Evangélikus Élet, 2007 (72. évfolyam, 1-52. szám)
2007-03-18 / 11. szám
8 2007- március 18. FÓKUSZ ‘Evangélikus ÉletS MÓRICZ ÁRVÁCSKÁJA evangéliumot olvasnánk. Húsvétkor a templomban találkozik először Krisztus sebeivel, a stigmákkal, s itt szembesül először saját sorsával, önnön krisztusi áldozat mivoltával. Ez a krisztusi áldozat teljesedik be a regény végén egy apokaliptikus, teljesen elégő áldozatban. Csömör bácsi, az öreg takács: ő az Atyaisten szimbóluma, „Jóisten” figura a regényben. O viszi először templomba Árvácskát, ő nyilatkoztatja ki számára a keresztény misztériumokat. A bácsikával folytatott párbeszédben ébred rá Árvácska önmaga krisztusi mivoltára. Bácsika mutatja meg neki Krisztus sebeit, a stigmákat. Móricz a regényben egy helyütt „vén istennek” nevezi Csömör bácsit. Zsabamári is ezekkel a szavakkal kéri vissza a mérgezett bögrét: .....a begrét, amit a vén istennek vittél húsvétkor.” A halált hozó bögrét éppen húsvétkor, Krisztus halálakor küldi, az „Atyaistent” (bácsikát) és a „Fiúistent” (Árvácskát) egyaránt ki akarja végezni, ám Árvácska megmenekül a haláltól, mivel nem szereti a tejet. A tej szerepe is nagyon erőteljes. Gyermek, aki nem szereti a tejet. A tej az anyához való kötődés szimbóluma. A tej elutasítása: az árvaság, anyanélküliség manifesztációja. Csömör bácsi halála húsvétkor pedig profán körülmények közé helyezett rituális istengyilkosság. A bácsika és Árvácska ro- konlelkek. Mindkettőjüket kisemmizték és megalázták, szolgaságba taszították. A stigma motívuma: húsvétkor találkozás Krisztus sebeivel, melyeket a bácsika mutat meg Árvácskának. „Kedvesapám” által Árvácska tenyerébe égetett parázs. Stigmatizáció, Krisztus tenyerébe ütött szeg. Krisztust megfosztják ruháitól: Árvácskát még az állami pecséttel ellátott, megalázó rabruhájától is megfosztják, hogy megalázottsága, kifosztottsága és kiszolgáltatottsága totális legyen. Krisztus megostorozása: Verőné (beszélő név) ütlegei prakterrel, porolóval. Töviskorona: Zsabamári olvasóval, majd szegedi papuccsal veri Árvácska fejét annyira, hogy az beszakad. Lúggal mossa, amitől a „töviskorona” okozta sebek még fájdalmasabbak, és elvárásodnak. Árvácska legnagyobb szenvedése a befogadó közösség hiánya, mely annál inkább fáj, minél inkább ráébred ennek tudatára. O egyrészt a kozmikus magánynak, másrészt minden ártatlan kozmikus szenvedésének jelképe. Társtalansága totális. A regény első szakaszában csupán Boris, a tehén érez iránta részvétet, a „betlehemi jászol” jámbor állata. A regény végére Árvácska egyetlen reményt táplál csak szívében. Az édesanyjával való találkozás reményét. Árvácska számára az anyakép is kozmikussá növesztett, szublimált. Az az utolsó kívánsága, hogy „mennyei” édesanyja vigye el magával a fényességbe, az örök boldogságba. Árvácska sorsa mindannyiunk elé tükröt tart. A szereplők az ő kis törékeny, ártatlan lényében saját aljaságukat gyűlölik. Árvácska kiáltó jel, aki figyelmeztet mindannyiunkat önmagunk igazabb emberségére. Kérdés, hogy van-e közöttünk esélye az életre egy teljesen védtelen, kiszolgáltatott kis teremtménynek, aki úgy érkezik közénk, mint a bárány a farkasok közé. Van-e esély közöttünk olyasvalakinek, aki minden védekezésre képtelen, akit nem véd sem jog, sem szociális háló, sem ólmeleg megtartó emberi közösség? A kérdésre magunknak kell megkeresnünk a választ. ■ Bozók Ferenc A te apád Móricz Zsigmond ► Irodalomtörténeti szenzációval rukkol elő a Kairosz Kiadó az idei Nemzetközi Könyvfesztiválra. Hamar Péter Móricz Zsigmond utolsó szerelme című könyve eddig csak részben ismert forrásokra hivatkozva azt