata az egyház életének irányítása és ellenőrzése, kezdve az éves beszámolók véleményezésétől egészen a költség-előirányzat jóváhagyásáig. A kákán is csomót kereső mentalitás és a mindenre bólintás között kell megtalálni a keskeny utat. Erre jó reménységünk lehet, hiszen a zsinati tagok többségét az újonnan bekerültek, a gyülekezetek gondjait belülről ismerők alkotják. Fontos, hogy az egyházukat szerető szakértők is hallathassák véleményüket az egyes kérdésekben, miként lényeges az érintettek és a döntéshozók korrekt, kellő időben történő előzetes tájékoztatása is. Az elmúlt héten - egyházunk iránti féltő szeretettől vezérelve - ezt gyakorolta kihelyezett ülésén „kicsiben” a zsinati elnökség is. ■ Kertész Géza Déli harangszó Ősagárdról Január első hetében az ősagárdi evangélikus templom harangja szólt a Kossuth rádióban. Ősagárd Nógrád megyei település a Cserhát-fennsík lábánál. Neve arra utal, hogy itt laktak a királyi vadászatok agarászai. A faluba Gömör és Hont vármegyéből evangélikusok költöztek a 18. század elején. Ma is látható templomuk 1786-ban épült föl. Huszonkét méter magas tornyában két harang lakik. A délidőben megszólaló 312 kilós harang Schaudt András öntödéjében készült 1835-ben Pesten. M Forrás: RTV Részletes Árnyak és fények ÉGTÁJOLÓ E redetileg Nagy Gáspárról, a január 3-án - hosszú, méltósággal viselt szenvedés után - elhunyt József Attila- és Kossuth-díjas költőről terveztem írni. Bár költészetét nem ismerem annyira, hogy komolyabb elemző írásra szánhattam volna magamat, de néhány verse kapcsán elmondtam volna, milyen nagy veszteség mindnyájunknak az ő korai - mindössze ötvenhét éves volt - elmenetele. Nagyszerű, érzékeny lelkű, hazaszeretetében, erkölcsi tartásában szilárd költőt veszítettünk el benne. Igaz magyar ember, hazáját, nemzetét forrón szerető, bajait sirató, elkötelezett kortársunk, mélyen hívő katolikus testvérünk volt. S talán hosszabban, mint most teszem, elmondtam volna pár gondolatot tavaly áprilisi találkozásunkról is. Győri iskolánk hívta meg egy előadói estre, akkor szállt meg itt nálunk, egyházkerületi székházunk egyik vendégszobájában. Továbbindulása előtt hosszabban beszélgettünk, s a búcsúzásnál dedikálta Ezredváltó, sűrű évek című kötetét. Mégsem írhatok most hosszabban róla. Róla, aki - kedves dedikációja szerint - e helyt jó szállásra talált. Mindössze egy többszörösen is aktuális négysorosát - az Egy alul is múlhatatlan polgár felülmúlhatatlan sírfeliratát - idézem: „Mert egyszer mindenkire sor kerül, / Lám, így végződik életünk balul... / És színről színre minden kiderül, / Ha majd a föld felül... és én alul.” Azért nem írhatok most róla hosszabban, mert vízkereszt ünnepén egy másik hír minden mást megelőzve került a híradások élére. Bármilyen fájdalmas is, ez a hosszú ámyékú hír mást nem enged előre. A szikár híradás mindössze ennyi: Ügynökmúltja miatt lemondott tisztségéről Varsó új érseke, Stanislaw Wielgus. XVI. Benedek pápa elfogadta lemondását - jelentette be a Vatikán és a varsói pápai nundatúra egy időben. Természetesen a tudósítások bőven tárgyalják az ügyet. Új és új értesülések, kiegészítések, időnként cáfolatok látnak nápvilágot. A végeredmény azonban egyértelműnek tűnik: a frissen kinevezett érsek lemondását a pápa elfogadta - és ezzel egészen új elem jelent meg