állítja, hogy az író fogadott lányaként számon tartott Csibe valójában az Árvácska írójának kedvese volt. Úgy véljük, e körülmény az Evangélikus Elet - irodalmi értékekre és erkölcsi kérdésekre egyaránt fogékony - olvasói számára sem érdektelen életrajzi adalék... Az eddigi életrajzok azt állították - elsősorban az író lányának, Móricz Virágnak a monográfiájára alapozva -, hogy Csibe (Litkei Erzsébet) és Móricz először 1936 őszén találkozott a Ferenc József hídon, amikor a tizenéves lány épp a Dunába készült ugrani. Az író szóba elegyedett az elkeseredett, apátlan- anyátlan árvával, pártfogásába vette, iskolába íratta, majd örökbe fogadta. Csibe vált aztán Móricz utolsó éveinek múzsájává, az ő élményei alapján írta az Árvácska című regényét is. Most ez a kép megdőlni látszik. „Nagyon valószínű, hogy nem az 1936. őszi találkozás volt az első” - meséli M. Tóth Katalin, a kötet felelős szerkesztője. Sőt az is igazoltnak látszik, hogy Csibe fia, akit Móricz szintén örökbe fogadott és a nevére vett, valójában az író gyermeke. Hamar Péter forrásai között szerepel Móricz naplója. Az író szinte percre pontosan rögzítette gondolatait, ám nem füzetbe írta, hanem indigóval és írógéppel különálló lapokra. Móricz részletesen beszámol Csibével való kapcsolatáról, és ebből egyértelműen kiderül, hogy szerelmi viszonyt folytattak. Az író lányai bizonyára ismerték a napló vonatkozó részleteit, ám azt teljes egészében soha nem adták közre. Sőt a Petőfi Irodalmi Múzeum tulajdonába kerülő kézirat sok helyen töredékes, nyilvánvaló, hogy bizonyos lapok hiányoznak belőle. Hamar Péter további forrásai közé tartozik Csibe naplója, amelyet a lány Móricz kérésére írt, illetve Csibe és az író levelezése. Érdekes megfigyelésekkel szolgál kettejük kapcsolatáról Kálmán Kata fotográfus, aki férjével együtt jó barátságban volt Móriczcal, és egy kívülálló szemszögéből rögzítette az idős író és a gyermeklány kapcsolatának alakulását. Hamar Péter amellett, hogy tisztázza ezt a viszonyt, teljes Csibe-életrajzot ad, és hozzájárul ahhoz, hogy átértékelődjön Móricz utolsó éveinek megközelítése is. Ráadásul először hangzik el, hogy a ma is élő Móricz Imre Móricz Zsig^ mond vér szerinti gyermeke. Litkei Erzsébet soha nem beszélt fiának arról, hogy ki is az igazi apja. Móricz Imre mesélte, hogy egyszer nevelőapját, Keresztes Károlyt - akihez az író halála után Csibe feleségül ment - apának szólította, mire anyja félrevonta, és azt mondta neki: „Ne hívd őt édesapádnak, mert a te apád Móricz Zsigmond.” Ezt persze lehetett úgy is érteni, hogy ő az, aki a nevére vette. Hamar Péter könyve elégtétel lehet Móricz Imre számára, hiszen végre nevén nevezi a dolgokat, és magyarázatot ad arra is, hogy miért is hasonlít a fogadott fiú annyira az íróra. Bizonyára akadnak majd irodalomtörténészek, akik elutasítják ezt az elméletet - mondja M. Tóth Katalin. Nehéz felrúgni a hagyományokat, de ha a sok mozaikdarabkából ez a kép áll össze, azt nehéz lesz cáfolni. A Kairosz Kiadó április 10-e tájára tervezi a könyvbemutatóját. Az újabb adatok ismeretében mindenesetre az Árvácska olvasói közül néhányan bizonyára szegényebbek lesznek - egy illúzióval. ■ Jánosi Vali Móricz Zsigmond és Csibe, azaz Litkei Erzsébet Krisztus és Csőre Keresztény megfontolások Móricz Zsigmond Árvácska című kisregényének újraolvásásához „Kedves bácsika, én is olyan vagyok, mint a Jézus, mert nekem is az Állam ad sebeket a kezeimre és a fenekemre, mer az Állam adott oda Zsabamárinak, hogy verjen.” Az Árvácska című kisregény alapján készült film bizonyos jeleneteit e sorok írójának szűkebb pátriájában, Domoszló és Kisnána határán forgatták. A templomi jelenetet a kisnánai templomban vették fel. E sorok szerzője először filmen látta az Árvácskát, s amikor később többször is elolvasta, majd később, magyartanárként gyöngyöspatai diákjaival elolvastatta, mindig Czinkóczi Zsuzsi nagyszerű és megrázó alakítása, felejthetetlen gyermekarca lebegett a szeme előtt. Az Árvácska című kisregény jézusi vonatkozásaira a gyöngyöspatai hetedikesek hívták fel a figyelmet. Móricz az „abszolút kezdet” és „abszolút végzet” között feszülő kisregényében az emberi szenvedések infemális mélységeit járatja meg kis hősével. A kezdet genezis, a végzet apokalipszis, ám a kezdet és vég között húzódó valóság mentes mindenféle transzcendenciától. Bmtális, nyers valóság, ismétlem: valóság... Sajnos... Akár Állami Árvácskáról szól, akár Csőréről, akár Csibéről, Litkei Erzsikéről rólam, rólad. A regény kezdetén a teremtés szimbolikus képei jelennek meg, naturálisán és deszakralizáltan. Ég és föld, örök nap, tyúktojás, pusztaság. Archetipikus teremtéstablót profanizál ez a genezis. A regény vége apokaliptikus tabló mindent és mindenkit fölemésztő és egyenlővé tevő tűzzel. Eljön a pank- rátor, hogy a világot lángokban ítélje: „Elmúlt a rosszaság és a kegyetlenség. Minden békés lett, átalakult másfajta valamivé az egész élet. A nyelvekből üszők lett, a sértegetésekből füst és pára.” A pusztaság mást jelent a keleti hagyományokban, és mást jelent nekünk, magyaroknak, egy magyar versben, novellában vagy regényben. A puszta a keleti, zsidó-arab gondolkodásban szakrális, nyitott, végtelenre táguló tér; Jézus nyilvános működése előtt a pusztában „lelkigyakorlatozik”. A sátán ott ajánlja föl neki a világ minden pompáját, ahol fizikai és biológiai értelemben szinte semmi sincs, mégis tele van transzcendenciával, termékeny magánnyal, Isten csendjével, a megtisztulás lehetőségével. Jól tudták ezt a sivatagi remeték is a kereszténység hajnalán. A nyugati keresztény spirituális gondolkodásban a puszta fizikai, nyers valósága a lélek belső pusztájává, a lélek sivatagává szublimálódott. A magyar népi emlékezetben viszont a puszta ezzel a szemlélettel erős kontrasztban áll. Petőfinek, patrióta lojalitástól fűtve, még sikerült a magyar puszta képét romantizálni és mitizálni, ám ebben a tekintetben Petőfi unikum. Ady és Móricz már azt a képet ábrázolja a magyar pusztáról, amely mindannyiunkban él. A puszta a szellemi nyomor, elbutulás, bestiális vadság, elmaradottság helye. (Lásd: Móricz: Barbárok, Ady: A Hortobágy poétája, A magyar Ugaron stb.) A magyar puszta a huszadik század elején elmaradott, emberhez méltatlan, animális világ. Csőre sorsa pedig szociográfiai valóság, és bizonyítéka annak, hogy a század eleji Magyarországon még létezett a rabszolgaság, ráadásul annak is a legaljasabb formája, a gyermekrabszolgaság. S hogy az Árvácskában megrajzolt világ mennyire nem csak az írói fantázia terméke, bizonyíték rá nemcsak Litkei Erzsiké sorsa, hanem a gyermek József Attila Öcsödön töltött időszakának dokumentumai is. A párhuzam nem véletlen, adatok tanúskodnak arról, hogy Móriczot élénken foglalkoztatta a gyermek József Attila sorsa, különösen az öcsödi időszak. A legélesebb párhuzam: a menhelyi vagy állami gyermeknek a pusztán még neve sincs. Árvácskát mindig más néven nevezik alkalmi gazdái (Csőre, Pösze), József Attila pedig nem használhatta az Attila nevet, mondván, hogy Attila név nem létezik, így öcsödi nevelőszülei Pistának nevezték. Állami Árvácskának sincs állandó neve. Maga sem tudja, ki is ő valójában. Ő a kozmikussá növesztett árvaság. A nevek, melyeket alkalmi gazdái ráaggatnak, valójában inkább állatnevek (Csőre, Pösze). Még a tehénnek, Borisnak is emberibb neve van. Az Állami Árvácska elnevezés is tulajdonképpen szublimált gúnynév, melyet egy lelketlen állami hivatalnok ad neki. A profanizált teremtés és végítélet közötti történéseket a szerző zsoltároknak nevezett fejezetekre osztja. A regényben szereplő zsoltárok a mű leghatározottabb biblikus utalásai. Erről a vonatkozásról több elemzés is született már. Figyelemre méltó Balassa Péter Miért a zsoltár? című írása. Időnként a regény lineáris tipográfiáját áldozza fel a szerző a „zsoltárosság” kedvéért. A második „zsoltárban” felhangzó, Csőre sebeiről szóló, némileg ritmizáló, megszólítással kezdődő átok-panasz zsoltár így hangzik „kedvesanyám” szájából: „te átok te jajte gyere te, hadd kössem be te, nem elég nekem az én bajom, még evvel is, hogy megvert engem az istenem, jaj te!” A regény hét zsoltárból áll. A hetes a legerősebb szimbolikus szám a keresztény hagyományban (hétnapos teremtés, a szentségek hetes száma, a hetedik pecsét stb.). Árvácska hétéves a regény elején és a hetedik gyermek Dudáséknál. Krisztus-szimbólumok: Árvácska húsvétkor megy először templomba, és karácsonykor ér véget a történet. Mintha valami fordított sorrendű profanizált Részlet Móricz Zsigmond Árvácska című regényéből Fogta kezét az öreg bácsika, mentek a hosszú úton a templom felé, de Csőre csak a menőket nézte, mindenki cipóién van, 0 meg hiába mosta meg a lábát, már megint tiszta por. Szép, napos húsvét volt, a régi cipőt nem lehetett felhúzni, mert minden lábaujja ki volt belőle. Meg lehetett volna csinálni, de Zsabamári arra nem is gondolt. Milyenjó, hogy napos idő van, ha rossz idő lenne, nem is vihette volna el az öreg bácsika a templomba szegénykét. Mingy ár felvitte a kórusra, és Csőre látott mindent. Mindent. Mindent látott, mi a templom, hogy mit csinálnak ott. Papot látott meg misét meg a sok népet meg az oltón szentséget meg a Krisztus testét és a sebeit, és ezen nagyon elcsodálkozott, hogy egy olyan nagyúr, mint a Jézus Krisztus, aki a legnagyobb király, királyok királya, ilyen sebekkel fekszik, akkor sírni kell, hogy ő semmi seb nélkül is panaszkodik, de nem is panaszkodik, csak saját magában panaszolja el bánatát. Meddig beszél még az a marha? - kérdezte a bácsikától, s rámutatott a papra. A bácsika megrántotta a karját: ne beszélj hangosan, olyan gorombán. 0 megijedt, elhallgatott, 0 nem tudta, hogy az gorombaság, hogy marhának mondta afejéringes bácsit, mit szólana a bácsika, ha mindent kimondana, amit Zsabamári szokott mondani őrá. Eccer csak megmozdult a sok nép, mentek kifelé, ők is lementek a kórusból, azért még egyszer visszavitte őtet a bácsika a kórusba, és nézték és vártak, és míg vártak és nézték a sok embert, úgy érezte, meghasad a szíve a nagy boldogságtól, mert ő a legboldogabb a világon, és látta Zsabamárit is a sok ember közt, megismerte a kendőjéről, meg is mondta hangosan: Né a Zsabamári, né.- Nem hallgatsz, nem szabad beszélni - de olyan világos, kockás kendője volt, meg kellett ismerni. Azután látni akarta a Jézus bácsi sebeit, és a bácsika el is vitte oda, s megcsókolhatta a Jézus édes kezeit és arcát és a sebeket. Mikor lassan mentek az úton, azt mondta:- Kedves bácsika, én is olyan vagyok, mint a Jézus, mert nekem is az Állam ad sebeket a kezeimre és a fenekemre, mer az Állam adott oda Zsabamárinak, hogy verjen.- Fiam - mondta az öreg ember-, akinek az Állam a dajkája, annak kétszer is meg kell gondolni, ha meg akar születni. Minek jöttél te a világra az Állam nyakára, te is, te kis bolond. (Hatodik zsoltár)