e sokakat foglalkoztató és egyházainkat fájdalmasan érintő kérdéskörben. Mielőtt erről szólok, hangsúlyoznom kell, hogy közös nyomorúságról van szó: a pártállami diktatúra - mint utólag ez is egyre világosabban kiderült - mindenütt, minden országban és egyházban egyformán dolgozott, és sajnos mindenhol voltak sikerei is. Távol álljon tehát tőlünk, hogy testvérietlen kárörömmel, a magunk nyomorúságát mások bajával kisebbíteni akaró rosszindulattal figyeljük ennek a most kipattant botránynak a fordulatait. Sőt inkább tanulhatunk, tanulhatnánk abból, ahogy ezt az ügyet ebben a fájdalmas folyamatban rendezni akarja a római katolikus egyház. Mert olyasmi történt itt, amiről eddig az ilyen ügyek kapcsán nem hallhattunk. Az egyik, szerintem példaértékű eleme az eseménynek, hogy az ügynökmúltját végül is bevalló Stanislaw Wielgus bocsánatot kért a közösségtől. A Magyar Kurír című katolikus napilap is közli beszédét. Képletesen a varsói székes- egyház küszöbén elhangzott beszédében többek között ezt mondta: „Beismerem ma előttetek ezt a sok évvel ezelőtt elkövetett hibámat éppen úgy, ahogyan a Szentatyának beismertem... Nem tudom, hogy a Történelmi Bizottság által eddig feltárt dokumentumok után nyilvánosságra hoznak-e még másokat is, de teljes meggyőződéssel állítom, hogy senkit nem jelentettem fel, és senkivel szemben nem követtem el igazságtalanságot.” Majd - talán sokak számára meglepő módon - mégis így folytatja: „Egyedül az egyházzal szemben követtem el jogtalanságot azzal, hogy belekerültem ebbe a kapcsolatba. És vétettem az egyház ellen akkor is, amikor a heves médiakampányban először letagadtam az együttműködés tényét. Ezzel veszélyeztettem az egyházi vezetők, beleértve a püspökök szavahihetőségébe vetett hitet, akik szolidárisak voltak velem. Kedves Testvérek, tudatában vagyok annak, hogy ezzel a tagadással nem kevesebb fájdalmat okoztam, mint magával a kapcsolattal, amelyet sok évvel ezelőtt vállaltam.” A hosszú idézethez csak rövid megjegyzést fűzök: kedves testvéreim! így is lehet, így is lehetne! Lapunk 2006. október 15-i számának Égtájoló rovatában - „De mostantól semmi sem ugyanaz” címmel - magam is az ilyen, közösséget gyógyító megoldás reménységét és igényét fogalmaztam meg. Azt sem hallgathatom el, hogy a pápa döntését - a frissen kinevezett érsek lemondásának elfogadását - is példaértékűnek tartom. Mintha - ebben a keserű helyzetben - a pápa jobban értené a törvény és az evangélium használatát, mint mi, büszke evangélikusok (akiknek kevés sajátos kincse közül pedig ez lenne az egyik). Wemer Elért, a 20. század nagy evangélikus teológusa említi a következő esetet: a világháború utáni nyomorúságban segélyek érkeztek Németországba, amelyek szétosztását a legtöbb helyen az egyházak, a lelkészek végezték. Egy lelkész nem tudott ellenállni a kísértésnek, eltulajdonított a közösségnek szánt adományból. Amikor kiderült, megbánta és megvallotta tettét. A közösség meg is bocsátott neki, de a segélyek osztását nem bízták rá többet... A példa nem sántít. Pontosan ideillik. S majd jön a folytatás így vagy úgy, itt is meg másutt is, kikerülhetetlenül. És színről színre minden kiderül. Testvérek, miért olyan sok az árnyék, és miért olyan kevés a fény? Ittzés János püspök Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület
